Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-10 / 2. szám
15. oldal Magyary Stella: // J Őszintén j< szólva... i az ember már fél kinyitni egy újságot, bekapcsolni a rádiót, vagy a televiziót, hogy híreket hallgasson, mert másról se lehet olvasni, hallani, mint energia-krizis emberrablás, gyilkosság, sikertelen béketárgyalások és egyéb ilyen gyönyörűségek. Csak úgy vidul a szivem tőlük. A Watergate hullámai még el sem simultak, sőt tovább csapkodnak, de olyan sok uj botrány, megrázó események történik naponta, hogy az emberek már szinte azt kivánják: bárcsak még mindig aWatergateről olvasnák a főcímeket, azt már legalább megszokták. De közben St. Croix szigetén a gyilkosságok száma elérte a 13-at, San Francisco gyönyörű hídja, a Golden Gate nem várt hiába az öngyilkosokra, mert nemcsak az ötszázadik, de az ötszázkettedik is leugrott a Csendes óceán jeges vizébe, (mellesleg lehet, hogy csak 52 volt, de a statisztikai adatok rengetegében ilyen kicsiségekkel ki törődik?) Amerikában a kormány arra kéri a lakosságot, hogy tegyék meg, amitől a bőséges évek hosszú során át elszoktak: próbáljanak meg takarékoskodni. Annakidején az a vicc járta, hogy mikor valakit megkérdeznek: a kommunista, vagy a kapitalista pokolba akar-e jutni halála után, gondolkodás nélkül a kommunista poklot választja, mert ott hol a tüzelő hiányzik, amivel a kemencék alá gyújtanak, vagy a vasvillákhoz nincs elég anyag, amivel az ördögök szurkálnák, mig a kapitalista pokolban mindig minden kinzóeszköz bőven áll rendelkezésre. De a szegény mai embernek már ez a választása sincsen, mert lassan mi is odajutunk, hogy venni akarunk valamit — és nincs. Angliában már szünetel a konzervgyártás, mert nincsen elég üveg a tároláshoz. Ha repülni akarunk valahová, mielőtt kimennénk a repülőtérre, meg kell érdeklődni telefonon: indult-e a gép, melyre jegyünk szól, vagy éppen azt a járatot állították le. Az olaszok is panaszkodnak: vasárnap az egyetlen nap, mikor utazgathatnának, — de éppen vasárnap nem tehetik meg. Nálunk sem jobb a helyzet, mert nemcsak egyik városból a másikba nem szaladhatunk át vasárnaponként meglátogatni barátainkat, hanem még a város másik végébe se merünk elindulni, mert ha kifogy a gazolin kocsinkból, hétfő reggelig ott vesztegelhetünk. Aztán ha mégis betévedek egy jó barát vagy ismerős házába, mit látok? Először is olyan meleg van, hogy nemcsak télikabátom teszem le, de kívánom, bár nyári ruhában jöttem volna, olyan hőség uralkodik a lakásban. A villanyok is égnek minden szobában, folyosón, pincében, padláson. És jön a vacsora, ahol háromféle pecsenyéből válogathatunk körítés van vagy ötféle, hogy az italokat ne is említsem. És ez csak egy közönséges hétköznapi vacsora ,ahol ott-tartottak, mert “éppen most eszünk, hát tarts velünk te is, igaz, szerény kis vacsoránk van, de azért pár falat neked is jut.” És a vacsora után szomorúan gondolok arra, hogyárt koplalom le azt az 5 font súlytöbbletet, amit a szerény kis étkezésnél” felvettem. Most volt a karácsony is, ismerőseim mutogatják az ajándékokat. Mire határozottan megnyug? szom, hogy azért még nem állunk egészen olyan rosszul, mint hírlik. Ne Írjunk karácsonyi lapokat. Hallom évek óta. Na, most az egyszer megfogadom az aranytanácsot, mondtam. És megtettem. Csak azért se vettem egyetlen karácsonyi lapot sem, nem is küldtem senkinek. Most szégyelhetem magam legalább 60 ember előtt, akik viszont nem tartották be a takarékosság eme törvényét és elküldték nekem karácsonyra és az uj évre szóló összes őszinte és kevésbé őszinte jókívánságaikat. Sőt Californiából még olyan lapokat is kaptam, melyekben honvágyat kívánnak nekem California után, hogy térjek vissza. De egyelőre még élvezem a hólapátolás gyönyöreit, igy maradok Clevelandban. Még akkor is, ha sokan visszavárnak Californiéba, egyesek meg szeretnék, ha nem költöztem volna ide. ÉDES ANYANYELVŰNK "TENGERÉN KÍNJÁNAK” Az idén múlt százötven esztendeje annak, hogy Kölcsey megírta a Himnuszt. Ezzel a költeménynyel mindenki megismerkedik az általános iskolában, s a tovább tanulóik a középiskolában újra foglalkoznak vele. De biztos-e, hogy megértjük — és jól értjük.e — minden sorát? Próbaképpen megkérdeztem huszonhét, különböző iskolákban nemrég érettségizett lányt és fiút, hogyan értik a Himnusz utolsó versszakában ezt a részt: “Tengerén kínjának”. Hogy világosabb legyen a kérdés, leírattam velük az egész mondatot: “Szánd meg, Isten, a magyart, — Kit vészek hányának. — Nyújts feléje védő kart — Tengerén kínjának.” írásban kértem a válaszukat arra: milyen mondatrész itt a ‘tengerén’ és a ‘kínjának’. A megkérdezettek közül tizenegyen (40 százalék) úgy vélekedtek, hogy a tengerén nem lehet más, mint minőség- vagy mennyiségjelző, a kínjának pedig valamilyen határozó (leginkább részeshatározó) . Tehát a kérdéses rész értelme az volna, hogy az Isten nyújtson védő kart a magyarság tengernyi kínjai részére. Helytelen értelmezés! Nyolcán (29.6 százalék) adtak félig jó megoldást azzal, hogy legalább az egyik mondatrészt helyesen nevezték meg. További három válaszoló egyáltalán nem tudott mihely kezdeni ezzel a verssorral, sőt egyikük a költeményt — hogy valami ‘biztosat’ mégis írjon — róla — Babitsnak tulajdonította. Csak öten akadtak (18.5 százalék), akik jól értelmezték Kölcsey sorát: a tengerén kínjának nyelvi szerkezet csupán költői megfordítása annak, hogy kínjának tengerén. Vagyis a tengerén mondatrész helyhatározó, s ennek birtokos jelzői bővítménye a kínjának. Kölcsey mondata némiley prózaibb formában igy volna: “Nyújts feléje (föléje) védő kart kínjának tengerén. Dr. Pásztor Emil (Budapest) Bartimeus Szép volt, anyám, mikor a két szelíd kéz megérintette fénytől szűz szemem, világgá lett a bús világtalanság, s öröm borzongott ót a lelkemen. Koldus-kövem felett a tér derengett, arcom felé egy arc világított, s káprázva néztem hívó, mély szemébe Annak, ki jött, megállt, meggyógyított. Szép volt, anyám, szememmel simogatni virág selymét, gyümölcsök bársonyát, vagy messze-húzó út ívét követni a dús vetésű Jordán-tájon át. Ma is csodám a csillagsűrűs éjjel, a nyári éj, mély csóvákat hajít, a virradat, mely kútvízhez kicsalja a város nőit %s galambjait, Jerikó minden színe birtokom lett. Egész világ. De meddig lesz enyém? Ha börtönömbe holnap visszahullnék, tán elhullatnám s elfelejteném. Ä pálma zöldjét, esti domb liláját, barna leányrajt, bíbor rózsatőt. De lelkem mélyén hordozom halálig, hogy láttam Őt, anyám, hogy láttam őt! ÁPRILY LAJOS Pósa püspök volt Anonymus Hétszáz évig ismeretlen volt a Gesta Hungarorum szerzője, Anonymus. Személyének kiderítése évszázadok óta foglalkoztatja a magyar irodalomtörténészeket. Az Anonymus-kutatásnak már külön irodalma van. Az egyik legnevezetesebb Anynomus-kutató, dr. Karsay Géza főiskolai tanár, a pannonhalmi főkönyvtár veztője 1947 óta foglalkozik ezzel a témával. Húsz évig tartott, amig rájött a megoldásra, s továbib öt esztendőt szánt a bizonyításra. A kutató az Országos Széchenyi Könyvtár és a Párttörténeti Intézet ultraviola sugarakkal dolgozó, átvilágító gépein többször is megvizsgálta a Pannonhalmán őrzött eredeti kéziratot. A felvételek mindazt megmutatták, amit az emberi szem nem lát. Az iniciálék ölében előkerült a szerző mellképe is. A píispöksüveges fej mellett ez a szó olvasható: pausa. Mai kiejtéssel: Pósa. A végső következtetés tehát, hogy a Magyarok története szerzője Pósa Domokosrendí szerzetes volt, aki királyi jegyző nem lehetett, mert IV. Béla jegyzői között ilyen név nincs. A püspök, feltehetően magas kora miatt lemondhatott hivataláról, s egy Domokosrendí kolostorban irta meg a Gesta Hungarorumot. A pannonhalmi kutató tanulmánya már nyomdában van, s hamarosan megjelenik a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában. A MACSKÁK VÉDELMÉBEN (Folyt, a 12. oldalról) ni, inni és tőlem járt ki neki a mindennapi simogatás. Ige ám, de nekem is el kellett utaznom New Yorkba három napra. Tinker gyűlöl utazni. Otthon kellett hagynom, rábízva őt a szomszéd kislányra, aki reggel és este átjöt megetetni, megitatni Tinkert, és — mivel szereti a macskákat és ért a nyelvükön — biztosította Tinkert, hogy minden rendben van és ne izguljon. Három nap múlva megérkeztem New Yorkból, halálos fáradtan, kimerülve a sok tárgyalástól. Mikor a kulcsot megforgattam lakásunk ajtajában, zajd hallottam, ami belülről jött. Tinker félig sziámi és erős hangja van, amit most teljesen kieresztett. Mikor kinyitottam az ajtót, hozzám rohant, a lábamhoz dörgölőzött, ami cica-nyelven azt jelenti: Isten hozott haza. És dorombolt, olyan hangon, mint egy kitörni készülő vulkán. Felvettem az ölembe, hozzám bujt, nyávogott, hideg nedves kis orrát a nyakamhoz szorította. Megvakargatlam a nyaka alatt és nem gondoltam arra, hogy egy középkorú, kissé elhízott férfihez nem illik a szentimentalizmus, bevallom: meghatódtam a könnyekig. Egész este ott tartottam a karomban, sétáltam vele a lakásban és ő csak beszélt és beszélt és én is mondtam neki: igen, öreg fiú, itthon vagyok, minden rendben van, most már itt maradok veled. A macskák általában elég rossz sajtót kapnak. Egy sereg iró azt állítja: a macska arrogáns, hideg, kegyetlen, önző és igy tovább. Bla . . . bla . . . bla . . . Ezek az irók sohasem találkoztak Tinkerrel. Ha találkoznának vele, más lenne a véleményük a macskákról. Mert látják, kérem, Tinker egy nemes, szeretőszivü kis vadállat és igazán törődik velünk. Istenemre mondom, egy kis csoda ő és könnyebbé teszi elviselni a magányom, mig Shari hazajön. Éljen hát sokáig a mi jó öreg cicánk, Tinker! Don Robertson
