Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-28 / 9. szám
20. oldal MAGYAK HÍRADÓ (Folytatás) A BOLDOGTALAN HABSBURGOK Vetsera Mária egyre többet foglalkozott a halál gondolatával. Elkészítette a végrendeletét, egy barátnőjének pedig ezt irta: “Ha valaki a legkevesebbet is megtudna, akkor egy olyan helyen, amit senki sem ismer, eltöltenénk még egy pár boldog órát, és aztán együtt mennénk a halálba . . .” 1889. január 28-án a reggeli órákban Ferenc József kihallgatáson fogadta fiát. Négyszemközt beszélgettek, a részletek soha nem szivárogtak ki, csupán annyi, hogy a beszélgetésből ingerült vita lett. Lehetséges, hogy Ferenc József szemére vetette fiának a tizenhét éves lánnyal való viszonyát. Előző este II. Vilmos német császár születésnapja alkalmából ugyanis a bécsi német követségen bált rendeztek. Az estélyen, amelyen Ferenc József és Rudolf is megjelent. Vetsera Mária meglehetősen ügyetlenül viselkedett. Leplezetlen büszkeséggel folyton Rudolfot nézte, csak a vak nem láthatta, hogy valami köze han hozzá. Egyébként is, akármilyen titokban igyekeztek szervezni a találkákat, a pletyka megindult. S ha nem is terjedt messzire, anynyira igen, hogy a rendőrbesugók fülébe, és onnan pedig jelentés formájában Ferenc Józsefhez jusson. Elképzelhető az is, hogy ezen a veszekedéssel végződött beszélgetés más, politikai kérdésekben is összecsapott a császári atya és trónörökös fia. Rudolf halála után olyan híresztelések is szárnyra keltek, hogy Ferenc József felségsértés vádját akarta fia ellen emeltetni. Elterjedtek a Monarchiában olyan hírek is, mely szerint a trónörököst magyar királlyá akarták koronázni, és elképzelhető volt az is, hogy a trónörökös kapcsolatott tartott a magyar ellenzék vezetőivel. Rudolf, miután anyjától távozott, bár kihallgatásra jelentkezett nála Schönborn gróf, prágai hercegérsek, Püchelt, szolgálattevő udvari vadászát hivatta, és közölte vele: a tervekkel ellentétben nem a következő nap reggelén, hanem már délben utazik Mayerlingbe vadászatra, csak még egy levelet vár. Valószínűleg Vetsera Máriától várt üzenetet. Amikor a levelet megkapta, a trónörökös azonnal kocsit hozatott, és Mayerlingbe indult. Körülbelül ugyanebben az időben indult Mária is a trónörökös vadászkastélya felé. Ismét csak Larisch Mária szöktette meg, azzal az ürüggyel, hogy Rodeck ékszerészhez kiséri a lányt. A grófnő a Vetsera-palotánál, ahol fiákerbe szálltak,, a portás előtt ezt mondta a kocsisnak: “Hajtson a Kohlmarktra, a Rodeckhez!” Amikor aztán elindult a fiáker, leengedte az ablakot és körülbelül a Salesianerstrasse tájékán kiszólt: “Nem a Rodeckhez megyünk. Majd kopogok, hogy hol álljon meg.” A kocsi rövidesen a Burg felé kanyarodott, és egy rácsos vaskapu előtt hirtelen megállították. Itt a szerelmes lány és a grófnő kiszállt. A kocsis azt az utasítást kapta, hogy olyan helyen várakozzzék, ahol nem lehet észrevenni őt. Negyedóra múlva Bratfisch kocsija állt meg a vaskapunál. Két perccel később Vetsera Mária lépett ki egyedül a kapun, körülnézett, beszállt Bratfisch kocsijába és elhajtatott. Újabb negyedóra múlva Larisch grófnő jött ki egyedül a Burgból, a kocsist a kapu mögötti sötét folyosón magához intette, és ráparancsolt, hogy senkinek a világon nem szabad elmondania, mi történt. Ha valaki kérdezne valamit, akkor azt kell elmesélnie, amire ő majd kitanitja. Bratfisch kocsiján a Wienerwaldban levő Rothenstadl vendéglőhöz vitte Máriát. Egy negyedóra múlva, csukott kocsiban megérkezett ide Rudolf is. 1889. január 28-án, pontosan háromnegyed tizenkettőkor kettesben, csukott kocsin indultak el Mayerlingbe, ahonnan soha többé nem tértek vissza. Larisch Mária grófnő pedig, hogy elhárítsa magáról a felelősséget, a kocsival Rodeck boltja elé hajtatott, ahol eljátszott egy kis komédiát. Bement az üzletbe, majd kijött, minha Máriát keresné, felvett a kocsi padlójáról egy odadobott papirdarabkát, amelyen ez állt: “Nem élhetek tovább. Megszöktem Tőled, mire utolérsz, biztosan a Dunában vagyok, Mária.” S aztán “ijedten” megparancsolta a kocsisnak, hogy azonnal vigye vissza őt a Vetsera-palotához. Ott aztán a papírlapot átadta Vetsera Helénának. A lány anyja természetesen izgatottan vonta felelősségre barátnőjét, akire a lányát bízta. Az ezt követő párbeszéd — Vetsera Heléna szerint — igy zajlott le: — “De azért ne izgasd magad — mondta Larisch grófnő —, nem kell elhinni, amit Mária mond. Sokkal jobban szereti az életet, minthogy valami csacsiságot követne el. Miidez csak a trónörököössel lehet összefüggésben. — De hiszen nem is ismeri őt — felelte a bárónő. — Ez csak a te feltevésed lehet. Vagy valamit eltitkoltatok előttem?” A grófnő felháborodottan tiltakozott a feltételezés ellen, és igyekezett megnyugtatni az aggódó anyát. Vetsera Heléna rögtön a rendőrséghez akart fordulni, de a grófnő igyekezett őt lebeszélni erről, hiszen másnap egész Bécs tele lenne pletykával. Végül is vállalkozott rá, hogy nem hivatalosan, hanem magánemberként felkeresi Krauss rendőrfőnököt. Nemsokára visszatért azzal, hogy a rendőrfőnök kijelentette: amig nem kap hivatalos bejelentést az eltűnésről, nem tehet semmit, különben sem kutathat a rendőrség a trónörökös után. A valóságban azonban a grófnő soha nem járt a rendőrségen. Időt akart adni a trónörökösnek, akit szeretett, és Máriának, akit valószínűleg gyűlölt, hogy elkövessék végzetes tettüket, amelynek tervét — ha nem is volt beavatva — minden bizonnyal sejtette. Mivel másnap reggelig nem került elő a baronesse, Vetsera Heléna végül is fivérével maga kereste fel a rendőrfőnököt, aki az első pillanatban a legnagyobb gyanúval fogadta a mesét, amelyet Larisch grófnő Vetsera Mária eltűnéséről előadott. — A kocsist kihallgattuk — mondta. — Az előadása felette gyanús. Szavaiból érzem, hogy megfizették. De mondja meg nekem, báróné: annyira biztos maga Larisch grófnéban? — Nekem nincs jogom gyanúsítani őt — felelte Vetsera Heléna. — Házunk barátja. Tizenöt éve ismerjük . . . A rendőrfőnök hallgatott, pedig ő már sokat tudott. A detektívek régebben tettek már neki jelentést a baronesse Burg-beli látogatásairól. Azt indítványozta, hogy a bárónő tegyen hivatalos bejelentést, és hagyja a rendőrségen Mária fényképét. Ezzel búcsúzott tőle: — Két vagy három nap múlva talán többet tudunk, arra azonban figyelmeztetnem kell már most önt, ha a detektiveim olyasvalamit tapasztalnak, hogy az eltűnés a legkisebb öössszefüggésben is van a trónörökössel, akkor beszüntetjük a nyomozást. Ekkor még Mária és a trónörökös élt. Mayerlingben töltötték életük utolsó másfél napját. Rudolf, azzal az ürüggyel, hogy meghűlt, elküldte vadásztársait — induljanak nélküle vadászni. Koburg Fülöp herceg és Hoyos József gróf, akikkel január 29-én reggel a vadászkastély biliárdszobájában együtt reggelizett Rudolf, nem tudták, hogy barátjuk szerelmese is a kastélyban van. A lány a trónörökös magánlakosztályában rejtőzött, és erről csak Loschek tudott. Miután a vadászok elindultak, a trónörökös visszatért Máriához. Odakint csendesen esett a hó, és a szerelmesek zavartalanul együtt töltötték az egész napot. A trónörökös éjszaka Bratfischt még egyszer a szobájába hívta. Fagyos, hideg éjszaka volt, a kályhában uj tüzet élesztettek. Bratfisch fütyült és énekelt. Elénekelte a hires Fiákeros dalt, stájer népdalokat, és végül a bánatos, büszke “Csak egy császárváros, csak egy Bécs van” kezdetű dalt. Aztán tizenegy óra tájt elküldték őt. Másnap, január 30-án reggel a Mayerlingben összegyűlt vadásztársaság korán akarta megkezdeni a hajtást. Mindenkit hajnalban keltettek. Előző nap a trónörökös azt mondta Loscheknek, hogy ő is a társasággal tart, s ezért a komornyik — a kapott parancsnak megfelelően az ő szobájának ajtaján is zörgetett. A kopogtatásra nem kapott választ. Kopogtatott még egyszer, hangosabban, majd amikor ez is eredménytelen volt, szól Hoyos grófnak, a trónörökös barátjának, hogy nem tudja, nem történt-e valami baj: kopogtat — és a trónörökös nem válaszol. Most már Hoyos is az ajtóhoz ment, ő is kopogtatott, majd dörömbölt. Hiába! Loschek közben egy baltáért szaladt, s betörték az ajtót. (Folytatjuk)
