Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-27 / 52. szám
8. oldal Az elnök vád alá helyezése Irta: VASVÁRY ÖDÖN Az Egyesült Államok elnökét nem könnyű dolog állásából elmozdítani, amint ezt nagyon jól tudják azok is, akik ma Nixon elnök vád állá helyezését és esetleges elmozditáf? * sát követelik. Maga a vád alá Sv | helyezés (a sokat emlegetett “impeachment”) még nem ítélet és elmozdítás. A vád alá heyt,v j' lyezés után a szenátus vizsgálata következik és ennek eredj. (%P£f ménye dönti el az ügyet. mfy/r Az Egyesült Államok törté-Vasváry ödgn netében csak egyszer történt, hogy az elnököt vád alá helyezték. Andrew Johnson, Abraham Lincoln utóda volt ez az elnök, akit azonban, igaz, hogy csak egy szavazat többséggel, a szenátus vizsgálata felmentett. Ez az egyetlen “impeachment” azonban nem teljesen azonos lenne azzal, amit ellenfelei Nixon elnöknek kívánnak. A Johnson ellen indított eljárás nem “bün“ügyi,” hanem tisztára “politikai” volt és jórészben azért is maradt sikertelen. Nixon elnök ellen “bűntényeket” sorolnak fel és senki sem állítja vagy hiszi, hogy az ellene indítandó eljárásnak politikai jellege lenne. Másszóval: nem a kongresszusi demokrata többség üldözi a republikánus elnököt, politikai okok alapján, hanem párbkülönbség nélkül azok az ellenfelei, akik szerint az elnök a törvény által hivatalból üldözendő cselekményekért felelős és büntetendő. Andrew Johnson elnöknek, éppen úgy, mint Nixonnák, sok harca volt a kongresszussal, melynek republikánus többsége, a republikánus Lincoln hagyományait megtagadva, súlyosan büntetni akarta a háború-vesztes délieket. A republikánus többség például nem akart kongresszusi képviseletet adni az elszakadni akart déli államoknak, sem a képviselőházban, sem a szenátusban, amit pedig az elnök meg akart adni. Johnson egyik legfőbb ellensége a saját hadügyminisztere, Edwin Stanton volt, akit nem ő nevezett ki erre az állásra, hanem még Lincoln kormányától örökölte. 1867 március 2-án a kongresszus uj törvényt hozott, amelynek neve: “Tenture of office act” volt. Az uj törvény szerint egy olyan kormányhivatalnokot, akit az elnök ajánlatára a kongresszus elfogadott és megerősített, az elnök csak akkor foszthat meg hivatalától, ha elmozdításához a kongresszus is hozzájárul. A Johnson elleni politikai hadjáratot ez a törvény indította el azon a címen, hogy az elnök ezt sértette meg. A dolog igy kezdődött: Azokat, akik Lincoln elnök meggyilkolására összeesküdtek, halálra ítélték. Az elítéltek közt volt egy Mrs. Suratt nevű asszony is, akinek washingtoni otthonában több összeesküvő lakott. Ennek a nőnek a bűnössége nem volt kétségtelenül bebizonyítva és a történészek jórésze ma is ártatlannak tartja. Maga az Ítéletet hozó haditörvényszék is megoszlott a büntetést illetőleg: a hadbíróság öt tagja külön beadvánnyal fordult az elnökhöz, arra kérve, hogy Mrs. Suratt halálos ítéletét életfogytiglani fegyházra változtassa. Johnson elnök azonban ezt a beadványt sohasem látta és nem tudott róla, azért, mert a hadügyminisztere, Stanton, az elnök elé terjesztett okiratcsomót úgy kezelte, hogy az elnök a kegyelmet kérő iratot ne is lássa. A szerencsétlen nőt felakasztották. Mikor Johnson elnök a kivégzés után értesült arról, hogy a hadbíróság egy része kegyelmi javaslatot küldött hozzá, amit azonban ő sohasem látott, vizsgálatot rendelt el, amely kiderítette, hogy az iratot Stanton egyszerűen eldugta előle. Johnson szörnyű dühbe jött és még aznap, 1867. aug. 5-én, egy két és fél soros levélben értesítette Stantont, hogy: “lemondását el fogja fogadni”. Stanton azonban, az év márciusában elfogadott uj törvény alapján kijelentette, hogy nem mond le, mert ahhoz, hogy az elnök őt elmozdítsa, szükség van a kongresszus hozzájárulására is. Éktelen huzavona következett ezután. A szenátus 1867 január 10-én kimondta, hogy nem járul hozzá az elmozdításhoz. 1969 február 20-án, egy hónappal beiktatása után, Nixon elnök kijelentette, hogy teljes felelősséget vállal az olaj behozatali politikájáért. Ettől a naptól kezdve a legvadabb bürokratikus játék kezdődött el. Az energia-problémának lényege teljesen feledésbe ment a határozatok örökös elnapolása miatt. A krízis, ami ma Amerika lakosságára nehezedik, már évekkel előre látható volt. Csak éppen semmit sem tettek, hogy elkerüljék bekövetkeztét. 1971 júliusában az Interior Department’s National Petroleum Council bejelentette, hogy az olajbehozatal erősen csökkent és a hazai ellátást nem tudják biztosítani. Nemsokára határokat állítanak fel az olaj felhasználásánál. És mi történt? Elnapolták a kérdést. Egyszerűen megfeledkeztek róla. 1972 decemberében ugyanez a csoport újra nyilatkozott. Kitekert jogi nyelven ugyan, de kiadtak egy nyilatkozatot, melynek lényege, hogy mivel az olajtermelés amerikai viszonylatban nem elég és a behozatal sem elegendő, lényegbevágó fontosságú egy megfelelő olajelosztás biztosítása. Ki hallgatta meg őket? __ Senki. Maradt minden a régiben. Hivatalos iratok vándoroltak ide és oda, jegyzékváltások történtek a kormányzat különböző osztályai közt, kellő menynyiségü papirt elleveleztek és nem adtak ki egyetlen rendelkezést sem a struccpolitika tipikus példájaként. A figyelmeztetés jött tisztán és világosan, de akiknek szólt, nem akarták meghallgatni, bürokrata társasjátékot játszottak csak: az aktákat tologatták egymásnak minden eredmény nélkül. A kártyáikat újra keverték: John A. Love, akit az elnök “energia-cárjának” neveztek, lemondott állásáról igy nyilatkozva: “őszintén bevallva, semmi érdemlegeset sem tudtam tenni, még azt sem hogy az elnök figyeljen szavaimra.” A Federal Energy Administration vezetését most William A. Simon vette át. Most már neki kell elérnie, hogy az elnök hallgassa is meg és kövesse tanácsait. Talán sikerül ezt elérnie. Talán a kormányzat most már rájön, hogy az egész országban az értékek újrarendezése szükséges. Uj “energia-cár” kinevezésével nem lehet megoldani a problémákat. A problémák ugyanis olyan súlyosak lettek, hogy vissza kellene térni ahhoz a mindent helyesen elrendezni tudó tevékenységhez, melyet — a boldogabb időkben — kormányzásnak neveztünk. Ezt a döntést még nagyobb politikai vihar követte, amelynek részleteit helyszűke miatt lehetetlen felsorolni. Johnson, abban a Íriszemben, hogy mindannak ellenére joga van Stanton elmozdításához, február végén ismét elbocsátó átiratot küldött Stantonhoz, aminek az szintén nem engedelmeskedett. A dolog vége az lett, hogy Johnsont vád alá helyezték (ez volt az “impeachment”) azon a címen, hogy megsértette a “Tenture of office act” törvényt, s igy tiz ezer dolláros birságra és öt esztendei börtönre ítélendő. Az impeachment kimondás a képviselőház joga. A szavazás igy oszlott meg: 126 republikánus szavazat az elmozdítás mellett, 47 demokrata szavazat ellene. A döntésnek tisztára politikai jellege nyilvánvaló volt. A szenátus tárgyalása 1868 március 30-án kezdődött és május 11-én ért véget. A közbeeső idő alatt addig soha sem tapasztalt szóáradat öntötte el a szenátus termét. A vájj. és a védelem 3-4 órás beszédeket produkált, sőt az elnök fővédője, William M. Evarts, olyan beszédet mondott, amely három teljes nap^ tartott. A védelem főérve az volt, hogy az elnöknek igenis joga volt elmozdítani Stantont, tehát nem sértette meg az uj törvényt. Egy régebbi törvény szerint ugyanis az elnök által ajánlott és kongresszusilag jóváhagyott tisztviselő hivatala véget ér, ha az elnök közben meghal. Utána a tisztviselő 30 napig maradhat hivatalában és az elnök utódjától függ, hogy megtartja-e, vagy sem. Johsonnak tehát joga volt a halott Lincoln által kinevezett miniszter elbocsátásához. Ezt a politikai vihart, amelyhez foghatót az ország azóta sem látott, a szenátus szavazásának döntése szüntette meg: 35 szenátor az elnök elmozdítását kívánta, 19 szenátor pedig a felmentést. így tehát a törvény által megkívánt kétharmad többség nem volt meg, egyetlen szavazaton múlott Johnson eltávolítása. Stanton ekkor azonnal lemondott. Johnson, hála ennek az egyetlen szavazatnak, hivatalban maradt törvényes ideig, még egy évig. Hat év múlva, 67 éves korában halt meg. Érdekes egyéniség volt, szabómesterséget tanult és már mint nős embert, a felesége tanította meg irni.olvasni. AZ ÚJÉV Irta: SZABÓNÉ LÉVAY MARGIT Mérleg az újév. Egyik serpenyőjében az óév minden hibája, mulasztása és a jól elvégzettek eredménye, a másik serpenyő üres. Az ember figyelmességétől függ, hogy észrevegye az uj évben a mérlege és serpenyőjéből kiválogassa az eredményt; mindazt, ami élete javát, előmenetelét munkálta és azoknak átgondolásával kezdje az uj évet — felövezvén magát az állandó készenléttel. Csakis igy lesz képes megakadályozni az élet kárára levő hibákat és mulasztások megismétlődését. Tudom, hogy ami most történik, régen megvan és ami következik, megvolt és az Isten viszszahozza, ami elmúlt. Mégis, eme prédikátori elmélkedés mellett is, figyelembe kell venni az óévben történteket és mérlegelni, készenlétben voltunk-e, valahányszor alkalom volt jót cselekedni ?! Ha mindaz a nem jó, ami megtörtént a múltban évről-évre megismétlődik, azért, mivel nem vagyunk készenlétben a jelenben. Mikor buknak vagy hasalnak el diákok? Amikor nem készültek el. Nem gondoltak a Tanárra: tudásuk mérlegére. (Folyt, a 10. oldalon) SZABÖWE -ÉVAY MARGIT
