Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-19 / 29. szám
18. oldal PÁRISI LEVÉL A SZŐLŐ ÉS A GASZTRONÓMIA VÁROSA írta: MAJOR ILONKA Egy városban, amelynek környéke csupa szőlőföld és amelynek utcáin szinte egymást érik a vendéglők, nem lehet rossz az élet. Aki nem hiszi, csak látogasson el a franciaországi Bordeaux-ba, meggyőződhet róla a saját tapasztalati révén. Bordeaux, ez a délnyugat-francia város, amelyet minden évben negyedmillió turista keres fel, a szőlő és a szakácsművészet fővárosa. Kitűnő ételek, igazi francia ínyencfalatok kerülnek itt terítékre, amelyekre kiválóan csúszik a világhírű bordói. Azok keresik fel ezt a vidéket, akik megbecsülik a francia konyhát és a zamatos bort. Az évi negyedmillió túrista vendégfogadókban lakik — ez itt így stílszerű — látogatja a szőlődombokat és pénzével hozzájárul ennek a városnak a fenntartásához, amelyet a szőlő tett gazdaggá. És ha néha egyik-másik látogató mélyebben a kancsó fenekére néz, ott van nem messze a tenger hűvös vize, ahol felüdülhet. A bornak itt hagyományai vannak, a pincérek fejből tudják a legjobb évjáratokat és átszellemülten emlegetik. Ha megkérded, hogy akad-e még az 1959-es Chateau Latour-ból egy üveggel, ne csodáld, ha ilyen választ kapsz: "Még akad, de azelőtt már térdre kell ereszkedni...” S nincs is túlzás benne, ha elgondoljuk, hogy ebből a 14 év előtti évjáratból egy szerény kis kancsócska, ami csak kóstolónak tűnik, 60 dollárba kerül. És ha a vendég eltelt étellel-itallal, hozzáfoghat a városnézéshez, amiben úgyszintén gyönyörét lelheti. A Bourbonok idejét idéző Place de la Bourse-n minden épülef úgy áll, mint a királyság alatt, kivéve a király szobrát, amelyet a forradalom napjaiban ledöntöttek. Arrébb a 18. század építészetének egyik gyöngye, a Grand Theatre emelkedik, gyönyörű oszlopsorával a Place de la Comedie felé, amelynek kettős lépcsősora a párizsi Operaház bejáratára emlékeztet. A Grand Hotel már nem tiszteli a múltat, belsejében túlteng a modernség, híven a pénzesebb turisták kényelemszeretetéhez. Előcsarnokában hemzsegnek a műanyag asztalkák és székek, és a villódzó neonfény-betűk barátságosan ráköszöntenek a belépőre: "Bienvenue au Grand Hotel!” A városban persze van még más hotel is, de a kis vendégfogadók sokkal népszerűbbek. A szobák árai 15 és 30 dollár között változnak és az ember Bordeauxban még a szobormüvek is a bort dicsőítik. válogathat a nevekben: Torquemada, Don Juan, Dubarry és Pompadour. Valamennyiben air conditioning van. (Mármint a neveiket viselő fogadókban.) Népszerű vendéglő a Clavel, ahol garantáltan semmi sem fagyasztott, minden a legfrissebb. Emlékezetes dolog vadorzóktól származó, friss fácánfiiét enni itt, amelyet nyakonöntöttek vörös bordóiból készült kitűnő mártással. A Clavel-ben egy egyszemélyes könnyű étkezés a hozzávaló borral és a pincér Köszönöm-jével körülbelül 11 dollár. Emésztéshez viszont kitűnő segédeszköz a szomszédban lévő, 9 évszázados Szent András katedrális látványa. Némely öreg épületen márványtábla hirdeti, hogy királyok is megfordultak itt a jó bordói kedvéért. Mondják is, hogy királyi ital a bordói, de azért mások is ihatják. Bordeaux, 1973 június hó ÓHAZAI TÖRTÉNET HATÁRON INNEN, HATÁRON TÚL ... Ernővel vonatra ültünk és Sopronig meg sem álltunk. Ott aztán felfogadtunk egy parasztembert, akinek az uj határon túl is volt földje, s végigszekereztünk vele vagy három községet. Ami eldugott szalonna és zsir csak kapható volt, felvásároltuk, jó pénzért persze, aztán találkát adtunk Mohári bácsinak a határon túl, Kismartonban. Visszamentünk Sopronba, onnét ki vonaton, Kismartonba, illetve ajkkor már E'isenstadtba és vártuk Mohári bácsit, a szekerével. Két nap múlva be is kocogott két békés lovacskájával: mint kettős birtokos, akinek itt is, ott is van földje, akkor lépte át a határt, amikor akarta. Kismartonban kifizettük a fuvardijat, átrakodtunk egy másik, ezúttal már osztrák honos öreg burgenlandi magyar kocsijára, s felporoszkáltunk Bécsbe. S mert a retail árusítástól most is irtóztam, a hatmázsányi szalonnát és két mázsa zsírt egy tételben eladtam egy bécsi mészárosnak. A teljes — és mondhatom, nem szemérmes! — összegért még aznap összevásároltam apróbb tételekben kilencszázhatvan pár selyemharisnyát, s most már nem is volt egyéb gondom, mint azon törnöm a fejem, miként hozom át e derék kollekciót a határon . . . Este egy magyar vendéglőben vacsoráztunk Ernővel, s ott jutott eszembe a megoldás. Egy fiatal, szinte még gyermekarcu prímás játszott kis bandájával a terem sarkában; amikor meghallotta asztalunktól a magyar szót, nyomban odajött hozzánk, s kérdezte, mit játsszék. Nem voltunk éppen mulatós hangulatban, ezért a muzsikát elhárítottuk, de a fiatalembert hellyel s pohár borral kínáltuk. “Itteniek? — kérdezte óvatosan. — Vagy Pestről vannak?“ . “Miért kérdi?“ Vigyorgott. “Hát, hogy elvtársnak szólitsam-e az urakat, Major Ilonka vagy urnák . . . Aki most itt kint él, Bécsben, az jószerivel mind elvtárs . . . Otthonról meg felruccamnak néha az urak . . .” “Pestről vagyunk — feleltem halkan. — De különben szólítson úgy, ahogy akar ...” — És jelentősen rápillantottam a szemem. “Értem“ — biccentett meglepetten. Szinültig töltöttem a poharát, majd kezembe vettem a hegedűjét: “Szép kis jószág!“ Szeme elhomályosult, sóhajtott: “Ha egyszer ezzel otthon húzhatnám, úgy szólna, mint egy Stradivari!“ “Nem mehet haza?“ — néztem rá csodálkozva. Sok minden hittem volna, csak azt nem, hogy éppen benne botlom politikai emigránsba . . . Most áldottam az eszem, hogy milyen okos voltam az imént, azzal a kétértelmű válasszal . . . “Á, dehogy kérem! Csak hát az idő . . . Meg a pénz ! ! ! Meg a szerződés! Pedig esztendeje nem voltam otthon!“ Hosszan néztem a zenekart; különösen a nagybőgő s a brácsa hasán a két ujjnyi széles, s alakú nyílást. Befér azon egy pár selyemharisnya? Márt miért ne férne be? Vékony jószág az! “Nagyon vágyik haza?” — kérdeztem. Még a szeme is belepárásodott, annyi sóvárgással lehelte: “Nagyon“! “És semmiképp sem tudnának két-három nap szabadságot kapni ?“ Legyintett: “Azt igen. Jár is. De minek vegyük ki? Iszonyúan sok az útiköltség! Egy hattagú bandának!“ “És ha én fizetném?“ Kerek diószeme úgy nyílt rám, mint csodaváró testvéreié Buddhára, valahol a Granges-parton. “Meg tetszene tenni?“ Lassan, megfontoltan bólintottam, miközben a másik oldalamról Ernő vetett rám korántsem vallásalapitónak szánt pillantást. “Csupán egyetlen kikötésem van“ — mondtam kimérten. “Tessék már mondani!“ “Bécstől Pestig egyfolytában játszik majd a banda! Akkor a visszautat is megfizetem!“ , Szája a fülénél úgy istenkedett: “Tisztelt uram, úgy fogunk játszani, hogy a mennyországba muzsikáljuk!” — Azzal pattant is fel, s vitte az örömhirt a bandának. “Megvesztél? — sziszegte Ernő. — Kitört rajtad az apád úri vére?!” “Lassan a testtel, öcsém, facsiga! — somolyogtam rejtélyesen. — Nézted a nagybőgőiket?!” Bérelt szakaszban utaztunk természetesen; s amig a zenészek jegyüket váltották, intézték a hivatalos tennivalókat, majd felhajtottak egy kis sziverősitőt a restiben, mi, Ernővel, szépen kibéleltük a zeneszerszámokat. Aztán magam is elnéztem a7 vendéglőbe, ahonnét több üveg pezsgőt hozattam jegesvödrökkel — azzal kezdődhetett az utazás. A romák nyelték a pezsgőt, húzták veszettül a talpalávalót — de talán kár is volt beléjük a sok prima ital, hisz a váratlan hazaut boldogsága egyedül is elég volna ahhoz, hogy berúgjanak. A határon a magyar vámtisztet teli pohár pezsgővel fogadta, hat mámoros zenész és két tökrészeg ur. Amikor a vámolnivaló után tudakozódott, megöleltem és megcsókoltam, s azt mondtam részeg dödögéssel: “Édes ezredes uram, egy pohárkával! ... A hazai föld örömére! Vége itthon vagyunk újból!“ “Köszönöm uaim, szolgálatban vagyok.“ “Ne sértsen meg, drága tábornokom! Ezt nem teheti meg egy boldog emberrel, akinek egyetlen elszámolnivalója van: a dobogó, piros, magyar honfiszive! Ez az én legnagyobb kincsem — mennyi vámot fizetek érte?“ A vámos megértő elnézéssel mosolygott, sapkájához emelte a kezét, s idult volna kifelé. De utána kiáltottam sértődötten: (Folyt, a 15. oldalon)
