Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-14 / 11. szám
13. oldal Az angol hercegnő és a magyar tarhonya Irta: VAJDA ALBERT A világ égető problémái és fejtetőre állított eseményei között igazán érdektelennek tűnhet a magyar tarhonya esete az angol királynő húgával. Mégis úgy gondolom, hogy akadnak néhányan, akik szívesen időznek el olyan témáknál, amelyeknek semmi köze a mai rohanó élethez. X történet szálai egy rokonszenves londoni magyar hölgyhöz vezetnek. Megmondom a nevét is, hiszen semmi okom a titkolózásra. Menynyeynének hívják, magas, jókülsejű, már őszülő hajú asszony, aki úgy ismeri a magyar szakácsművészet titkait, hogy főzéstudományát csak igy lehet jellemezni: Mennyeyné mennyeien főz! Nem amatőrként űzi a szakácsművészetet. Évekkel ezelőtt kiépített magának egy kis vevőkört, akikhez rendszeresen eljár sütni-főzni, főként olyankor, ha vendégeket hívnak. Mindenhol családtagként fogadják, mert Angliában, a szomorú ételek hazájában, az ott élő magyarok kettőzötten becsülik a jó izeket Mennyeyné hire bejárta nemcsak a londoni magyarságot, hanem azok angol baráti körét is. Ennélfogva egyre több az angol ügyfele, egyre több és több nagy angol “party”-n élvezi a szigetország népe a Menynyeyné által készített ételkülönlegességeket, pástétomokat, hideg-sülteket, süteményeket és tortákat. Senki sem csodálkozhat tehát azon, hogy Mennyeyné hire eljutott az angol királyi családhoz is. Ezzel nem azt akarom állítani, hogy kidobták az angol királyi palota, a Buckingham Palace, főszakácsát és helyét Mennyeyné foglalta el, fején a koronát helyettesítő szakács-sapkával, kezében a jogarként alkalmazott főzőkanállal. Erről szó sincs, csupán arról, hogy Princess Margaret, Margit hercegnő, az angol királynő húga, mivel már több Ízben evett Mennyeyné főztjéből, egy husz-személyes díszvacsora elkészitésére kérte fel Mennyeynét. Nem kötött ki semmiféle memüt, készítse azt, amit akar. Nem tudom pontosan elmondani, hogy Mennyeyné milyen menüt állított össze, annak ellenére, hogy részletesen beszámolt nekem a hercegnői bankett valamennyi fogásáról. Egyet azonban tudok: az étrenden paprikás szelet is szerepelt, tarhonyával. Mennyeyné — mint minden sztár — elválja az elismerést és a sikert. Arra azonban nem számított, hogy vacsora közben a főkomornyik ezzel jött le a konyhába: “Mrs. Mennie, (igy ejtik Angliában Mennyeyné nevét) a hercegnő kéreti, fáradjon fel az ebédlőbe.” Mennyeyné a legteljesebb lelkinyugalommal ment MÁSKÁRA Télapó már november óta bohóckodik, furcsa farsangi maskarába bujt; fiatal nő álcájában mimeli a tavaszt; a gyerekek vihognak rajta, az öregek fejüket csóválják, a szeretők viszont rá se hederitenek: nekik mindegy, ha pontos, ha késik, ha előreszalad az évszak; a vén sarlatán meg csak járja bolondját: kicsalogatja a füvet, bimbókat, a galambokat teljesen összezavarja, időnapelőtti nászra hajszolja a macskákat, s majd májusban — minden külön értesítés helyett — kimutatja foga fehérét. Pákolitz István fel. A hosszú asztal körül csendben ültek a vendégek. Minden szem az 'egyenestartásu magyar asszonyra szegeződött. Margit hercegnő kedvesen rámosolygott az asztalfőről és magszólalt: “Ne haragudjék Mrs. Mennie, hogy ide fárasztottam... de szeretnék valamit kérdezni. Megmondaná, hogy mi a neve ezeknek a kis sárga bogyóknak?” “Tarhonya”, — válaszolta Mennyeyné olyan ízesen, mint amilyen a főztje. “Remek főzelék” — bólogatott a hercegnő. — “Megmondaná azt is, hogy ez a...ez a... tárhonyá fán terem, vagy bokorban?” Mennyeyné saját bevallása szerint vagy negyedórába telt, mig meggyőzte Margit hercegnőt és a vendégeket arról, hogy a magyar tarhonya nem “terem,” hanem “készítik”. De amikor elhagyta az ebédlőt, még hallotta, hogy Lord Snowdon, a hercegnő férje, az egyik inassal behozatta Linné növénykönyvét, hogy utána nézzen: vajon létezik-e a növényvilágban tarhonyacserje... A szabadságharc ereklyéi: a bujdosó honvédzászlók (Folyt, a 8. oldalról) szabadság védelmében, mint Petőfi vén zászlótartója: ’’Annyi földet sem mondhat övének, Melyben egykor koporsója fér meg, S mégis mégis viszi lobogóját Azok előtt, kik a hazát óják.” Nemzeti hadsereg kellett. Batthyány miniszterelnök felhívására május közepén megindult a toborzás a honvédzászlóaljakba. Nagy József debreceni toborzóbiztos május 25-én igy irt a csaknem kétszáz újoncról: ’’...nagy részt rongyos proletáriátusok, de azért többet bizhatunk hozzájok, a nincstelen koldusokhoz, mint sok pókhasu philiszterekhez.” A honvédsereg első két zászlóaljának zászlószentelési ünnepsége 1848. junius 24-én kora reggel volt, a pesti Ujpiac téren. A katonák felesküdtek, s még aznap táborba vonultak. Az 1. honvédzászlóalj lobogóját forgondóan érte a hadiszerencse és a szomorú vég. Először a hires pákozdi ütközetben vitte harcba a sereget, s csata csatát követett... Eljött 1849 nyara. A júliusi komáromi ütközetek. Az ácsi erdőben életre-halálra tusázott a zászlótartó egy osztrák tiszttel. A lobogó egyik sarka leszakadt, s igy csonkán lett az osztrák hadizsákmánya. A szabadságharc vérbe fojtása után — Haynau táborszernagy parancsára — elégették a honvédsereg lobogóit. Ez az egy mégis megmaradt. Hiú volt az osztrák tiszt, s megőrizte. Radkersburgban élő unokájától vásárolta meg 1930-ban a Hadimuzeum, s ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. A királyrév-zsigárdi ürközetben az 56. honvédzászlóalj egyik alakulatát körülzárták a császáriak. Egy Jámbor nevű őrmester lelőtte az osztrákok parancsnokát, s igy kiáltott: — Zala megyeiek! Oda ne adjátok, meg ne gyalázzátok a kápolnai zászlót! A maroknyi csapat testével védte a zászlót, s a zászVajda Albert lótartó Horváth őrmestert, aki úgy mentette meg a rá bízott lobogót, hogy beugrott a folyóba. A temesvári vesztes csata után a 29. honvédzászlóalj katonái elégették a zászlórudat, a lobogót pedig Nagy József főhadnagy a derekára kötötte. így tett a világosi fegyverletétel előtt a Sárospatakon szervezett 42. honvédzászlóalj is. Százhúsz esztendővel később — 1968-ban — jelentkezett a Hadtörténeti Múzeumban dr. Sárkány József, aki a közeli Várfok utcában lakott. Átadta a múzeumnak értékes családi ereklyéjét: egy aprócska foszlányt a 42. zászlóafj lobogójából, amelyet Szabó József őrnagy zászlóaljparancsnok vett magához. A szabadságharc leverése során nyolcvan zászló került az osztrákok kezébe. Az intervenciós cári hadsereg zsákmánya lett — erről tanúskodik Görgey 1849. augusztus 13-án aláirt jegyzéke — 31 lovassági és 29 gyalogsági zászló, s ezenkívül az uzoni, váci, debrői, segesvári, debreceni, nagycsűre és más ütközetek lobogója. Az osztrákok valamennyit elégették. Még az emléküktől is irtóztak. A cár Szentpétervárra s aztán Moszkvába vitette a zászlókat. A kiegyezés után, majd a millenniumi kiállítás idején adódott volna alkalom a visszaszerzésükre. De a monarchia jobbnak látta, ha távol vannak. 1948. április 4-én százezrek éljenzése közben magyar földre kerültek szabadságharcunk ereklyéi. Somos Ágnes MOSOLYOGJUNK — Négy hete erős diétán élek. Szigorúén számolom a kalóriát... — Sokat fogytál? — Egy dekát sem, de bámulatos haladást értem el matematikában. A háziasszony a fejét csóválja, amint végigméri a becsöngető koldust. — Maga nagy és erős ember. Hogyan lehet az, hogy nem talál munkát? — Szerencsém van... Sok olajtörténetet elevenítenek fel manapság. Egyszer egy texasi gazdag meglátogatta Picassót. I- rigykedve nézett szét a műteremben. Aztán felsóhajtott: — Jó magának. — Miért? — Senki mást nem ismerek, aki ilyen kevés olajjal ennyit keresett... A mama, négy csemetéjével beszáll az áruház liftjébe, s azt mondja a liftkezelőnek: — Kérem, a gyermekosztálynál szíveskedjék megállni. Hallja ezt a kis Kate, s ijedt képpel tekint fel mamájára: — Anyukám, hát nem vagyunk éppen elegen? Az orvos megkérdi páciensét; -— Hogy érzi magát? — Nagyon rosszul, doktor ur, most már azok az ételek sem esnek jól, amelyektől eltiltott. Branyiga dagadtra vert fejjel támolyog az utcán. Egy járókelő megszólítja: — Önt bizonyára valami baleset érte. Ha óhajtja, hazakisérem. — Ne fáradjon — mondja Branyiga. — Onnét jövök.
