Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-03 / 1. szám

20. oldal MAGYAR HÍRADÓ (Folytatás) A PRÍMÁS £S A HERCEGNŐ Félek, máris sokat fecsegnek róla és a cigányról a társaságban. Amikor igy gondolkozom, nem ismerek magamra. Ez nem a régi Clara hangja, ő nem igy be­szélne, nem igy Ítélne. De két gyermekem van, és tartozom ezzel az uramnak . . . Ab­ból, hogy Catherine nem akart hozzám köl­tözni, biztosra veszem: gyakran találkozik Monsieur Rigóval. Szerelmes bele. Talán már a kedvese is ... Kiváncsi vagyok, hogy a cigány szereti-e? . . . Milyenek lehetnek ezek a cigányok, mikor szeretnek? Bizo­nyára mint a négerek, az indiánok és álta­lában a vadak ... El kell olvasnom néhány könyvet a cigányokról. Egész mulatságos olvasmány lesz.” “A ‘magas személy’, akinek a barátsága miatt kihívtam magam ellen a belga arisz­tokrácia gyűlöletét, a brüsszeli újságok szerint januárban Párisba érkezik. Vajon találkozom-e majd vele? Élénken emlék­szem a szavaira: “Imádom a párisi éjsza­kát, amelyben Ön úgy fog ragyogni, mint a nap!” Istenem, ha tudná ... Ha sejtené, hogy Brüsszel athéni nője milyen kis árva csillag, és egyáltalán nem ragyog! . . . Hu­szonkét éves múltam, és nincs semmi örö­möm az életben. Ha a gyermekeim nem volnának, itt hagynék mindent. Utálom ezt az imádan­dó Párist, gyűlölöm ezeket a nagyszerű pá­­risiakat. Minden csupa képmutatás körü­löttem. Legszívesebben bezárkózom a szo­bámba a naplómmal, és önmagámmal be­szélgetek ... Mi történne, ha a ‘magas sze­mély’ ezt mondaná: Princesse, szeretem. Legyen a kedvesem! . . . Természetesen azt kellene válaszolnom, hogy nem csalom meg az uramat. Észrevenné-e a hangomon, hogy nem vagyok őszinte? Mert megcsalnám, ezt most tisztán és világosan érzem, meg­csalnám, de csak azzal, akit szeretek. Meg­csalnám bűntudat, lelkiismeret-furdalás nélkül, hiszen olyan sértően viselkedik . . . Megcsalnám, és boldogan vágnám az arcá­ba: kedvesem van, tudd meg, kedvesem, aki szeret! ... A gyermekeim? Hiszen azo­kat nem csalnám meg. Imádom őket. Ami­kor együtt játszunk, nem haragszom az anyámra sem, hogy rám erőszakolta a há­zasságomat. Rám erőszakolta, igen! . . . Beugratott, és én könnyelmű voltam . . . Érzem, hogy rövidesen valami történni fog, valaminek történni kell velem! Most egy cigányokról szóló könyvet olvasok. Imádták az örökös vándorlást, a szabadsá­got! Ma is alig lehet őket egy helyhez köt­ni. A legjobb, legszebb érzés: szabadnak, függetlennek lenni. Számomra azért van döntő fontossága a pénznek, a vagyonnak, mert mindenkitől függetlenít. Rettenetes lenne, ha nem volnék ilyen gazdag. Amikor nagyon boldogtalan, nagyon szerencsétlen vagyok: veszek magamnak egy uj gyűrűt, vagy egy uj kalapot, és kis időre mindent elfelejtek. Talán azért van mostanában annyi uj gyűrűm és olyan sok uj kalapom, mert gyakran érzem magam boldogtalan­nak, szerencsétlennek . . . Kiváncsi vagyok, mily'én lesz a találkozásom a herceggel. Bármit fogok neki mondani, biztos, hogy hűvös és előkelő marad. Ilyen volt min­dig . . . Istenem, miért nem tudtam meg­változtatni? Ha most kezdhetném vele az életet: tudnám . . . Megpróbáljam? ... So­se voltam erélyes, nem is akartam az lenni. Még azt hihette volna, hogy a vagyonom adja hozzá a bátorságot, és ez rám nézve is megalázó! Nekem nem szabad elhinni, hogy a pénzemért vett el feleségül. Hiszen akkor én szégyenkezhetnék előtte! . . . Ha megjön, semmi esetre se fogok közeledni hozzá a csókjaimmal . . . Holnap érkezik.” “Nyolc napig volt itt a herceg, együtt töltöttük a karácsonyt, az újévet. Első es­te bekopogtatott a hálószobámba. A régi kisfiú volt megint. ‘El kell ájulni a szépsé­gedtől ----- mondta —, a gyönyörűségtől, amit nyújtasz nekem.’ Aztán úgy éltünk egymás mellett, mint két idegen. De a gye­rekekhez nagyon kedves volt. Azt hiszem, a fiát jobban szereti ... A Catherine-ügy egyáltalán nem érdekelte. Követségi urak társaságában v a c s o r á ztu n k Paillard-nál Catherine is ott volt ismerőseivel, de unta őket, láttam a viselkedésén, hogy a cigány kedvéért van jelen. Meglehetős hűvösen üdvözöltük egymást. A herceg mindössze ezt mondta: ‘Érdekes, Catherine mennyire hasonlít rád.’ Felületes megjegyzés volt, a hajunk egyforma, de az én szemem fekete, az övé pedig kék . . . Alig léptünk be az ét­terembe, Monsieur Rigó játszani kezdte a dalt, ami úgy tetszik nekem. Figyelmessé­géért rámosolyogtam ... Erre az asztalunk mellé állt, és amig el nem jöttünk a Pail­­lard-ból, állandóan nekünk játszott. Bará­taink el voltak ragadtatva művészetétől, de a herceg fanyar arcot vágott. Ő már kifej­tette egyszer Chimayben, hogy nem sokra becsüli a cigányzenét . . . Nem értem a pá­risi közönséget! Miért mondják, hogy Monsieur Boldy, aki az Ambassadeurs-ben játszik, öobb, mint Rigó Jancsi? Ez nem igaz. Úgy találom, hogy Rigó sokkal több szívvel hegedül. Összehasonlítom a hatást, amit a két zenekarvezető játéka tett rám, és Rigó javára kell döntenem. A másik he­gedűjét csak élvezem, de az ő játéka fel­kavar bennem mindent. Most például úgy érzem, hogy nagy boldogság lenne hallgat­ni őt. Este elmegyek a Restaurant Paillar­­ba, amivel ugyan kiteszem magam Cathe­rine csufondáros tekintetének, de nem tö­rődöm vele. Ezentúl csak magammal tö­­ődöm. Szeretnék elfelejteni minden rosz­­szat, minden bántót. Talán majd Rigó Jan­csi hegedűje ... A cigánymuzsika . . .” “Sokáig beszélgettem éjszaka Rigó Jan­csival. Meg volt lepve, mennyire ismerem a cigányok történetét. Az ő ősei is kóbor cigányok voltak, nagyapja pedig cigányfe­jedelem. Mikor eljöttünk a Restaurant Paillard-ból, kezet nyújtottam neki. A tenyeremet csókolta meg, azon a pici kis résen, amit a kesztyűm szabadon hagyott. És azt mondta: ‘Csak akkor szól szépen a hegedűm, ha a Princesse-t láthatom.’ Ez bók volt, legalábbis remegett a hangja az izgalomtól. így búcsúztam tőle: ‘Viszont­látásra.’ A vadakban legalább annyi sze­lídség van, mint amennyi vadság a szelíd emberekben.” “Catherine volt itt. Levelet kapott ha­zulról,'hogy azonnal üljön hajóra. Szemem­re vetette az árulkodást. ‘Most legalább biztosan tudom, hogy szerelmes vagy Rigó Jancsiba-----^-mondta elkeseredve. — Itt hagyom őt neked, csak sajnálom szegényt, te játszol vele, én pedig szeretem.’ Sírva fakadt, próbáltam megnyugtatni: ‘Osto­baságokat fecsegsz, Catherine! Én nem játszom vele, és te sem lehetsz bele szerel­mes.’ Meg akartam ölelni, kértem, hogy ne utazzon el, irok a szüleinek, megírom, hogy nincs semmi baj. Gúnyosan felelt: ‘Azt aka­rod, hogy nézzem végig a diadalodat? Gyű­löllek, mert elvetted tőlem és megőrjítet­ted.’ Aztán elment . . . Mért mondta, hogy én megőrjítettem a cigánymüvészt? Mivel őrjítettem meg? Mert egyszer rámosolyog­tam, és kétszer megcsókolhatta a kezemet? Lehetséges, hogy egy ilyen primitiv ember­nek az is elég? Ez az igazság. Ami pedig Jancsit illeti. Jancsi? . . . Catherine nevez­te igy, és most én mondom egyszerűen: —ancsi . . . Szóval mintha csakugyan ő ér­dekelne, nem a hegedűje . . . Legalábbis most úgy érzem . . . Gyönyörű orchideákat kaptam ma. Három szó volt mellékelve a csokorhoz: Brüsszel athéni nőjének ... A király Párisban van.” “Nem utasíthattam el őfelsége meghívá­sát. Végigjártuk a párisi éjszakát. A ked­vemért eljött egy órára a Restaurant Pail­­lard-ba is. Természetesen mindenki nyom­ban felismerte. Csak a szárnysegéde volt velünk, a fiatal d’Oultremont gróf, a főud­varmester fia. A király nagyon kedves, fi­nom, és kitünően ért a nők nyelvén. Nem udvarol, de minden szavából érzem, hogy tetszem neki. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents