Magyar Hiradó, 1974. január-június (66. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-03 / 1. szám
14. oldal FEL A FEJJEL! Irta: DOHNÁNYINÉ Kevés mondást ismerek, mely kívánatosabban, de ugyanakkor nevetségesebben hangzana a mai napokban ennél a biztatásnál: ‘“'Fel a fejjel! Ne csüggedjünk! Áiljuk bátran a küzdelmet és világért se legyünk áldozatai rémületnek vagy esztelen busulásnak.” Mert az élet valójában küzdelem, amidőn egy végtelen arénán vergődünk, hol Isten által felemelve, hol a Sátán által letaszítva. Szabadon választhatunk bűn és erény között, mint ahogyan Madách mondotta, de ugyanakkor balszerencse, veszteség, vereség, veszedelem, nyomorúság áradata zudul ránk, amiben ártatlanok vagyunk és mégis szenvednünk kell a mások vétkéért. A Fiam — amikor még kicsiny volt — mindig azzal biztatott, ha el voltam keseredve, hogy ne búsuljak, lesz ez még rosszabbul is. És csakugyan lett is. Egyre több felhő tömörült kicsiny világom látóhatárán, egyre több baj szakadt rám és szeretteimre és én már elveszítettem minden reményt. Mert mi is a remény? Azt mondják, az ébrenlevő álma. Csokonai szerint “égiekkel játszó földi tünemény, istenségnek látszó csalfa vak remény kit teremt magának a boldogtalan és mint védangyalának bókol untalan.” Elharátoztam, hogy nem építek többé ilyen üres biztatásra, mely csak érzelmi világunk csapongásán alapul. Csak a valóság egyre sötétebb lett. Emlékszem, annakideén a hatóság betiltotta a rémhíreket és szigorúan büntette a rémhirterjesztőt. Akkor aztán az a hir terjedt el, hogy minden rémhír igaz. Azt hittem, lelkileg nem bírom mindezt elviselni. A sok viszontagság anynyira összetört, hogy a férjem halála után teljesen összeroppantam testileg, lelkileg. Most áldom ezt az állapotot, mert ekkor lépett életembe az Ur Jézus, az Áldott Orvos, mindnyájunk megsegitője. Mai napjainkban ismét gomolyognak fejünk felett a sötét fellegek. Ismét egyik rémhír szakad ránk a másik után és ráadásul még a szomorúság is emészt mert ime, éppen egy éve, hogy drága jó édesanyám elköltözött az élőik srx! rából. De ezúttal állom a sarat. Nem roppanok össze. És ha talán gondok redője övezi is homlokomat, mégis képes vagyok megbirkózni a nenehézségekkel. Nem táplálok hiú reményt, nem HETI NAPTÁR JANUÁR (Vízöntő hava) 7— Hétfő: Attila 8— Kedd: Szeverin 9— Szerda: Marcel 10— Csütörtök: Melánia 11— Péntek: Ágota 12— Szombat: Ernő 13— Vasárnap: Veronika ZACHÁR ILONA mondogatom magamnak, hogy majd minden szép és jó lesz. Nem keresek változást ott, ahol emberi ésszel nem mutatkozhat hirtelen javulás. De megtanulok élni ezekben a viharokban. Csak a lelkileg gyenge embert teperik le a viszontagságok. De ki a gyenge és ki az erős? Mivel sok nehéz időt vészeltem át sokat tapasztaltam. Láttam embereket, akiknek akaraterejét, fölényét határozottságát annyira megcsodáltam, hogy szinte irigyeltem őket érte, és ime a legelső sorscsapások alatt összeroskadtak. Viszont egyének, akikről alig tudott valaki, mivelhogy a háttérbe húzódva éldegéltek és mindenki azt hitte róluk, hogy gyávák jelentéktelenek arra, hogy előálljanak és megküzdjék az élet csatáját, most bátran emelkedtek ki a romok közül és nemcsak hogy megálltak a sarat a küzdőtéren, de még másoknak is segítettek, az elesetteket támogatták, vigasztalták. Mert az emberi szervezet befogadóképessége nagyonis korlátolt. Csupán egy bizonyos fokig bir menni, főleg az idegrendszer terén, aztán összeroppan, ha nincs ami fenntartsa, támogassa, serkentse biztassa, uj életerőt öntsön beléje. Ez az életelir az Ur Jézus. Az Ő erejével a leggyengébb is képes a leghatalmasabb teljesítményre. Ha visszagondolunk arra, hogyan mentek ezrével az arénába az első keresztények, férfiak és nők egyaránt meghalni hitükért, mosolylyal az ajkukon, akkor tudni fogjuk, hogy ezek nem voltaik természetfeletti hősök, csupán emberi lények, mint mi magunk és a maguk erejéből képtelenek lettek volna erre a haláltmegvető bátorságra. Ehhez az áldozathoz nagyobb erő kellett — Isten ereje. A világot képtelenek vagyunk megváltoztatni, a körülöttünk zajló eseményekkel szemben tehetetelnek vagyunk. Csak egyet tehetünk — azt, hogy megváltoztatjuk, a helyzethez idomítjuk önmagunkat. A jövőt nem ismerjük; Isten jótékonyan eltakarja azt előlünk egy ködfátyol által, mivel, mint a Szentirás mondja, a gondból, és bajból elég elviselni azt, amit a sors ma ránkmér. Jobb, ha nem is tudjnk, hogy mit hoz a holnap. Viszont milyen áldás az, hogy mindent az Ur kezébe tehetünk le, aki ismeri a jövőt. Körülöttünk dühönghet a bősz vihar, a rossz hírek naponta lesújthatnak ránk, de nekünk mégis lesz erőnk ellenállni, mert kezünket Krisztus kezébe tettük le és tudjuk, hogy Ő velünk lesz mindig és erőt ad arra, hogy megküzdessünk a lehetetlennel. Heti fohász Urunk Istenünk, az uj év első napjaiban arra kérünk, add meg nekünk ebben az esztendőben az öröm lelkületét. Add, hogy mindig derűlátással és bizakodón tekintsünk a jövőbe. Add, hogy ne nézzünk aggodalommal a holnap elé, hiszen sorsunk és életünk a Te kezedben van és egy veréb sem hull le a földre a Te akaratod nélkül, nekünk pedig még hajunk szálai is meg vannak számlálva. Add, hogy akármi is a sorsunk,bizzunk a Te jóságodba és megőrizhessük magunkban az öröm lelkületét, a derűlátás szellemét. Ámen. Karácsony utáni gondolatok Mi marad a karácsonyból? Marad-e egyáltalán valami ? Az is előfordulhat, hogy semmi. A karácsonyfa hókupacra kerül, vagy gyujtósnak vágják, a karácsonyi sütemény elfogy, az ünnepi ételeket-italokat elfogyasztják a vendégek. Vagy csak nagyon 'bevés marad. Egy kis jó iz a szánkban, kellemes érzés a szivünkben, hangulatos muzsika a fülünkben, fenyőillat az orrunkban, néhány ajándék emlékként és semmi több. Sőt, az is előfordulhat, hogy már fáraszt a sok ünneplés, idegesít a minden esztendőben megszokott keret, karácsonyi díszlet, igyekszünk elfelejteni az egészet, megszabadulni még az emlékétől is. Heinrich Böllnek van egy különös novellája: “Állandó karácsony” a cime. Milla néniről szól, akinek a háború alatt nem volt módja karácsonyfát állítani. Háború után újra a régi kellékekkel, kopácsoló üvegtörpékkel, színes angyallal díszíti karácsonyfáját. Süteményt készít, vendégeket hiv, együtt a család. Váratlanul 1947-ben, amikor le akarják szedni a fát, az asszony megtébolyul. — Üvölteni, ordítani kezd. Hiába jönnek az orvosok, pszichológusok, jó barátok. Semmi, senki nem segít, mig férjének eszébe nem jut, hogy újra szentestét nem rendeznek. A különös gyógymód valóban segít. Az asszony elhallgat. Ettől kezdve mindennap szentestét játszanak a családban, Télen-nyáron, minden este. Édes sütetemény, édes dallamok, édes-kedves beszélgetés. A család minden tagjának jelenlétéhez Milla néni ragaszkodik. Másfél év alatt a család minden tagja vagy belebetegedett a különös szertartásba, vagy kivándorolt, esetleg színésszel helyettesítette magát az elviselhetetlenné vált ceremónián. — Lehet, hogy Böll szokatlan hangvételű Írásával azt akarja mondani, hogy karácsony unalomig ismételgetett külsőségeivel éppoly kibírhatatlan, mint amilyen elviselhetetlen az igazi karácsony ordító hiánya. Elgondolkoztató, hogy különböző nyelveken, mai üdvözlésformákban sok minden van, de hiányzik valami. Megvan a hangulati elem, de hiányzik a tartalom. A magyar üdvözlő lapokon kellemes karácsonyi ünnepeket, a németen boldog, az angolon vidám, a skandinávon jó karácsonyt kívánunk egymásnak. A keresztényeknek tulajdonképpen tartalmas karácsonyt kellene kívánniuk, hiszen ünneplésünkben mégiscsak a tartalom számit igazán. S akkor marad is valami karácsony utánra is, ha volt tartalma ünnepünknek. Feleljünk erre a kérdésre Pál apostol kedves hármas válaszával: “Megmarad a hit, remény és szeretet, e három és ezek között legnagyobb a szeretet”. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi hit. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi reménység. Karácsony után is megmaradhat a karácsonyi szíeretet. Isten szeretete emberszeretetre kötelez. A megértett karácsony tesz érdekeltté bennünket emberek bajában, gondjában, örömében, eredményében. A karácsonyi esemény — hisszük — világméretű esemény volt. A jól felfogott karácsony nem szűkít be, nem kerget el emberekétől otthonunk csöndjébe, hanem kitágítja látásunkat, világméretűvé teszi szeretetünket, karácsonyivá. Mi marad karácsonyból ? Ha tartalmas volt ünneplésünk, úgy e három: karácsonyi hit, megalapozott jó reménység, elkötelező emberszeretet — s ez több, mint jó iz, kedves dallam, fenyőillat. A karácsony maradand óajándékai. Dr. Hafenscher Károly Dohn&nyint Zachár Ilona
