Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-21 / 8. szám
12. oldal PESTI KRIMI Irta: SÁGI PÁL Manapság olyan divatos a krimi azaz a rövid bűnügyi történet, hogy csodálkozom, miért pazarolják idejüket az Írók hosszú regények megírására, amikor a kiadók vadásznak a krimire és jól fizetik. Már a régi irók is rájöhettek volna erre. Például Emile Zola fölöslegesen töltött hosszú esztendőket a Rougon-Macquart sorozat megírásával. Ennek a fáradságnak egyhuszadával a naturalista regény helyett már akkor megteremthette volna a krimit. Meg aztán gondoljuk csak el, milyen lelkesítő SÁGI PÁL dolog lett volna, ha a krimik cime mellé nyomtatva ott láttuk volna: irta Leo Tolsztoj, irta Jókai Mór és igy tovább. No de, ha annyi “volna” csak “volna” maradt, legalább a mai neves irók átállhatnának a krimire. Mindnyájan. Nem is tudom, miért nem teszik. Persze, hogy nem tudom, mert egyrészt nem vagyok iró, másrészt békés hajlandóságú ember lévén nem értek idegfeszitő bűnügyek kiagyalásához. így aztán mi mást tehetek: elmondok két igaz pesti történetet. Csak a neveket hallgatom el. I. Abban az időben amikor a magyar pénzt még koronának nevezték és aragyat ért, a hires bűnügyi védőügyvéd irodájába beállított egy idősebb ur, nyugdíjas miniszteri tanácsos. Izgalomtól elfulladt hangon panaszolta. hogy a fia, egyik nagybank hivatalnoka, sikkasztott. Nőkre, kártyára, lóversenyre, pezsgős mulatságokra ment el a pénz. Összetett kézzel rimánkodott: — Ügyvéd ur, mentse meg a fiamat a gyalázattól, mert ha letartóztatják és meghurcolják becsületes ősi családi nevemet, én felkötöm magamat. Az ügyvéd megszánta a kétségbeesett apát: — Mennyit sikasztott a csirkefogó? — 50 ezer koronát. — A bankban már tudják? — Nem. Még nem jöttek rá. Eddig csak nekem vallotta be. — Mondja csak, tudna a fia még újabb összeget is kivenni a pénztárból? — Biztosan, hiszen szabad az útja a nagypénztárhoz. — No, akkor most menjen hozzá, mondja meg, hogy vegyen ki még 50 ezer koronát, maga pedig holnap reggel 9 órakor legyen itt nálam a pénzzel. Másnap az ügyvédnél volt á pénz. Konflisba ült, a bankba hajtatott és bement a vezérigazgatóhoz: — Sajnálom, de kellemetlen dolgot kell tudomására adnom. X.Y. (megmondta a nevet) a nagypénztárból 100 ezer koronát sikkasztott. — Micsoda? — hördült fel a vezérigazgató és már nyúlt is a telefon felé, hogy hívja a rendőrséget, az ügyyéd azonban lefogta a kezét. — Ne siesse el a dolgot. Nézze csak, van ennek a csirkefogónak egy gazdag nagybácsija, aki szeretné elkerülni a botrányt. Hajlandó megtéríteni a kár felét, az 50 ezer korona itt van nálam készpénzben, de írást akar arról, hogy az ügynek semmi folytatása, semmi következménye nem lesz. Hát mondja, mi jobb a bankban: lecsukatni a sikkasztót és elveszteni 100 ezer koronát vagy futni engedni a csibészt és vissza kapni 50 ezer koronát? A vezérigaztató dörmögött-morgott egy darabig, végül megszólalt: — Halljuk, hogyan szóljon az irás. — Már itt van nálam, előre elkészítettem: “Alulírott minden további félreértést elkerülendő, igazolom, hogy X.Y. urnák, a bank alkalmazottjának több részletben 100 ezer korona kamatmentes kölcsönt engedélyeztem és a pénzt a mai napon hiánytalanul visszafizette”. A vezérigazgató fogcsikorgatva aláírta az okmányt. Az ügyvéd a tárcájába tette, cserébe átadta az 50 ezer koronát és szívélyes köszöntéssel távozott. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a sikkasztót természetesen kitették az állásából, de végeredményben nem fizetett rá. Kijött ide Amerikába, Oregon államban bekapcsolódott egy nagy földspekulációba és dúsgazdag ember lett belőle. Azóta már meghalt. A hires ügyvéd egykori segédje, később irodatársa, aki magas korban de jó egészségben itt él Amerikában, talán emlékszik a történetre. II. Aki ismeri Budapesten a régi Zrinyi-utcát, az emlékszik rá, aki nem ismeri annak röviden lefestem, mert ehhez a krimihez ismerni kell az utca “földrajzi” fekvését. A Bazilika főkapujától a főkapitányság épületéig húzódott, közben többek között állt a Lipótvárosi Kaszinó palotája, a főkapitánysággal szemben pedig a Gresham palota. Innen kissé ferdén, kezdődött a Lánchíd, amelynek budai végénél nyílt a Várhegy alatt átvezető ódon alagút. A magasságáról, hatalmas termetéről és kártyacsatáiról is nevezetes pesti bankár, a Lipótvárosi Kaszinó tagja és rendszeres látogatója egy este bekkukantott a kártyaterembe egy kisjátékra. Hajnalra járt már mire felcihelődött, hogy hazamenjen. Budán lakott, az alagut túlsó végén, egy romantikus fekvésű utcában. Rendszerint taxin ment haza. Ezen a kellemes szép, májusi hajnalon azonban kedve kerekedett kiszellőztetni a fejét és gyalog vágott neki a huszperces sétának. Az ilyenkor, hajnalban néptelen, félhomályos A- lagut kellős közepén járt már, amikor az első ember jött vele szemközt Buda irányából. Hogy hogy nem, egymásbaütkötek. “Pardon” mondta az egyik. “Pardon” mondta a másik és kiki ment tovább a maga ut(Folyt. a 14. oldalon) VISSZAEMLÉKEZÉS A COLDITZI KASTÉLY FOGLYAI Colditz-kastély Kelet-Németországban van, Lipcsétől délkeletre, 32 kilométernyi távolságra. Ma: elmegyógyintézet. A második világháború alatt azonban a németek azokat az angol tiszteket őrizték benne, akik más hadifogolytáborokból menekülést kíséreltek meg, sikerült is tuljutniok a falakon, de azután mégis rajtavesztettek és elfogták őket. Ezeket Colditz-kastélyba szállították és ott a legnagyobb szigorral őrizték. A fogoly tisztek azonban ott sem tettek, mást, mint éjjel és nappal újabb meneküléseket készítettek elő. Volt akinek sikerült, a többségnek azonban nem. Azokat elfogták és visszavitték Colditzba s kezdődött minden élőiről. Colditzról több könyvet írtak (maga a német táborparancsnok, dr. Reinhold Eggers két könyvet irt élményeiről), megfilmesítették és teleplay-sorozatot készítettek belőle, amelynek egy-egy újabb epizódja minden hétfőn látható a BBC-televizió képernyőjén. Igazi háborús legenda lett belőle, széles és romantikus eposz, amelynek azonban minden epizódja a valóságban gyökerezik, bár azokat, akik megélték, nyilván kevésbé szórakoztatta abban az időben, mint mai nézőit és olvasóit, Most azonban föléledt a múlt — a londoni Hadtörténeti Múzeumban Colditz-kastélynak háromszáz volt lakója és menekülő-művésze találkozott — nagyrészük a Colditz-ban töltött esztendők óta ezúttal először. Nyolc országból jöttek a hajdani fogoly-Houdinik, mert hiszen Colditz-ban nem csak angol tiszteket, de franciákat, sőt lengyeleket is őriztek, csupa olyat, akire (népi mondással élve) nehezebb volt vigyázni, mint egy zsák bolhára. Ma már persze öreg fiuk, ötvenedik és hatvanötödik életéveik között, vállalati igazgatók, országgyűlési képviselők, farmerek, építészek, egynéhány “sir”, méltóságteljes pozícióban — hajdani repülőtisztek, kiket kilőttek a levegőből s aztán Colditz-ban találták magukat. A nagy találkozóra pedig az adta az alkalmat, hogy a Hadtörténeti Muzeum Colditz-kiállitást nyitott a héten, kezdetleges fűrészek, lepedőkből készített kötélhágcsók, titkos rádióleadó-készülék s még az a vitorlázó- repülőgép is látható, amelyen egy vállalkozó-szellemű hadifogoly a kastély ormáról akart elrepülni a szabadságba. Nagyszerű hangulatban idézték föl a régi kalandokat, a légkör olyan volt, mint egy harmincéves érettségi találkozón, azzal a különbséggel, hogy nem hires beszekundázások és megúszott feleltetések fölött merengtek, de háborús élményekre és bizarr menekülésekre emlékeztek. Eljött Dick Howe, aki a colditzi menekülés-felelős volt — közel négy évig tartotta ezt a posztot, amelyet Pat Reid őrnagytól örökölt meg, aki viszont kötélen csúszott le a várfalról és aztán ezer kilométert tett meg részben vonaton, részben gyalog, flamand collaboratornak álcázva magát, amig eljutott Svájcba. Ott volt Airey Neave volt tűzérhadnagy,valószínűleg a világháborúk egyetlen olyan hadifoglya, aki arra tett kísérletet, hogy egy izgalmas rugby-játszma közben, mintegy véletlenül, kiszaladjon a pályáról s addig fusson a labda után, mig Angliába nem ér. Az őrök azonban lefújták a meccset és Neave Colditzba került. Hat hónappal később, mint német kapitány akart kisétálni a kapun, az őröknek azonban feltűnt, hogy egy szót sem ért németül. Harmadszor, mint holland villanyszerelő próbált szerencsét és ezúttal sikerrel. — négy hónappal később, 1942 májusában megérkezett Londonba. A háború hátra lévő éveiben francia, angol és amerikai hadifogoly-pilóták meneküléseinek megszervezésén dolgozott. A legbámulatraméltóbb, hogy ebben a gonddal őrzött, erődítmény-szerű várban valóságos szabóműhelyt rendeztek be, ahol német uniformisokat varrtak \ menekülési kísérleteikhez, hamis iratokat gyártottak, fűrészeket készítettek, tőröket s a padláson megépítették a vitorlázó-gépet'. A fogoly hadipilótáknak ugyanis az volt az álmuk, hogy valamiképpen szereznek egy német repülőgépet és azon startot vesznek hazafelé. Miután ez lehetetlennek bizonyult, kiegyeztek a vitorlázó-repülővel. Kipróbálására azonban már nem került sor, mert miután a hadiszerencse elpártolt a németektől és vereség követett vereséget, a fogoly tisztek úgy döntöttek, hogy saját menekülési kísérleteikkel nem keserítik tovább a táborparancsnokságot, van már úgyis elég bajuk. Ezt Reinhold Eggers, a volt táborparancsnok meghatottan nyugtázta könyvében.” Ilyesmire csak az angolok képesek,” irta. A múzeumi kiállításra és a találkozóra a volt hadifoglyok meghívták dr. Eggerst is, aki a nyugatnémetországi Bodman-ban él. Colditz volt parancsnoka azonban már elmúlt 80-éves, tulidős és beteges a hosszú útra. Táviratában megköszönte a meghívást. “Uraim”, irta “sok szerencsét kívánok önöknek! Igazi csintalan fiuk voltak” A colditzi öreg fiuk harsányan nevettek. Ennek az elismerésnek örültek a legjobban. Leipzig, 1974, február hó... Hans Ehrbar
