Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-28 / 9. szám
8. oldal öregek a nagyvárosban Irta: KLAMÄR GYULA Klamár Gyula Tele van a város öregekkel. öreg magyarokkal. Férfiakkal és nőkkel... Nem is tudnám hamarjában megmondani, honnan kerültek elő ilyen tömegesen? Mindegyiknek rossz sora van, de nem a pénz miatt, hanem a magány, az egyedüllét, az elhagyottság miatt. I- lyesmin a pénz se igen segit, legfeljebb enyhít rajta ideig-óráig, amellett a pénz uj gondokat is jelent egy magányos ember számára. Kire hagyja, ki méltó rá, kinek a kezében nem kerül ebek harmincadj ára? Rendszerint addig-addig halogatja a dolgot, amig csak nem késő: meghal anélkül, hogy intézkedett volna s vagyonkájára az állam teszi rá a kezét. Csak egyedül ebben a nagy házban, ahol e sorokat kopogtatom, három ilyen eset is történt az utóbbi évek során. De ez még a kisebb baj, ki törődik valami nagyon azzal, mi lesz halála után? Sokkal nagyobb gond a jelen problémája. Egyik öreg amerikai magyar, akinek különben szép nyugdija van, egy kültelki mosókonyhában lakik, ahol még viz sincs. Képzelhető, milyen tisztálkodásra nyílik lehetősége. Nyugdijából szép, kényelmes lakásra is telne. Éppen itt a baj: az egyedüllét olyan gyámoltalanná teszi, hogy lakást sem tud keríteni magának. Az érelmeszesedéstől el-elszédülve botladozik az utcákon, időnkint a falnak támaszkodva, hogy el ne essék. Kellene mellé valaki, feleség, élettárs. Ebben a korban azonban nehéz összeszokni, ha talál is valakit, addig marják egymást, amig újra szétválnak. Hetvenen felül van az a másik férfi, akinek szomorú esetét szeretném itt elmesélni. Felesége egy-két éve halt meg s ő ittmaradt teljesen egyedül, árván. A kutyájának halálos injekciót adatott-maga sem tudja, miért; talán hogy ne akadályozza mozgásában. Amikor már nem volt kutyája sem, félőrülten járkált az utcán: mindenütt a kutyát kereste, meg a feleségét, akivel életében nem tudott összeférni. Lefogyott csont és bőrre, hiába nem volt anyagi gondja, hiába lakott a város szivében, központi fűtéses kényelmes lakásban, csak ült egyedül szobájában. Most már hetek óta valamelyik kórház lakója — ha ugyan él még...Felesége életében soha sem gondolt arra: mi lesz, ha egyedül marad, hogy biija majd el a magányt, melyet ráadásul még az örökös lelkiismeretfurdalás egykor keménysége miatt is nehézzé tesz. Sorolhatnám az eseteket tovább, mert hiszen számtalan sok adódik. A másik szintén amerikai nyugdíjas. Hétszámra senki sem nyitja rá az ajtót. A telefonja se cseng, ha beteg, akkor nincs aki egy pohár tejet vigyen neki. Autója, pénze, mindene van, ám képtelen egy megértő társra szert tenni. Hasonlóképpen vannak a nők is, bár az ő életük egy fokkal talán jobb. Ha ugyan jobb. Napszámra ülnek a szobájukban, várják a postát, a csomagkihordót, valahonnan egy üzenetet, de senki sem jön, senki sem kopogtat...Vagy ha mégis: nem merik kinyitni az ajtót, mert hátha betörő, sőt gyilkos?! A törvényszék most tárgyalja két fiatalember gyilkosság-sorozatát: 17 magányos nőt öltek meg nem egészen egy év alatt “karátütéssel”, amit a kéz élével mértek az áldozat torkára. Ebből csupán hét eset van minden kétséget kizárónak beigazolva, a többi tiz halála? Istenem! egy hetven-nyolcvan év körüli öregasszonynál nehéz megállapítani, mitől történt a sérülés, az agyvérzés, a törés? Az öregek egyik része vidékre gravitál, a másik meg éppen onnan jön fel a fővárosba. Mindegyik keresi a helyét a világban. Van egy öreg ismerősöm. Nyolcvannégy esztendős. Teljesen egyedül él a világban, egy elhanyagolt emeleti lakásban, mindenféle kacat, rossz rádió, ócska cipők és elsárgult újságok társaságában. Van egy kis nyugdija, éppen megél belőle. De nincs, aki egy gombot felvarrna a kabátjára, ha leszakad, akkor télviz idején is zakóval mászkál a világban. Él egy leánya Budapesten, szintén teljesen egyedül, parányi nyugdíjból. Az apa nem mehet lakni Pestre a lányához, mert elveszítené nyugdiját, lakását; a lánya — hatvanon felül — nem jöhet ide lakni, mert külföldre nem folyósítják a nyugdijat. Oda vannak láncolva öreg korukra a nyomorult lakáshoz, a nyugdíjhoz, amelyről persze nem lehet lemondani, mert se itt, se ott nem tudnának megélni ketten egyikük szerény járandóságából... így élnek ebben a modern, egyre fejlődőbb és sok technikai újdonságot felmutató világunkban ezrek és ezrek. Rajtuk kellen segiteni, az ő kérdésüket kellene valahogyan megoldani... Nixon elnök néhány meglehetősen nyers igazságot tárt fel a gazdasági életről a közelmúltban tartott beszédében. Ennél még borusabb volt az a jelentés, amit Herbert Stein, a Gazdasági Tanácsadók Bizottságának elnöke tett, pesszimisztikus előrejelzésekkel teli beszédében. Az infláció — mondotta Stein — 7 százalékkal növekszik az 1974-es esztendőben. A munkanélküliség is erősen emelkedik. A legutóbbi adatok mutatják, hogy már most 5.2 százalékra emelkedett 4.8-ról. Az az igazság, hogy mind a Kongresszus, mind az igazgatás megpróbált valamit tenni az Egyesült Államok gazdasági életének javítása érdekében, de mindeddig kevés sikerrel. Stein beismerte, hogy hiányos volt az ellenőrzés az árak és bérek emelkedésének megakadályozására. E- zért következett be az üzemanyag korlátozással együtt az áremelkedés. A Kongresszus szokás szerint átsiklott a terveken, ezért akadt meg az uj energiaforrások feltárása, növekedett a benzin fogyasztás és lassult az ipar fejlesztése. Ugyanakkor az átlagos munkást erősen sújtották a magasabb adók és emelkedő árak. A kormány következetesen eltúlozta a szövetségi bevételt és alábecsülte a kiadást. A Kongresszus hiányosan ellenőrizte a költségvetést, ami inflációs deficithez vezetett. Itt az ideje annak, hogy megszűnjék a nemzet bolonditása és beismerjék az igazságot. A munkabérek és árak ellenőrzését a lehető leghamarabb bizto sitani kell. Az inflációt mindaddig nem lehet megállítani, amig a szövetségi kiadásokat le nem fékezik. A kereskedelmet és az ipart bátorítani kell, hogy inkább növeljék, mintsem hogy lelassítsák a termelést. Az Egyesült Államok bámulatosan termelékeny rendszert épített fel a szabad gazdaságban. Most azonban a kormány nem találta meg a “közös alaphangot” a gazdasági élettel, ezért csak keserű megjegyzéseket tud tenni. Az elnöknek és a Kongresszusnak tudnia kellene, hogy az ő akcióik vagy éppen tehetetlenségük sodort minket e kínos helyzetbe. Itt az ideje, hogy megtaláljuk a kivezető utat és a gazdaság újból szabadon termelje a javakat és szolgálja a népet szükséglete szerint. HONVÁGY... VÁR AZ ERDŐ Megkaptam az idei, utazási prospektusokat, át is lapoztam őket. Semmi meglepő nincs bennük, semmi uj. Az árak mintha árnyalatnyit megint emelkedtek volna, de hiszen mindegy — úgysem utazom. Csak játék ez is, méricskélése a lehetőségeknek; fölcsillogtatása a halvány esélynek. Sokkal inkább izgat az, hogy miért nem tudom véghezvinni annyi tervezett hazai utazásomat. El kellene mennem néhány helyre, utánajárni valaminek, emlékeket ébreszteni s az összehasonlítások tengerében lelkesedni, vagy akár csalódni is. Például Nagykanizsára, ahol több mint húsz évvel ezelőtt katona voltam. A várossal hamar végeznék, de utána elindulnék gyalog — mint oly sokszor katonakoromban — a récsei erdő felé. Négy-öt kilométerre a város szélétől, biztosan meglelném a régi ösvényt, ami a táborba vezetett. Gondolom, egykori vandál pusztításaink nyomát már benőtte azóta a fű, az erdő bokrai, cseijéi visszafoglalták a széles “miniszteri utat” s nem lelném meg a sátrak nyomát sem, de azért mindenre ráismernék. Megállnák és tájékozódnék. Keletre van Ráckeve, délre Bagolasánc, északra a szőlődombok, ahol a világ legragadósabb és legbutitóbb nohaborai teremnek. Mit akarnak tőlem ezek az emlékek? Elém villantani hajdani erőmet; elpusztithatatlannak hitt kaland- és szabadságvágyamat? Csizmám alatt hersegtetném a gazt, a csalánt, a páfrány tündéri motivumu leveleit. Átgázolnék a vízmosáson s megtalálnám a majort, ahol először találkoztam a “kesztyűs lánnyal”. Ö rámemelné újból, ijedt kék szemét s megint csak azt mondaná: Tessék elmenni, mert félek magától! Szégyenkezve és zavartan oldalognék tovább, hogy később újra megtaláljam őt, néhány tiszta, meghitt napra, amit a sors rendelt nekünk. De hol lehet már azóta a kesztyűs lány? S vajon az ősi tölgyes megvan-e még? Olyan öreg volt' már akkor is, hogy hetven-nyolcvan méter távolságra állottak egymástól a fái; némelyiknek a derekát öten is alig tudtuk átkarolni. Volt a szakaszunkban egy kádárlegény, aki kiszámította, hogy csak a fa derekából — ami alatt pihentünk — annyi hordót lehetne készíteni, hogy egy tehervonat kellene az elszállításukhoz. Mert azért leginkább borban számoltunk mi akkor, akárha nyúlós, édeskés nohában is. És vajon emlékeznek-e még Bagolasáncon a férfiak arra a két katonára, akik megjelentek egy délután a falu kocsmájában, összebarátkoztak velük, s irdatlan mennyiségű kevert elfogyasztása után éjszaka belopkodtak az iskora egyik tantermébe s ott aludtak hajnalig? Ha igen, akkor üzenem nékik, hogy a községi tanács jelentése eljutott a zászlóaljparancsnokságra, s mi tizenöt napi táborfogsággal fizettünk akkori duhajkodásunkért. Persze, lehet, mindebből csak annyi igaz, hogy valamikor arra jártam, s minden második mondatom az volt, hogy el innen! S keserűen és dühödten vártam a szabadulásra. Hogy csak az idő s a távolság szépit a múlton, mert nyom az azóta eltelt évek súlya, s mert az ember mindig visszavágyódik oda, ahol már megszűnt egykori kötelmeinek szorítása. Álmokkal bajlódom ma is, és visszaálmodom boldog-boldogtalanabb korom ábrándjait. Elő hát az álmok prospektusaival! Fölosztom magamban a hazát, kamaszkort, ifjúságot; a reménytelenségből is fölizzott reményt. A mai napra ez rendeltetett: Kanizsa, Bagolasánc meg a récsei erdő. Demény Ottó
