Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-04 / 14. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ SZŰKE SZÁLLÍTMÁNY Bűnügyi regény KÜLÖNÖS ISMERTETŐJELE Elütötte a tizenkettőt a közeli János templom harangja, óriási volt a forgalom a stockholmi Luntmakargatanon. Mindenki sietett, hogy mielőbb ebédhez ülhessen. Meleg nap volt, az égen egy felhő sem. Gert Karell és Jan Striebörg, két egyetemista befordult a Rosengatanon. Gert, a magasabbik, odaszólt társának: — így hamarabb eljutunk a János templomig, különben Gitté még sokáig várhat ránk. Az aránylag rövid Rosengatan üresnek látszott. Alig tettek húsz lépést, amikor hirtelen valami elsuhant szemük előtt, és a következő pillanatban, alig két méterre tőlük, egy test csapódott az úttestre. — Az-ég szerelmére! — kiáltott fel Johann Striebörg, és akaratlanul is felfelé pillantott. De az ablakokban senkit sem látott. Karell izgatottan hajolt a rettenetes állapotban levő nő fölé, aki itt feküdt. Megfogta pulzusát. — Halott. Azonnal hívd a rendőrséget. Barátja már rohant is vissza a Luntmakargatanra. A túlsó oldalon észrevett egy rendőrt. Anélkül, hogy törődött volna az élénk forgalommal, az autók között cikázott oda, csak úgy csikorogtak a fékek. A rendőr is mérgesen felfigyelt, és már elővett notesszal várta őt. De a diák nem hagyta szóhoz jutni: —Ott, ott, a Rosengatanon kizuhant egy asszony az ablakból. Meghalt! Egy pillanatra úgy látszott, hogy a rendőr gondolkodik, higgyen-e a “közlekedési szabálysértőnek”, de a diák tekintete mást mondott . . . így most már ketten siettek vissza a kis utcába. Gert Karell közben már teljes bizonyossággal meggyőződött róla, hogy az előtte fekvő nőn már nem lehet segíteni. Arca ugyan súlyosan összezuzódott, biztos volt abban, hogy egy fiatal lányról van szó. Körülnézett. Egy kis szálloda előtt állt, az öngyilkosnak az egyik ablakból kellett leugornia innen. Kellemetlen érzéssel állt, sehol egy lelket nem lehetett látni. Bár orvostan-hallgató volt, halottal eddig még soha életében nem volt egyedül. Megkönynyebbülten lélegzett fel, amikor barátja befordult a sarkon a rendőrrel. — Magukhoz tartozik a halott? — kérdezte pattogva a rendőr. — Miért tartozna? Azért mert itt állok? — bosszankodott Gert a rendőr nyers modora miatt. — Ketten erre mentünk. Ez az asszony, vagy lány, előttünk ideesett — mondta Jan Striebörg. — Értesítették már a mentőket? — Nem, már meghalt. Mi orvostanhallgatók vagyunk, ennyit meg tudunk állapítani. — Kérem, maradjanak itt — mondta most már udvariasabban a rendőr —, telefonálok az őrszobára. Körülnézett: — Úgy látszik, a szálloda egyik ablakából ugrott ki. Majd innen bentről hívom a rendőrséget. Bement a szállodába. — Hát az biztos, hogy ez nagyon sötét lebuj — vélte Striebörg. — Nem néz ki éppen finom helynek. — Szegény teremtés . . . Vajon miért akart meghalni? — Talán szerelmi csalódás? A diákok csendesen vártak, miközben már mind több járókelő állt körülöttük. — Rendőrt kellene hívni! — mondta egy asszony, aki nagy igyekezetében majdnem előreesett. A rendőr már kifelé jött a szálló bejáratától, s ez a további jő tanácsnak elejét vette. — Mehetünk már? — kérdezte Striebörg. — Sajnos, várniuk kell, amig a rendőrfőnök megérkezik — mondta a rendőr. A diákok megadták magukat sorsuknak, a kislány talán megvárja őket . . . Néhány perccel később sietős léptekkel jött a közeli őrszobából Glasen, vele két rendőr. — Öngyilkosság? — volt a detektív első kérdése. — Biztosan — mondta a rendőr —, a szállodában még nem kérdeztem meg. Nem akartam önök előtt intézkedni. — Innen ugrott le? — kérdezte a csoportvezető és fejével a valóban nem jó benyomást keltő szállodára intett. A rendőr bólintott. — És ez a két ur szemtanú volt. — Glassen — mutatkozott be a detektív. — Szabad megkérnem, hogy még egy keveset ittmaradjanak? Szeretnék előbb bent körülnézni, mielőtt elmondanák nekem, mi történt. A két diák bólintott, mit lehet tenni? Az egyik rendőr mellettük maradt, mialatt a másik a detektivvel együtt a szállodába ment be. — Ennek a szállónak ugye nincs valami jó hire? — kérdezte Gert. A rendőr maga elé mormogott: — Nem, nem. Senkinek sem ajánlanám. Glasen lépett be elsőnek a szálló siralmas hatjába. A portáspultnál a tulajdonos ült, Benningson, akit a detektív már ismert. Újságot olvasott . . . — - Jó rapot. Maga olvas? Talán nem tud'a, mi történt? Benningson csodálkozva nézett rá: — Mire gondol, inspektor? Talán egy vendégem rosszul töltötte ki a bejelentő cédulát? A rendőr, aki az imént innen hívta fel az őrszobát, nem tudta magát türtőztetni: — Te nyomorult! Be vannak dugva a füleid, hogy nem hallottad, mit telefonáltam innen ? — Ó, maga az öngyilkosra gondol — válaszolt közömbösen a tulajdonos. — Arra, arra. Aki a maga tiszteletreméltó szállodájának ablakából kiugrott. — És? Felelős vagyok azért, amit vendégeim csinálnak? — A vendégkönyvet! — mondta keményen Glasen. A szállodás keresgélni kezdett. — Nem találom . . . Az inspektor intett a két rendőrnek, mire ezek, nem törődve a tiltakozó Benningsonnal, végigkutatták a pultot. A legutolsó fiókban meg is találták a vendégkönyvet. A detektív nem éppen megnyugtató pillantást vetett a tulajdonosra, miközben felütötte a könyvet, hogy megnézze az utolsó bejegyzéseket. — Ennek komoly következményei lesznek, Benningson, — mondta, miután megállapította, hogy a legutolsó napokról egyáltalán semmi adat sincs a vendégkönyvben. — Ki volt a lány? A tulajdonos sajnálkozva vonogatta a vállát: — Fogalmam sincs róla. — De hát magának csak tudnia kell, ki lakik itt!? — Azt sem tudom, ki járkál odakint a járdán, nekem nem kell mindent tudnom és látnom. Most már Glasen is elvesztette türelmét: — Ha nem adsz nekem tisztességes választ, ahogyan kell, bezáratom ezt a piszkos bódét és kenyéren-vizen élhetsz egy darabig. Úgy ordított, hogy még a rendőrök is behúzták a fejüket. Ez a fenyegetés hatott. — Az a lány lesz az, aki két nap óta az első emeleten, a 7-es számú szobában lakott. — Egyedül? A szállodatulajdonos habozott a válaszszák Feltűnően sokáig. — Most már beszélj — fenyegette meg megint a detektív —, különben még ma bezárjuk a putridat. — Jól tetszik adni! Mit gondol, mit keres egy lány egyedül itt? — válaszolt most már Benningson. — Tehát kísérője is volt. És most hol van a fickó? Benningson megint a vállát vonogatta. — Állandóan ellenőrizzem vendégeimet? — Itt van még a házban? Tudni akarom. — Nem láttam. (Folytatjuk)
