Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-09 / 19. szám

20. oldal

MAGYAR HÍRADÓ

SZŐKE SZÁLLÍTMÁNY

Bűnügyi regény

(FOLYTATÁS)

KÜLÖNÖS ISMERTETÖJELE

— Ez nem játszik szerepet. Ha bizonyosságot szerzünk, hogy még Stockholmban tartózkodik, biztosan megtaláljuk. Ez ne okozzon magának gondot. Arról nem is szólva, nehezen tételezhető fel, hogy ez a férfi ugyanazon a helyen ne tűnne fel még egyszer. Az embereknek megvannak a maguk rigolyái, sőt, a maguk útvonalai is, amit újra és újra használnak, puszta megszokásból.

— Szavamat adom, hogy felhívom magát, ha látom. Wilton megköszönte a kiadó^ felvilágosítást. A lány anyja a bucsuzásná1 csak azt kérte, hogy Sonja tanúvallomás' ne jelenjen meg az újságokban, ezt meg is ígérték neki.

— Az újságíróknak egyetlen szót sem fogunk erről mesélni. Ez a mi érdekünk is, nehogy gyanút fogjon a férfi, hogy keresik.

Nem sok hiányzott az esti kilenchez, mikor végre visszatértek a rendőrkapitányságra.

— Mára végeztünk — mondta a felügyelő Larsennek.

— Ön is? — kérdezte hitetlenül az inspektor. Ez még kiderül — mosolygott a komiszár —, de maga tegyen pontot a mai munka végére, különben szakit magával a felesége!

— ő jól tudta, mikor hozzám jött, hogy egy rendőrnek nincs sok lehetősége rendes polgári családi életre.

— Éppen ezért ki kell használni azt a kevés időt, ami adódik, s hazamenni, ha engedik». . .

Az íróasztalán Wilton megtalálta az orvosi jelentést. Ebben Dr. Carlson minden kétséget kizáróan megállapította, hogy a halott erős adag altató hatása alatt volt. Az igzságügyi orvosszakértő kiemelte, hogy valószínűleg rendszeresen szedte ezt, s oly szereket használt, vagy használtak, amely kimutatható.

Nem éppen jókedvűen tette le a jelentést a felügyelő.

“Megint ez a köntörfalazás, ahelyett, hogy világosan kifejezné magát! Mit akarhat ezzel mondani? Azt hiszem, nem nagyon tévedek, ha ő is feltételezi, hogy a lányt esetleg akarata ellenére tartották fogva, s abban a pillanatban, amikor felismerte, hogy másként nem tud elmenekülni, az ablakon át kísérelte meg.”

Ilyen gondolatok fordultak meg a felügyelő agyában, közben tucatjával rajzolt kis emberkéket egy papírra, ami nála a koncentrálás kísérője volt. Végül is arra a

következtetésre jutott, hogy igy történhetett. Mégis, a végleges választ a kérdésre csak akkor lehet megkapni, ha elcsípik a fiatal férfit.

Vajon nem találhatná meg valamelyik é.jszakai mulatóban? Már nem is habozott tovább a felügyelő, elindult, hogy a főpályaudvar környékén és az ottani mellékutcákban végigjárja a kétes szórakozóhelyeket. Ehhez még nem volt késő, ellenkezőleg, ez volt az az-idő, amikor a nagyváros patkánylyukaiból előlopakodnak az ilyen figurák.

Wilton ezen az éjszakán nagyon hallgatag látogató volt a szórakozóhelyeken. Rövid időre a bárpulthoz támaszkodott, rendelt egy konyakot, s alaposan megnézte az embereket, akik ott voltak. Anélkül, hogy valamit is ivott volna, ment egyik bárból a másikba. De azt, akit keresett, sehol sem találta ezen az éjszakán, két esetben ugyan nagyon megnézett valakiket, de aztán — Sonja szavaira emlékezve — úgy látta, nem a keresett férfiak ezek.

Néhol felismerték, aminek az lett a következménye, hogy a lokál hamar kiürült. Amikor végzett, már majdnem hajnali négy óra volt. Heves szél kerekedett a tenger felől, ideje volt hazamenni. Holnap is lesz egy nap.

Amikor csütörtökön reggel felébredt és kinézett az ablakon, sűrűn hullott a hó. A gépkocsiját sem tudta kiszabadítani a hóból, ezért gyalog ment a kapitányságra.

Az ügyeletes meghallotta a lépteit:

— Felügyelő, maga az? — kérdezte meglepetten. — ma nagy csend van itt. Maga az első.

— Ebben az időben ezen nem kell csodálkozni. Meglátja, elakad az egész közlekedés. Szép kilátások, ha ki kll szaladni valahova! Irodájában megint elővette az orvos jelentését. Többször átolvasta, minden szavát megrágta. Mind jobban arra a következtetésre jutott, mint már előző este: Babette Sörensent akarata ellenére fogvatartották. Csak az nem volt előtte világos, hogy a zuhanás menekülési kísérlet közben történt-e, vagy hirtelen fenyegetésre ugrott ki a zablakon. Mindkét lehetőség valószínű volt. Azután elővette a két férfinak és az asszonynak az aktáját, ezeket Strandberg tette az asztalára, előző nap nem törődött vele. Ez volt az a három alvilági alak, akinek ujjlenyomatát a szálloda első emeletén találták. Ulf Svanson és Torg Grant “étlapja” meglehetősen tarka volt. Rengeteg büntetésről tanúskodtak. Egy pillanatig azzal a gondolattal játszott Wilton, hogy azonnal megkeresteti a két fickót, de amikor kinézett az ablakon és látta, hogy a hóvihar

tovább tart, elállt szándékától, most egy emberét sem akarta kizavarni. Mindenesetre kiadta az utasítást, hogy amint megnyugszik az időjárás, Ulf Svansont és Torg Grantot állítsák elő tanúkihallgatásra, s persze ugyanezt rendelte el Nora Breine, az előtte fekvő “háromlevelü aktalóhere” nőtagjával kapcsolatban is.

Nem sokkal később megjelent prüszkölve, köhögve Larsen inspektor:

— Már itt van? Azt hittem, én leszek az első.

Wilton nevetett:

— Megérdemelné az első címét, hiszen maga messze lakik, én csak pár lépésre vagyok, tehát nem volt olyan kellemetlen.

— Van már valami uj a Sörensen ügyben?

A felügyelő átnyújtotta neki a jelentést:

— Olvassa el maga, mit hozott a boncolás.

Kilenc óra felé alábbhagyott a hóvihar, s rögtön jelentette is az ügyeletes, hogy kiküldte a detektiveket a három személy előállítására.

— Akkor várok.

A délelőtt csendben telt el, ha csak az nem zavarta a hangulatot, hogy Larsen szinte szünet nélkül kérdezősködött a főnökétől, hogy mi a véleménye az ügyről. De Wilton mindig kitért a válasz elől, nyugodtan akarta végiggondolni az ügy legapróbb részleteit. Röviddel tizenegy után a kiküldött detektívek behozták Torg Grantot. Minthogy a felügyelő kívánságára kifejezetten hangsúlyozták, hogy csupán tanúkihallgatás lesz, nyugodtan viselkedett. De szeme ide-oda ugrált, egyik detektivről a másikra: a felirat az ajtón, “Gyilkossági csoport”, nem-kerülte el a figyelmét . . .

— Ki nem gondol a legrosszabbra, ha a rendőrség reggel az ágyból viszi el? — morgott a fickó, aki a nyilvántartás szerint csak harminc éves volt, de sokkal többnek látszott.

— Ülj le! —mondta neki a felügyelő. — Ha a kérdéseimre rendesen válaszolsz, néhány perc múlva már mehetsz haza.

— Ha tudok válaszolni ... — mondta vonakodva a “tanú”.

— Erről meg vagyok győződve. Te, ugye az utóbbi napokban a Benningson szállóban laktál — mosolygott biztatóan a felügyelő.

Grant hegyezte a fülét, amikor a Benningson nevet meghallotta.

— Miért, ez tilos?

— Dehogy, dehogy — mosolygott még mindig a felügyelő.

Grant szemmel láthatóan azon gondolkodott, hogy hátránya származhat-e abból, hogy ott volt. Végül is akadozva ezt mondta:

— Egy éjszakát aludtam ott, mert a szállásomhoz az ut nagyon messzi volt.

Wilton nagyvonalúan átsiklott a mese felett.

— Mikor volt ez?

(Folytatjuk)