Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-28 / 13. szám
8. oldal A száműzött szobor Irta: MÁRER GYÖRGY Amikor Magyarországról eljöttem, a Kossuth Lajostéren állt a pontosan 80 évvel ezelőtt elhunyt Kossuth különös szobra. A szobor nemcsak őt magát ábrázolta, de az egész „első felelős magyar kormányt”, amelynek ő pénzügyminisztere volt. A szobron mégis ő volt a főalak, a csoport közepén állt, vagy fél lépéssel társai előtt, kezét előre nyújtva, mint aki magot szór a magyar humuszba. Igen, ez volt a szobrász elképzelése: Kossuth, a Magvető. Aki elvetette a szabadságvágy, a nemzeti öntudat, az egyetértés és összetartás magvait, hogy kikeljenek és dús termést hozzanak. Szép látomás. De a szoborcsoportozaton ott álltak minisztertársai is: a végzetes sorsú Batthyányi, azután Eötvös, Deák, Festetich, Széchenyi, Mészáros Lázár, Klauzál Gábor (nem tudom, mindet felsoroltam-e), szemmelláthatóan nagy nézeteltérésekben egymással. Egyik hátat forditott a másiknak, a másik mintha vitatkozna a szomszédjával, de mindegyikük arca komor, mintha nem egy szebb uj magyar világot szándékoznának megtervezni, hanem egy félelmetesen fájdalmas nemzethalált. Az elmúlt 126 esztendő a „megszépítő messzeség” jótékony ködébe vonta 1848-at, de tudjuk, hogy szervezői között a nézeteltérés valóban fennállt, az elhidegülés bekövetkezett és a személyi acsarkodás, torzsalkodás, sőt gyűlölködés ráütötte bélyegét a kor történelmére. Kossuthot mindenünnen támadták. Balról Petőfi és barátai, jobbról Széchenyi és köre, ha túl mérsékeltnek látszott, a radikálisok, ha túl radikálisnak Ítélték, a mérsékeltek. Hogy az utókorra mégis mint valami egyértelmű hősi rege maradt fenne kornak emléke, ez nagyrészt a magyarság gyilkos ellenségének, a bécsi kamarillának köszönhető, amely a szabadságharc leverése után felépítette gyűlöletes rémuralmát és ezzel visszaható erővel igazolta a szabadságharc létjogát. A Kossuth-téri szoborcsoport alkotója, Horvay János (ugyanaz, aki a new yorki Kossuth-szobrot is készítette) nem a legendát véste márványba, hanem a történelmi valóságot. Nem valami meghamisított, vagy, mondjuk, idealizált példaadást kívánt a köztérre állítani, hanem egy megszívlelendő intést: térjünk észre, ez igy tovább nem mehet, végre közös nevezőre kell hozni a nézeteket és igy kell megmunkálni a magyar jövőt! Érdekes, — és ezt talán csak kevesen vették észre — hogy az egymással civakodó szoboralakoknak és élükön Kossuthnak ugyanegy az arca, csak az egyik körszakáit visel, mint Kossuth, a másik harcsabajuszt, mint Deák, a harmadik melletverö szakállerdöt, mint Batthyányi, a negyedik csupasz arcú, mint Festetich és igy tovább. De az orr metszése, a homlok ive, a tekintet beszéde ugyanaz. Ha az ember közelről megnézte a figurákat, látta, hogy a sok arc tulajdonképpen egyetlen arc különböző maszkja. És ez az arc magát a szobrászt, Horvay Jánost ábrázolta. Ismertem őt személyesen, megállapítottam, hogy az ő orra, homloka, tekintete van valamennyi szoboralakon. Mintha azt akarná ábrázolni az egész szobor, hogy, igen, itt egyetlen valamiről van szó: egy nemzet háborgó, ellentmondásos, lelkiismeretfurdalásos megoldáskereséséről, utkutatásáról a jövő felé, amelynek még halványak a körvonalai. Ez a szobor a bizonytalan kezdetet kívánta megeleveníteni, a magvetést, a szívből saijadzó, de még éretlen nagy tervet. Amely úgy hányódott a lesben álló katasztrófák előterében, mint ahogy a feldúlt emberi lélekben harcolnak egymással a különböző ütköző lehetőségek. Horvay szobra nem volt biztató, ehelyett különlegesen elgondolkoztató. Az egyetlen pozitívum a hátsó oldalán lévő domborművön volt látható és olvasható Petőfi megfogalmazásában: A Kárpátoktul le az al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar Szétszórt hajával, véres homlokával All a viharban maga a magyar. De ebben a „maga” szóban, ami itt azt jelenti, hogy egymaga, a büszkeség mellett benne van az elárvultságnak a kiemelése is, a haláltmegvető elszántság izzó parazsa körül a reménytelenség szürke hamva. Azt hiszem, 1949-ben történt, hogy Rákosiék eltávolították a szobrot a térről és másikat állítottak helyébe. A régit ugyanis ,,negativ”-nak minősítették, holott szerintük 1848 „pozitív” történelmi lépés volt, amelyet nem illik úgy ábrázolni, hogy lemondást, csüggedést, reménytelenséget hirdessen a népnek. Nem tudom, hová száműzték az egykori Nagy Száműzött eredeti szobrát, amelyre mestere méltán rávéshette volna a költő szavait: „Szobor vagyok, de fáj minden tagom.” A HUMORISTA SZEMÉVEL SZÍNTISZTA szórakozás Joseph Alsoptól Ford alelnökig mindenki úgy véli: az országnak meg kell feledkeznie Watergate-ről, hogy az elnök minden idejét és energiáját olyan fontos dologra fordíthassa, mint az energiaválság. Dr. Siegfreid Siegfried pszichiáter — aki könyvet ir „Mennyit bir ki egy amerikai?” címmel — ellentétes álláspontot képvisel.- — Úgy vélem, sokkal előnyösebb lenne, ha az ország az energiaválságról feledkezhetne el, s igy az elnök minden idejét a Watergate-nek szentelhetné. — Miért mondja ezt, doktor? — Az az igazság, hogy az országban gyakorlatilag mindenkinek őszinte élvezetet szerez, ha Watergateről olvashat, mig igen kevés embert vidít fel, ha az energiaválságról olvas. Ismereteim szerint, ha az olvasónak választást ajánl, Watergate-ről vagy az olajhiányról akar cikket olvasni, öt az egyhez, hogy a Watergate-sztorit akarja. Attól tartok, ha Watergate nem történt volna meg, ki kellett volna találnunk. — De miért? — kérdeztem dr. Siegfriedet. — A Watergate színtiszta szórakozás. Van benne komédia, misztérium és melodráma. Én örülnék, ha egy kis szex is lenne benne, de nem lehet mindent-egyszerre. Az emberek azonosulnak a Watergate-jellemekkel. Valamennyien tisztára mosdott, rövid hajú amerikaiak, akiket utolért valami színpadi félreértés, s olyasmit fognak rájuk, amit nem is csináltak. S mindez magában foglal olyan uj elemeket is, mint az elnök megvádolása. Két embert kirúgtak és számos másnak az állása bizonytalan. — S milyen menedéket tud ajánlani azoknak az embereknek, akiket lidérces álmaikban az infláció, a munkanélküliség és a közlekedési problémák szorongatnak? — Watergate nélkül az országban tömeges lelki betegség pusztítana. Fenntartom, hogy Watergate az a ragasztó, amely megóvja a nemzetet a széteséstől. Vegye például a szalagok körüli ellentmondásokat. Micsoda öröm figyelni a Fehér Ház és a Különleges Ügyész csatáját. Miféle sci-fi írónak lenne idege leírni Rose Mary Woods asszony szerepét a szalagok letörlésében? Az amerikaiak nem akaiják bevallani, de szeretik Watergate minden percét. — Ha igy magyarázza, akkor Watergate-nek megvan a maga szerepe az amerikai életben — vallottam be. — Mutasson bárkit is, aki szeret olvasni az energiaválságról. Állítson elém egyetlen lelket, aki élvezettel néz egy fényképet a benzinkút előtti hosszú sorról. Találjon egyetlen személyt, aki bármilyen élvezett talál, amikor a hivatalok egymásnak ellentmondó jelentéseivel találkozik az ország olajhelyzetéről. — Nem tudok ilyet — vallottam be.t — Amikor John Chancellor a tévéhíradót azzp' vezeti be, hogy a megélhetési költségek tovább’ százalékkal nőttek, az ország összeroskad. E (Folyt, a 11. oldalon) H'E' M'L’E A New England Telefon vállalat igazgatósága nem régen panaszos levelet kapott az egyik fehér tisztviselőjétől, aki azt panaszolja hogy nincsen semmi lehetősége az előléptetésre, mert a vállalat legutóbbi években alkalmazott gyakorlata szerint csak feketéket vagy pedig nőket nevez ki vezetői pozícióba. Azt kérdezi levelében, hogy miért kell a mai fehér tisztviselőket elzárni a vezető pozidióktól azért, mert a vállalatok egy évszázadon keresztül nem helyeztek vezető posztra feketéket vagy pedig nőket? A Telefon vállalat tisztviselőjének panasza nem egyedül álló és nagyon sok alkalmas fehér tisztviselő panaszolja hogy hátrányba kerül akár felvételnél és akár előléptetésnél, csupán azért, mert fehér. A Szövetségi kormány erőlteti a nagyvállalatokat, hogy felvételeknél bizonyos százalékban kell lenni kisebbségieknek és az Egyenlő Munkaalkalmak Bizottsága a legkisebb különbséget tevő panasz esetén millió dolláros pereket zudit a nagyvállalatokra. A nagyvállalatok éppen ezért nem akarnak szembekerülni a törvénnyel és ezért a fehérekkel szemben előnyben részesitik a feketéket és a nőket és más színeseket, hogy elkerüljék a jogi bonyodalmakat. A fehérek is tiltakoznak, hogy a törvény reájuk is vonatkozik, tehát őket sem lehet háttérbe szorítani azért mert fehérek. Ezen az alapon az elmúlt években 50 fehér jelentett be panaszt mivel származásuk miatt igazságtalanul mellőzték őket. Az ATT és a GM közepes vezetői fokozatban 33 százalék nőt kíván alkalmazni 1975-ben és 50 százalék nőt kívánnak a felső vezetésben. A férfi tisztviselők szerint a nők nem alkalmasak magas igazgatási állásokra és mivel ez ellen semmit sem tudnak tenni, ezért nem igyekeznek. Csak azt csinálják ami kell mert nincs remény jobb állásra. Egy hétéves tapasztalattal rendelkező banktisztviselő panaszolta, hogy nem kapott meg egy analizáló állást, amelyre azután egy tapasztalatlan nőt vettek fel azzal, hogy valamilyen iskolába iratkozik be és majd megszerzi hozzá a végzettséget. Hasonló annak a fehér TV producer esete aki nem kapta meg a kinevezést egy fekete kezdő TV-sel szemben. Egy diák panaszával a Legfelső Bírósághoz fordult, mert már kétszer visszutasitották a felvételét a Washington Egyetemre, holott három tucat kisebbségi hallgatót vettek fel sokkal kisebb qvalifikációval. Úgy számítják, hogy a Legfelső Bíróság junius végére határozatot fog hozni ebben az ügyben. Nem kétséges hogy a jelenlegi egyenlő lehetőséget és alkalmat biztositó törvény éppen a fehéreket üti el az egyenlő lehetőségektől.
