Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-26 / 30. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Gyilkosság az egyetemen HIRES BŰNÜGYEK (Folytatás) Mr. Shaw semmit sem tett ellene, de elmesélte a dolgot dr. Parkmannek. Amikor az utóbbi meghallotta, hogy Webster ugyanazokat a tárgyakat kétszer is zálogul adta, egyszer neki, egyszer pedig a sógorának, éktelen dühre gerjedt, és elhatározta, hogy alapjában megváltoztatja magatartását Webster profeszszorral szemben. Ettől a pillanattól kezdve állandóan visszafizetési követelésekkel zaklatta. Hébe-hóba még az előadásaira is bement, leült az egyik elülső padsorba, és merev tekintetét adósára szegezte. Amikor mégsem sikerült Webstertől pénzt kapnia, megkísérelte, hogy legalább előadásainak tiszteletdiját megszerezze, ez azonban az egyetem pénztárának ellenállásán meghiúsult. Az egyetem quaestorával folytatott beszélgetése során dr. Parkman azt a kijelentést tette, hogy Webster nem őszinte, és nem becsületes ember, és megkérte a quaestort, hogy hozza tudomására ezt Websternek. Két nap múlva dr. Parkman felkereste Webster professzort az intézetében, és megkérdezte, hogy most végre el tudna-e számolni a pénzzel. Webster kénytelen volt tagadban válaszolni. Némi huzavona után dr. Parkman kijelentette: “Professzor, holnap végre valaminek történnie kell!” Ám nem történt semmi. 1848. november 22-én, egy csütörtöki napon dr. Parkban adósának keresésére indult, de nem találta. Másnap, pénteken megállapodtak, hogy aznap délben 1 óra 30 perckor Webster intézetében találkoznak. Dr. Parkman dél körül eltávozott otthonról. Soha többé nem látták. Amikor aznap este még mindig nem tért haza, családja nyugtalankodni kezdett. Csak annyit tudtak róla, hogy 1 óra 30 percre találkozót beszélt meg valakivel. Másnap, szombaton, mivel még mindig semmi nyoma sem volt az eltűntnek, a Parkman család nagy kutatást rendeztetett. Cambridge-ban és Bostonban ezrével osztogatták a röpcédulákat, amelyeken megtalálójának 3000 dollár jutalmat helyeztek kilátásba. A folyókat és a patakokat vontatóhálókkal kutatták át, és nagyszámú épületet helyiségről helyiségre átvizsgáltak. Dr. Parkman hatvanéves volt, és egészsége gyenge lábon állt, megtörténhetett, hogy valahol szívroham vagy szélütés érte. Azt az épületet is átkutatták, amelyben Webster professzor intézete volt. Arra azonban senki sem gondolt, hogy Webster lehet a tettes. A professzor udvariasan fogadta a rendőrséget, és előzékenyen kinyitogatta az intézethez tartozó összes helyiséget. Vasárnap délután Webster felkereste Francis Parkman tiszteletest, az eltűnt egyik testvérét, és elmondta neki, hogy ő volt az, akinek pénteken találkozója volt dr. Parkmannel. Ez alkalommal 483 dollárt visszafizetett neki. Amikor ő — Webster — erre hivatkozva a záloglevelet visszakövetelte, dr. Parkman Így válszolt: “Azt még rendbe akarom szedni” — és e szavak után gyorsan eltávozott. A záloglevelet ő — Webster — még mindig várja. Amikor másnap az eltűnt egyik unokaöccse az esetről faggatta Webstert, ugyanezt a történetet mondta el neki. A rendőrhatóságokkal szemben Webster ezen egész idő alatt magabiztos és udvarias viselkedést tanúsított. Semmi jele nem látszott rajta annak, hogy nem tiszta a lelkiismerete. Talán sohasem gyanúsították volna, ha közvetlen környezetéből valaki nem fog gyanút ellene. Egy Littlefield nevű altiszt volt, aki az intézet épületében lakott, s feleségével együtt ellátta a felügyeletet. Az ő hatáskörükbe tartoztak Webster professzor szolgálati helyiségei: egy dolgozószoba, egy laboratórium és egy mellékhelyiség. Ez utóbbi alatt pince volt, melyet fal választott el a boncolásra szánt hullák elhelyezésére szolgáló helyiségtől. Ebbe a helyiségbe olykor behatolt a tengervíz, de nem annyira, hogy szilárd tárgyakat be- vagy kisodorhatott volna. Mivel szombaton és vasárnap sohasem tartottak előadásokat, Webster professzor ezeken a napokon nem járt be intézetébe. Littfield talán sohasem gyanúsította volna világszerte nagy tekintélynek örvendő főnökét, ha ismerősei nem hozzák szóba azt a feltételezést, hogy dr. Parkman holttestét esetleg valahol az intézetben rejtették el. Tisztában volt vele, ht>gy milyen feszült viszony alakult ki főnöke és dr. Parkman között, és véletlenül fültanuja volt dr. Parkman kijelentésének is, hogy most már valaminek történnie kell. Utólag még feltűnt neki, hogy Webster megkérdezte tőle, minden rendben van-e a boncteremben. Arra is emlékezett, hogy azon a bizonyos pénteken Webster laboratóriumában egy kovácskalapácsot látott. Ez a kalapács azután rövid idő múlva eltűnt. Az altiszt, amikor pontról pontra felidézte magában a történteket, arra is emlékezett, hogy azon a pénteken kora délután dr. Parkman megjelent az intézet épülete előtt. Szokásának megfelelően sietős léptekkel érkezett. Hogy belépett-e az épületbe, Littlefield már nem látta, mert még ezt megelőzően visszatért a lakásba. Később — mint ebben az időpontban máskor is — a házban levő kályhákat ellenőrizte. Amikor végezetül be akart térni Webster professzor laboratóriumába, a helyiséget belülről elreteszelve találta, ami ilyen idő tájt rendkívül szokatlan volt. A kiszűrődő zajok azonban arról tanúskodtak, hogy Webster professzor bent tartózkodik. Feltűnt neki, hogy ugyanebben az időben zárva volt Webster előadóterme is. Még 4 óra 15 perckor sem tudott bemenni egyik helyiségbe sem; márpedig kötelességei közé tartozott, hogy sötétedéskor naponta meggyujtsa a lámpákat. Negyedórával később megfigyelte, hogy Webster professzor gyertyával a kezében a hátsó lépcsőn át eltávozott az épületből. Amikor Littlefield este 10 óra körül végigjárta az épületet, Webster összes helyiségeit, minden szokással ellentétben, még mindig zárva találta. Az altisztnek feltűnt, hogy másnap, egy szombati napon, a professzor bement az intézetbe, és ott néhány órán át dolgozott. Ilyen napokon, amikor nem volt előadás, ez még sohasem fordult elő. Ezek a sajátos események sokáig foglalkoztatták az intézeti altiszt gondolatait, de mégsem álltak össze benne a főnöke elleni gyanúvá, mivel elképzelhetetlennek tartotta, hogy ennek a nagy tekintélyű egyetemnek a professzora gyilkos lehetne. Véleménye egy csapásra megváltozott, amikor Webster professzor vasárnap este egy furcsa kérdést intézett hozzá. Littlefield azon az estén egyik ismerősével az utcán álldogált, és éppen dr. Parkman rejtélyes eltűnéséről beszélgettek. Akkor hirtelen odament hozzá Webster professzor, és megkérdezte, hogy mikor látta utoljára a doktort. Littlefield azt felelte, hogy pénteken 1 óra 30 körül, mégpedig az intézet közelében. Erre a közlésre Webster professzor koppantott egyet botjával, és felkiáltott: “No persze, amikor kifizettem neki 483 dollárt és 60 centet!” Azután elmondta a kifizetés közelebbi körülményeit. Az altisztnek feltűnt, hogy Webster az elbeszélés során elpirult, és igyekezett elkerülni az ő tekintetét. Hirtelen átvillant rajta: “Ez az ember gyilkolta meg dr. Parkmant, senki más!” Az altiszt hazatérve beszámolt megfigyeléseiről a feleségének, és hozzátette, hogy ezentúl figyelni fogja főnökének minden lépését. Az asszony megrémült. Megeskette a férjét, hogy nem avatkozik bele ebbe az ügybe, mert az állásába kerülhet. Lehetetlen, hogy a Harvard Egyetem tanára meggyilkoljon egy embert. Littlefield ezt gondolta magában: “Tipikus női dolog!” Csak semmi olyasmit nem tenni, ami valakit másokkal együtt kellemetlenségbe sodorhat, még ha égbe kiáltó bűnről van is szó. Az altiszt elhatározta, hogy folytatja megfigyeléseit, de nagyon óvatos lesz. Egyelőre azonban tehetetlen volt, mivel sem hétfőn, sőt, még kedden sem jutott be Webster professzor helyiségeibe, jóllehet Webster hosszasan ténykedet odabenn. Kedden délután Webster ismét furcsán, feltűnően viselkedett az altiszttel. A professzor ugyanis a Thanksgiving Day (az amerikai Hálaadás ünnepe) alkalmából, melyet a rákövetkező csütörtökön ünnepeltek, egy pulykakakassal ajándékozta meg. Ilyesmi még sohasem fordult elő; Littlefield mindeddig egyetlen centet sem kapott ajándékba főnökétől. Az altiszt feltette magának a kérdést: “Mit jelent mindez?” (Folytatjuk)
