Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-27 / 52. szám
I 10. oldal A DÉDUNOKA Irta: HALÁSZ PÉTER Londonnak is van Sirató Fala, nemcsak Je-ruzsálemnak. A londoni Sirató Fal a Bayswater Road nevű főútvonal és a Kensington Place Road, a nagykövetségek excluziv kastély-sorának sarkán áll. Ezt a diplomáciai enklávét valaha a “Milliomosok Utjának” nevezik ■KM«» tik, mivel London leggazdagabb P3'gárai építtették itt fel házaikát az egykilométer hosszusá- S gu, fákkal szegélyezett ut két• oldalán, amely a Bayswater Halász Péter Roadot köti össze a Kensington High Streettel. A High Street felé eső végében, a többinél valamelyest elszigeteltebben áll az a vidéki kúriára emlékeztető épület, amelyben a királynő húga, Margaret lakik a férjével, lord Snowdon-nal és gyermekeivel, emöigött van a Kensington Palota, ahol Victoria született s élt bakfiskoráig, pontosabban 1873. junius 20-ig, amely nap hajnalán a Canterbury-i érsek ébresztette a hirrel: IV. William halott, ő a királynő. A nagykövetségek útját mindkét bejáratánál sorompó zárja le, csak diplomáciai gépkocsik hajthatnak be. Gyalogosok számára este 11-ig szabad az ut, akkor bezárják a vaskapukat. Ennek az elegáns útnak a sarkán, ebben a valószínűtlen környezetben van tehát a londoni Sirató Fal. Talán helyénvaló volna Sirató Rácsnak nevezni, mivel a Bayswater Road felőli oldalon a vaskerítés előtt kuporognak azok, akik tragédiájukra, keserveikre föl akarják hivni a figyelmet. Azért éppen itt, mert a hajdani Milliomosok Utjának egyik kastélya ma a Szovjetunió nagykövetségi épülete. A sirató rácsra akasztják kézzel írott hirdetményeiket, ilymódon adva a világ tudtára gyötrelmeik okát. Árkus papírokat is kötöznek a rácshoz, az arra járó, aki szolidaritást vállal velük, irja alá. A sirató, aki ott ül, rendszerint éhségsztrájkot folytat. Erre a négyzetméternyi aszfaltra annyi bánat nehezedett már, hogy való ságos csoda, ha be nem szakad. A héten, amikor arra jártam, fiatal nő ült kabátba, sálba burkolózva a Sirató Rács előtt. Hirdetménye tudtul adta, hogy Angela Levitsky a neve. A rácson egy kalendáriumlap függött, áthúzott dátumokkal. Éhségsztrájkjának napjai. Az volt a tizenegyedi knap. A sápadt, meggyötört ki arc csaknem elveszett a sál mögött. Metszőén hideg, novembervégi szél fújt. Férjéért, Szergejért zarándokolt ide, a Sirató Rácshoz. Szergej Leningrádban folytatja éhségsztrájkját, ő itt, Londonban. Tavaly decemberben kötöttek házasságot Leningrádben. A fiatalasszony tartózkodási engedélyét nem hosszabbitották meg, a férj viszont nem kapott kiutazó vízumot. Most elhatározták, hogy addig éheznek, amig nem találkozhatnak. Vagy meg nem halnak. Egymás nélkül ugyanis nem akarnak élni. Korszerű Rómeó és Julia, Leülök Angela Levitsky mellé és kérem, mesélje el a történetét. S most elmondom úgy, ahogyan föl jegyeztem. “Leánynevem Angela Sverdlov, huszonegy esztendős vagyok, Londonban születtem, az elmúlt év végéig egyetemi hallgató voltam, orosz nyelv és irodalom-szakos. Dédapám száz esztendővel ezelőtt vándorolt be Angliába dédanyámmal, az ukrajnai Poltavából. Sverdlov volt a neve, itt Angliában csak annyit változtatott rajta, hogy végződését két f-fel irta. Sverdloff. Szorgalmas, keményen dolgozó ember volt. Négy gyermekük született Londonban, két fiú, két leány. 1890-ben -dédapám súlyos tüdőbajt kapott és meghalt. A legkisebb gyermek, egy fiú, akkor kerek egy esztendős volt. Az özvegy úgy érezte, hogy egyedül nem tud megküzdeni a reáhárult felelősséggel, négy gyermek fölnevelésével. Poltaváfcan éltek a szülei, elhagyta tehát Angliát és visszaköltözött Oroszországba. Egy kis helységben éltek dédanyám szülei, az volt a neve, hogy Belacserkovka, ott telepedett le a gyerekeivel együtt. A londcnban született gyermekek azonban nem egykönnyen szoktak hozzá a belacserkovkai viszonyokhoz, de egy kis idő után kiegyeztek sorsukkal. Az egyik gyerek kivételével. Sajátos módon, éppen a legkisebb volt a legboldogtalanabb, pedig ő aztán semmit sem tudhatott a városról, ahol született. És ez a gyerek volt az, aki 28 esztendős korában, közvetlenül az orosz forradalom után, a feleségével visszatért szülővárosába, ahol csak egyesztendős koráiig élt, Londonba. Ez az ember, az én nagyapám. Ma is él, 84 esztendős. Az apám tehát itt született Londonban, ő már angol lányt vett feleségül, tőzsgyökeres londonit. Jő üzletemberré vált, export-importtal foglalkozik, tökéletesen elangolosodott, bár a neve változatlanul Sverdloff, két f-fel. Én tehát félig orosz, félig angol származású vagyok. Az orosz nagyapa azonban nagy hatással volt életem alakulására. Vonzódtam hozzá. Talán azért, mert egy kicsit mindig szomorú volt, töprengő, elgondolkozó. Ismeri ugye, ezt a furcsa orosz bánatot, az anyaföldön és az anyaföldtől távol? Hiszen anynyit írtak róla, akkora irodalma van. A térdére ültetett, orosz dalokat énekelt. Orosz versekre tanított. Belacserkovkáról mesélt, a dédanyámról, aki már nem élt és a testvéreiről, akikről nem tudott semmit. De ha gyermekkorának és fiatalságának emlékei kisértették is, a falon máig ott függ bekeretezve a születési bizonyitványa, a londoni születési bizonyítvány. Büszke volt arra, hogy itt született és áldotta szorsát, hogy visszatért ide, ugyanakkor honvágya is volt. Oroszul tanított orosz versekre és dalokra. Belémplántált valamilyen sajátos nosztalgiát egy messzi föld után és megszerettette velem az orosz nyelvet. Logikus volt tehát, hogy a középiskolában, ahol három idegen nyelv közül választhattam, az oroszt választottam, amely nem volt számomra idegen. S közben megérlelődött bennem az elhatározás, hogy a leningrádi egyetemen tanulok tovább, s ott szerzek diplomát s visszatérve Angliába orosz nyelv- és irodalmár leszek.” Itt egy időre megszakadt Angela emlékező mo nológja, egy angol ur lépett hozzá, biztosította rokonszen véről és megkérdezte, hogy aláirhatja-e az ivet, s azt is, hogy hányán Írták alá eddig? — Négyezren — felelte Angela. Az ur a fejét csóválta, kezetrázott vele, odalépett a Sirató Rácson függő ívhez, aláírta, sok szerencsét kívánt és távozott. A fiatalasszony pedig folytatta: “Egy akkoriban kötött diákcsere-egyezmény alapján viszonylag hamar megkaptam a szovjet hatóságok engedélyét, hogy Leningrádban tanuljak. Fölvettek az egyetemre. Talán el tudja képzelni az izgalmat, a nagy várakozást. Hiszen éppen azért, mert nagyapámat oly közel éreztem magamhoz és annyira megértettem az ő nagy crosz bánatát, úgy éreztem homályosan, hogy elégtételt szerzek az ő szomorú és ellentétes érzésekkel teli életének. És talán ennek az én felbolydult lelkiállapotomnak egyenes következménye, hogy néhány hónap leningrádi tartózkodás után beleszerettem az egyik diáktársamba, s mivel a szerelem kölcsönös volt, úgy döntöttünk, hogy házasságra lépünk. Az engedélyt elég hamar megkaptuk. Hogy miért, arra nem találok választ. Ha egyszer tudták, hogy úgyis elszakítanak bennünket egymástól, akkor miért engedték meg, hogy összeházasodjunk? S ha férj és feleség lehettünk, akkor mért nem élhetünk együtt?” Ezzel a keserves talánnyal ül Angela a londoni Sirató Rács előtt, tizenegyedik napja éhezve. Levelet irt a leningrádi hatóságokhoz, a vizumhivatalnak, a Kremlnek, sohasem kapott választ. November közepén beszélt Szergejjel utoljára telefonon, akkor határozták el, hogy éhségsztrájkot kezdenek. Ha nem engedik Szergejt utána, akkor vegyék szivükre a hatóságok mindkettőjük halálát. Elsorvasztják, elemésztik magukat, ő 21 éves, Szergej 25. Egyéves házasok, de egy hétig sem éltek együtt. Közben besötétedik. A hajdani Milliomosok Utján már égnek a lámpák. Nem messze a Kensington Palota körvonalai sejlenek. A palota, ahol Viktóriát 1873-ban azzal ébresztette a Canterbury-i érsek, hogy ő a királynő. Angela dédapja és dédanyja ugyanabban az esztendőben érkeztek Londonba — Poltavából. A dédunoka most kétszáz méternyi távolságra virraszt a palotától, amelyben a királynő 'született, akinek ükunokája az elmúlt hónapban esküdött örök hűséget választottjának a Westminster Apátságban. Időnek, térnek mily nagy távolságaiból vezetnek emberek és népek sorsának utjai, hogy végül párhuzamos vonalakként elhaladjanak a Sirató Rács előtt és találkozzanak a végtelenben, vagy talán még ott sem. AZ ÚJÉV (Folyt, a 8. oldalról) Az alkalmak minden esetben váratlanul érnek s készületlen talál, ha csak magunkkal foglalkozunk és figyelmen kívül hagyjuk meglátogatásunk idejét, azaz: Isten javunkra való közelsé£ét. Megérzi az ember a szive örvendezéséből, ha a jókban gyűjt. Próbáld csak meg a szived s ha figyelsz, megérezteti veled, hogy mi a jó és mi a hiábavalóság. Semmi nincs jobb — mondja a Prédikátor, mint hogy örvendezzen az ő dolgaiban az ember. Jobb egy teljes marck nyugalommal: azaz becsületességgel, mint mind a két maroknak teljessége lelki gyötrelemmel. De nemcsak az élet javait szolgáló készenlétben kell lennünk. Készenlétben kell lennünk a lelkünk javaiért is, mert amely órában nem gondoljuk, abban jő el az embernek Fia: lelkünk Megváltója. Készenlétben kell lenni a felebaráti és a nemzeti élet békességében munkáló tettre is, mert ez fémjelzi lelkünk tisztaságát, életünk feddhetetlenségét. őrváltás is az uj év. Felváltja az óévet. Azonban nem az uj év óv minket! mi óvjuk, nekünk kell óvni minden napját jó cselekedetekkel. Nem felejteni, hogy a jó embernek szive az ő jobbkezénél van; a gonosznak szive pedig a balkezénél. (P. K. 3:14, 15.) S ezt csak Istennel kéz a kézbe tehetjük. Csak Vele lehetünk készenlétben minden jó alkalom szolgálatára: felebarátaink segítségére és lelki-életünk gyarapítására egyaránt. Tudni, hogy “valamit Isten cselekszik, az I.esz örökké, ahhoz nincs mit adni és abból nincs mit elvenni.” Ennek figyelembevételével érhetnők el az emberiség-,közötti megértést. Ha mindezek tudatában élsz, meglepetten látod Újév napján, hogy alig-alig van válogatni valód az óév serpenyőjében. Minden munkád szived örömére, lelked javára volt és van ... S érzed, hogy mindennek summája az Istent félni és az ő parancsolatait betartani. Ekkor élsz nem csak itt e földi életben, de az örökkévalóságban is. És ekkor kívánsz örvendező szívvel, hálatelt lélekkel az emberiségnek — mint e sorok írója is — boldog uj évet! — mint az Isten ajándékát.
