Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-02 / 31. szám

9. oldal ÖREGSÉG írta: MIKES MARGIT — Ideje lenne már meglátogatni Mrs. Black­­s tonet — mondta Mrs. Greenwood —, rég nem lát-, tam őt meg a lányát. — Igen, mehetünk — felelte szolgálatkészen a fia, Paul. A ház elé állt ócska Fordjával és felse­gítette rá az anyját. Az öreg hölgy nagynehezen fölkapaszkodott a kocsiba és elindultak. A ház, aho­va igyekeztek, egy kis dombtetőn állt fákkal körülvéve. Mióta az apa, Mr. Blackstone meghalt, a nagyobbik lány, foglalta el férjével és a kislányával Maryvel. Az anya özvegy Mrs. Blackstone egy távo­labbi házban bérelt lakást és kisebbik lányával oda­költözött. "Hagyjuk a fiatalokat külön" — szokta mondani a mama és csak vikendre járt hozzájuk lá­togatóba, elgyönyörködni a kis unokájában, Mary­­ben. Ilyenkor együtt volt újra a család, bár meg­fogyatkozva, apa nélkül, aki már egy éve kint fe­küdt a kisváros szélén a temetőben. zött, együtt van az egész család, örülök, hogy lá­tom valamennyiüket. Az is milyen szép volt, mikor a kislányuk első áldozásra ment, én is ott voltam, talpig fehérben volt a kis Rosalinda — mutatott Maryre, Rosalinda lányára. Utána idejöttünk, kávét ittunk és habos süteményt ettünk, a kicsi Gingeral­­let ivott. Remélem, eltették az első szentáldozási ruhát,a fátyolt, a koszorút? Az enyém még most is megvan, szegény jó anyám öltöztetett föl, aztán el­tette a smizettbe. — Paul fia azt gondolta, hogy már húsz évvel ezelőtt kidobták a szentáldozási ruháját a mamának, mert szétrágta a moly. Hogy rohan az idő, mintha tegnap lett volna, hogy a szemétre dob­ták! Hangosan pedig azt mondta: — Mamának re­mek emlékezőtehetsége van, mindenre élénken em­lékszik és minél régebbi a dolog, annál jobban ... — Talán egy kis kávét? — törte meg a csendet Mrs. Blackstone — és már tálalt is, hozta a kávés­csészéket, a cukrot, melegítette a kávéfőzőben a frissen őrölt kávét. Mikor kiöntötte a csészékbe, Mrs. Greenwood élvezettel szürcsölgette és megje­gyezte: — Hiába, mindig remek kávékat tudott főzni, Mrs. Blackstone — fordult Rosalindához —, csodás aromája van a kávéjának! Az asztal körül ülők szótlanul kanalaztak, mind­nyájan egyet gondoltak, amelyet Rosalinda ki is fe­jezett: — Hiába, az idő múlik, veszedelmesen múlik, mintha valamennyien egy szőnyegen állnánk, amit lassan kihúznak alólunk. Csak Mrs. Greenwood olyan szerencsés, hogy nem érzi az idő múlását, ne­ki olyan frissen megmaradt minden az emlékezeté­ben, mintha tegnap történt volna ... — Igen, mama az időn kívül él — szólt elgon­dolkozva, szomorúan Paul, a fia. — Jobbanmondva az idő megszűnt számára ... Agyérelmeszesedés... — súgta a szomszédjának, aki aztán tovább közölte ezt lefojtott hangon a melletteülőnek. — Milyen szomorú — gondolták a jelenlevők — ez a kór lassan, de biztosan rombolja az öreg hölgy agyát, kitelepíti őt a jelen időből, kikapcsolja az életből, hiszen máris inkább a holtakhoz tartozik, mint az élőkhöz. — Milyen szomorú ez — sóhajtotta Rosalinda, ezek a szájából önkéntelenül előbuggyant szavak ki­(Folyt. a 10. oldalon) Mik«t Margit Ilyen szombat délután érkeeztt a ház elé Mrs. Greenwood a fiával az autójukon. Mikor bementek a házba, özv. Mrs. Blackstone barátságos mosolyai üdvözölt mindenkit. Felkiáltott: — Ó, örülök, hogy újra látom az egész csalá­dot — fordult Rosalindához. Hogy van Mrs. Black­stone? — Én nem vagyok Mrs. Blackstone — szólt köz­be a lány, én Mrs. Silverman vagyok, az anyám a Mrs. Blackstone. Én Rosalinda vagyok. — Ó, no — mosolyodott el Mrs. Greenwood. Maga a Mrs. Blackstone, csak jól tudom. Mért akar félrevezetni? Ez a hölgy Mrs. Gray, látogatóban van itt, akár jómagam. A család összenézett az idős hölgy háta mögött Mi lelte ezt az öregasszonyt, hogy így fölcseréli az embereket? Hiszen harminc éve ismeri őket és most teljesen összekeveri a dolgokat. Paul, a fia, az anyja hátamögül a két kezével integetett az öreg hölgy fejére mutogatva, amelyen gyér sárgábajátszó fehér haj lengedezett, melyet a számtalan hajtű már alig tartott össze. Igyekezett a jelenlevőknek tudtul ad­ni, hogy mindent hagyjanak rá az anyjára, mert kissé... — ujjaival a saját homloka előtt körözött, jelezve, hogy az anyja fejében nincs minden rend­ben. — No igen — folytatta Mrs. Greenwood, és bá­josan elmosolyodott —, én jól emlékszem minden­kire. Mrs. Blackstone éppen ilyen fiatal volt, mint most, itt a kislánya, Rosalinda — mutatott az uno­kára, Maryre. — A kedves férje, Mr. Blackstone ugyebár most is úton van? — fordult ismét Rosalin­dához — Ő még most is járja a vidéket üzleti kör­utakon, milyen fáradhatatlanul autózott, remekül képviselte a milyen is? céget, ezt már elfelejtet­tem ... Nagyon jól keresett. Mikor jön haza? Most már nem feleltek neki, mit is mondjanak, azt, hogy a Mr. Blackstone már rég felhagyott az utazásokkal és az ügynökösködéssel, a mellén össze­kulcsolt kezekel fekszik a koporsójában. Ebben a pillanatban érkezett a ház elé Rosalinda férje. Mr. Silverman, az autóservice tulajdonosa és megcsó­kolta a feleségét, üdvözölte a vendégeket. Mrs. Greenwood örömmel felkiáltott: — No nincs igazam, éppen most jött haza! Jól sikerült az üzleti körútja, Mr. Blackstone — for­dult a fiatalasszony férjéhez, Mr. Silverman Ernest­­hez, aki zavarodott mosollyal nézett rá és nem tudta hirtelen, hogy mit feleljen. Végre erőltetett mosoly­­lyal szólt: — Asszonyom, én Ernest Silverman vagyok és nem járok üzleti körutakra. Aki járt az az apósom volt, Mr. Blackstone. — Hiszen maga az, miért tagadja? Ugyanolyan rózsás az arca, barna a haja, hamiskás a szeme, mint mikor utoljára láttam! És milyen remek Santa Claus volt karácsonykor, mikor piros ruhába öltö­UTIJEGYZETEK ANGOL MOZAIK HARMÓNIA. Brighton az angolok legdivatosabb tengerparti üdülője. Az utóidényben már sivár, de kellemesen nyugalmas. Apró, szalonkaszerű mada­rak ezrei röpködnek a parton, átvéve a hullámok ritmusát. Az óriási hullámok nagy robajjal érkeznek a plázsra; a madarak ilyenkor menekülnek. Ahogy a hullám visszahúzódik, nyomon követik, és lecsap­nak a helyére, a titokzatos mennyei mannára, amelyet a hullámverés ritmuspillanatai között terít eléjük a természet. Ritmusváltás van az üdülésben is: az ideáramló tömegek elől félrevonulnak a gazdagok, s a helyük­be szegényebbek tódulnak, hogy ők is élvezzenek valamit abból, amit terít nekik a társadalom. Nem szállodákban laknak, nem éttermekben ét­keznek, s nem veszik igénybe a kilométerhosszan húzódó kabinsort. Az ő jelszavuk: My House is my lakókocsim. Mint egy pneumatizált nomád szekér­tábor — ezrével vonulnak céljaik felé, sátrakat üt­nek, és eszik, amit sütnek. DOWNING STREET 10. London közepén, a széles Whitehallból nyílik ez a nagyon rövid és nagyon keskeny utca, amely általában nyitva áll az idegen­­forgalom előtt. Innen irányítják a.. .mit is? Fél évszázaddal ezelőtt a fél világot. Az expanzió azon­ban megszűnt. Ez a hely most inkább az utóvédhar­cok központja. Ámde semmi központ jellege nincs. Az épület homlokzata keskeny és szürke, mint a két hasonló bérpalotáé, amelyek közé bepréselték. Churchill an­nak idején sokat panaszkodott, hogy kicsi neki ez a ház... A kapuban két rendőr posztok Vállpántjuk alatt apró mikrofon van, amelynek zsinórja a nadrágzse­bükbe vezet, a miniatűr adó-vevőhöz. Derűsek és le­zserek. Egyiküket megkérem, hogy lépjen félrébb, mert nem tudom elolvasni, mi van az ajtóra írva. Megteszi. Az ajtón ez áll: Anglia első lordja. Beszédes kedvében van a rendőr és megkérdezi: — ön milyen nemzetiségű? — Magyar — felelem. — Á! — bólint barátságosan —, Bukarest, Bu­karest! HUMOR. Tíz év körüli kislány áll mamájával Crom­well halotti maszkja előtt. A kislány: — Miért ilyen szomorú a bácsi arca, mama? Az anya zavartan és segélyt kérőn tekint a mel­lettünk álló, méltóságos idegenvezetőre. — Bizonyára nem volt jól, amikor megmintáz­ták — mondja az idegenvezető. Röhögni akarok, de visszafogom magam, mert a férfi arca komor marad, csupán híres angol bajú­­sza rebben egy picikét. FOKOZATOK. Oxford Street: márvány pompába ágyazott kereskedelem. Drágaság és üzletmenet. A jövés-menés viszont óriási; ez a világ egyik legfé­nyesebb és legnemzetközibb utcája. Itt minden van; korszerű hittérítés is zajlik. Tizennégy mezítlábas, buddhistának maszkíro­zott fehér bőrű fiatal vonul csengettyű- és ének­szóval. Kopaszok, csupán a fejük búbján hagytak egy tincset. Egyik társuk — mezítlábas leány — röp­lapokat osztogat. A röplap szerint az ember "öt aggregátum összesége” — tehát: test, érzés, érzéke­lés, szellemi képességek és tudat. Fel kell figyelni a tényre, amely szerint Buddha négy kérdésre meg­tagadta a választ. Nem mondta meg, hogy a világ­­egyetem örök-e vagy nem, van-e eleje meg vége, to­vábbá, hogy az élet egyértelmü-e a testtel, végül pe­dig, létezik-e élet a halál után? A járókelők mindezt vagy elolvassák, vagy nein. Leginkább figyelmen kívül hagyják az egész attrak­ciót. Buddhánál is óvatosabbak, tehát bölcsebbek. SZTRÁJK. Hatsávos sztráda kúszik Londontól Do­wer felé. Olyan a forgalom, akár egy belvárosi ut­cán, csupán annyi a különbség, hogy itt a teher­szállítás dominál. Kamionok áradnak Dower felé, de pár kilométerrel a kikötőváros bejárata előtt leál­lítják őket a rendőrök. Több száz kamion sorakozik a sztráda szélén, köztük három magyar. A dokk­munkások sztrájkja miatt vesztegelnek. Angol ismerősöm megnyugtatóan közölte: az an­gol munkásság sztrájkjait csak Keleten fújják fel — az angol életritmus szempontjából nincs nagy jelen­tőségük. Az illető azonban tájékozatlannak mutatko­zott e tekintetben. A reggeli, déli, délutáni, esti és hajnali újságok főcímei mind a sztrájk hadiesemé­nyeiről szóltak, s óránként sugárzott jelentést a rá­dió és valamennnyi tévécsatorna. PICCADILLY CIRCUS. Háromszáz lóerős automobil fékez a tér sarkán, és aranysújtásos néger pattan ki belőle. Kinyitja a hátsó ajtót, és két daliás csorosz­­lya mászik elő. Kis tasak van mindegyiknél, ezzel közelítenek a tér közepére, ahol a bekerített szobor­szerűség lépcsőin egymás hegyén-hátán, akár a süt­kérező fókák, hippik heverésznek. A világ megsér­tett és szerepéhes ifjúságának ezek a reprezentánsai megadással veszik tudomásul, hogy a hölgyek cukor­kákat és pereceket szórnak szét közöttük. Balzsa­mozott halottakra emlékeztető, fehérre mázolt arcú, nadrágos, lengő hajzatú lányok, vállra omló hajfür­töket lobogtató, karika fülbevalós fiúk olajos és ál­mos tekintettel nézik jótevőiket, akik nem tudni, honnan érkeztek, de sejthetően a múlt századból. Az elaggot angol tudat egyik kedvenc izomgyakorlatát, a karitászt gyakorolják. Lesi a két század egymást, miközben dübörög körülöttük a valóság, amiből nem értenek semmit. CSÁK GYULA

Next

/
Thumbnails
Contents