Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-14 / 11. szám
8. oldal PETŐFI SÁNDOR NEMZETI DAL Talpra magyar, hi a haza! Itt az idő, most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés, válasszatok!— A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk! Ide veled, régi kardunk! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy híréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot! A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! A MÁRCIUSI "IFJAK” Hol volt Kossuth Lajos 1848. március tizenötödikén? Hol lett volna? — értetlenkedtek a vetélkedők, s szinte egybehangzóan állították, hogy természetesen a Nemzeti Muzeum előtt. Csupán néhány félszeg hang zavarta a kórust, elvégre Kossuth csak a pozsonyi országgyűlésen lehetett...Nos, a történelem iránt érdeklődő fiatalok módfelett elcsodálkoztak, amikor tudomást szereztek róla, hogy 1848-49 vezéralakja akkortájt éppen a bécsi udvarban tartózkodott, hogy kicsikarja azoknak a követeléseknek a teljesítését, amelyeket még március tizenharmadikán (!) hirdetett meg. Az iménti példa nemcsak valódi, hanem jellemző is. Ha mást nem, hát a közgondolkodást jellemzi. Nevezetesen azt, hajlamosak vagyunk arra, hogy összemossunk különféle fogalmakat, jelenségeket. Ezúttal például Pest megye hírneves diétái követét és a pesti revoluciót, a nagy magyar politikust és a nagy magyar költőt. Igaz, elválasztani sem lehet őket egymástól... Március tizennyolcadikán az országgyűlés megszavazta a közteherviselést, eltörölte az úrbéri viszonyokat, s a pécsi káptalan képviselője lemondott az egyház nevében a papi tizedről Egyszóval az évszázados per eldőlt: a parasztok földhöz jutottak. Eldőlt volna? Korántsem. Minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Márpedig a liberális köznemességet tömörítő Kossuth úgy igyekezett megvalósítani a polgári átalakulást, hogy az ne idézze elő a “földtelenitett” kiváltságosok reakcióját, de az egyenjogusitott állampolgárrá tett tömegek felkelését sem. Utánanéztem a márciusi ifjak életkorának. Mondhatom, elképesztően sihederek voltak. A sorsdöntő napokban Perőfi Sándor alig töltötte be a huszonötödiket, Vasvári Pál a huszonharmadikat taposta, a két “öreg”:Irányi Dániel és Irinyi Jókai Mór huszonhárom esztendősen lelkesedett, s a legifjabb közülük; Bulyovszky Gyula még nem egészen huszonegy éves volt. Bizonyára szemtelen fiatalságuk, “izgágaságuk”, “meggondolatlanságuk” irritálta a negyven-egynéhány esztendő Kossuth Lgjos. Ennél sokkal lényegesebb az, hogy a Tizenkét pont kidolgozói azokat képviselték, akiknek létérdekük volt a forradalmi vívmányok továbbvitele, a hajdani országgyűlési ellenzék hatalomra került tagjainak pedig aligha lett volna ellenükre a forradalmi vívmányok megállapodása...Kossuth igazát a történelem végül is hitelesítette, igaz, Petőfiék “izgágasága” nélkül nem járt volna eredménnyel. Az ok a történelmi mozgásban keresendő. Fura dolog a történelem. 1848-49 talán legalaposabb kutatója, Spira György azt fejtegeti egyik izgalmas tanulmányában, hogy a történelem fejlődése nem más, mint “a fejlődést a tényleges lehetőségek határain tulvinni, illetve azokon innen megállítani próbáló emberek harcának terméke.” Nos, az “izgágák”, a “fantaszták” mindig többért küzdenek, mint amenynyit ténylegesen elérhetnek, s mindig kevesebbet érnek el, mint amennyiért harcolnak. De a rokonszenves márciusi ifjaknak többért is kellett harcolniuk, mint amennyit ténylegesen elérhettek — fűzi tovább a szór a történész —, hogy legalább a ténylegesen elérhetőt elérjék. Százhuszon-hat évvel a márciusi foradalom után gondoljunk azokra a huszonévesekre, akik a történelmi magot elvetették, de a legszebb termés beérését alig-alig érték meg... Zöldi László EMLÉKEZZÜNK... A SZABADSÁGHARC EREKLYÉI: A BUJDOSÓ HONVÉDZÁSZLÓK Az országalmát és a jogart tartó, két fején koronát viselő, osztrák császári sas kiteijesztette szárnyait. Mellette háttérbe szorult 1848-ig a magyar nemzeti címer és a piros-fehér-zöld trikolór. Ez a három szin — igy együtt — “...tiltott portéka volt, és viselését felségsértésnek tartották.” De a császári sas feje lehullott. 1848. március 15-én a Länderer és Heckenast nyomdánál, a helytartótanács budai székhelye előtt, Táncsics megnyíló börtönének kapujánál, a Nemzeti Színház nézőterén; s a Közbátorsági Választmány határozata alapján másnaptól “Pestváros, mint a haza szive törvényházának tornyán nemzetiszinű lobogó lobogand...” Az 1848 áprillisában elfogadott fontos törvények közül a 21. cikkely igy hangzott: 1.^. A nemzeti szin és ország czimere ősi jogaiba visszaállittatik.” A függetlenségért harcolók között ott voltak a szabadcsapatok H, a puszták fial Az első selyemzászlókat a nemzetőröknek varrták és hímezték a pesti irók és költők asszonyai. Petőfiné, Vörösmartyné, Bajzánc, Szigligetiné. És a többiek, szerte az országban. De nem volt minden zászló díszes, bojtos és címeres. Sietve összerakták színes szövetből, fehér tépett gyolcsból, mint például a hajdúböszörményi népfelkelők zászlaját, amelyet ma a Hajdúsági Múzeumban őriznek. Csak a jelkép volt a fontos. Olyanok vitték előre, a (Folyt, a 13. oldalon) Haile Szelasszié, Etiópia császára nagy nemzetközi tekintélynek örvend, elsősorban azért a bátor ellenállásáért, amit 1935-ben tanúsított a fasiszta Olaszországgal szemben, másrészt az Afrikai Egységszervezet vezetőjeként betöltött szerepéért. Odahaza azonban kevesebb eredményt tud felmutatni a gazdasági élet és társadalmi fejlődés terén ebben a többnyire feudális berendezkedésű országban. Jelenleg katasztrofális éhség, infláció, munkanélküliség, egyetemista zavargások és katonai zendülés okozza azt a krízist, ami a 81 éves császárt az 1960-ban ellene megkísérelt eredménytelen lázadás óta a legnehezebb helyzetbe sodorja. A katonai lázadás különösen súlyos Asmara, Eritrea fővárosa környezetében. Ezt a részt csak 1952-ben csatolták Etiópiához, és sokáig zaklatták eritreai szeparatista csoportok. A nehéz helyzetben lévő császár — a katonaság és egyéb lázongok kibékitése érdekében — leváltott egy népszerűtlenné vált kabinetet és uj, tehetséges minisztert nevezett ki. Ugyanakkor megígérte, hogy a katonai személyek fizetését emelni fogja, még a nagyon válságos gazdasági helyzet ellenére is. Még nem bizonyos, hogy ezek a lépések kielégítik a lázadókat és helyreállítják a békét ebben a régi királyságban. Az azonban már világos, hogy Hailé Szelasszié abszolút tekintélye erősen megcsorbult e fejlemények miatt, és ez már kezdete annak a sokáig tartó súlyos időszaknak, ami majd a halála után következik. Egy biztos: A jövő nem ragyog Juda Oroszlánjának örököseire. Az uj alkotmány visszavonhatatlanul megsemmisítette a császár egyeduralmát. Az alkotmányos monarchia pedig ismeretesen csak ceremóniális szerepet biztosit az uralkodóknak.
