Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-20 / 51. szám
f SORSOK Irta: HALÁSZ PÉTER 12. oldal Angliának százhatvanezer olyan lakosa van, aki valamelyik kelet-európai országból vándorolt be. mind között a legnagyobb a második világháborúból eredő lengyel kolónia, tagjainak száma százharmincezer. A többiek érkezései a jólismert dátumokhoz fűződnek: 1948, a kommunisták államcsinyszerü hatalomátvétele Csehszlovákiában, 1956 a magyar forradalom leverése és 1968, a Vörös Hadsereg csehszlovákiai inváziója. A többi keleteurópai emigránsnak: bolgároknak, románoknak nincsenek ilyen emlékezetes évszamaik, elhatározásaik egyéni eseményekhez, egyéni alkalmakhoz fűződtek tehát. A Daily Telegraph hétvégi magazinjában nagy cikk méri fel az Angliában élő kelet-európai emigránsok sortót és gondolkozásmódját: nem statisztikai kimutatás, nem a nagy átlag életkörülményeit vizsgálja — cseh, román, bolgár és magyar arcéleket villant föl, egyéni történeteket, amelyek (a szocialista realizmus terminológiájával élve) nem is tipikusak talán. Egy vonatkozásban azonban mégis: mint a cikkiró elöljáróban leszögezi, Angliának ezek a keleteurópai letelepülői alkotják az ország legérdekesebb, legkeményebben dolgozó, legtörvénytisztelőbb kisebbségi csoportját, a legtöbb közöttük a művészi hajlandóságú és a legkevésbé érintette meg őket a kor egyik divatos járványa, a cinizmus. Geoffrey Bocca, a Telegraph-magazin riportere egy csehszlovákiai család bemutatásával kezdi a sort: a 44-esztendős Jan Brychtával, feleségével, Lédával és két gyermekükkel, a 12-esztendős Alexanderral és a hétéves Edithával. A férj is, a felesége is, jólismert festőművészek voltak Prágában, villájuk volt, Saab-gépkocsijuk, amelyen 1968 augusztus végén készültek nyugateurópai túrára indulni. A szovjet invázió után haboztak, elutazzanak-e? Érvényes útlevelüket és benne a vizumokat sajnálták volna veszni hagyni, fölkerekedtek tehát és kiautóztak Ausztriába. S bár még mindig nem döntöttek úgy, hogy nem térnek vissza, a két hétre tervezett angliai látogatás megpecsételte sorsukat. A demokrácia magnetikus vonzása ez, a szabadság levegője, amelyet az egyén (bizonyos lelki- és idegállapotban)) többé nem tud megtagadni önmagától. A Brychta-család pedig 1968 szeptemberében éppen ilyen ideg- és lelkiállapotban volt. A bukaresti Alexander Pascu a hatvanas évek közepéig az Informatia Bucurestiuliu cimü lap főszerkesztője volt, akkor kidobták, mert illetékesek a lap szellemét kozmopolitának találták. Később az Inter-Toto-nál helyezkedett el és amikor útlevelet és vizumot kapott, hogy Londonba utazzék egy nemzetközi lottó-konferenciára, Pascu egy tétre tett föl mindent és: maradt. Az ötvenesztendős agglegény ma ház- és telek-ügynökséggel foglalkozik. Lapot nem szerkeszt, viszont kozmopolitizmusa sem sodorja veszélybe. A bolgár George Ganchev az Eton College-nak és a knightsbridgei Hi!J House-nak (ahová Charles, welszi herceg járt iskolába) a vivómestere. 1969 óta él Londonban, 1970-ben megnyerte a hivatásos kardvivók világbajnokságát, néhány hónappal ezelőtt feleségül vette Gina Medcalfot, a Woolworth-áruházak elnökének leányát. Végül pedig a magyarszármazásu londoni, akit a Telegraph-magazin bemutat Medák Péter, a filmrendező, aki 19-éves korában, 1956-ban jött Angliába. Filmraktári kifutóként kezdte, aztán segédoperatőr lett, majd a rendező harmadik, második, végül első asszisztense. Ma, néhány sikeres, önálló filmje után egyike az ismert és elfogadott rendező-producereknek. Azt, hogy nem itt született leginkább azzal árulja el, hogy ő csinálja a legangolabb angol filmeket. ”Az Uralkodó Osztály” cimü filmjétől is ezért idegenkedtek a kritikusok. A filmnek van például egy fontos mozzanata, amelynek megértése azon múlik, hogy a néző felismerje: az egyik szereplő az etoni egyeegyetem nyakkendőjét viseli. Ki az, aki felismeri? Talán az etoniak, de rajtuk kivül még az angolok közül is csak igen kevesen, nem is szólva az amerikai, francia, japán és német moziközönségről. Medák azonban nem volt hajlandó engedményre. Tanuljon az a fránya idegen! Tanulja meg, hogy milyen az igazi ánglius módi! Néhány egyéni sorsot von tehát reflektorfénybe a hétvégi Telegraph-magazin, de a sorsokon belül tömérdek az általános és (hiába ki kell mondani) tipikus motívum. Ahogyan a Brychtagyerekek lassan-lassan jobban beszélnek angolul, mint anyanyelvükön, Pascu csak románok társaságában érzi magát igazán jól, Ganchev fölényesen mosolyog, amikor összetöri egy karambolban Aston Martin-kocsiját, hiszen annyi Aston Martin kapható és hogy amikor Medák rendezés közben előjátszik egy jelenetet Peter O’Toole-nak, vagy Alan Batesnak, akkor azok engedelmesen magyar-akcentusos angollal mondják utána. Hiába, holtig tanul az a fránya idegen! Sziv-csinálta karácsony Irta: PAPP VARGA ÉVA Egy-egv ünnep közeledtén a laptulajdonosok és szerkesztők elvárják- munkatársaiktól, hogy megírják ama bizonyos hangulatkeltő cikket, amely kiemeli az ünnep fontosságát. Mialatt a közönség vásárlásait tervezi, ajándékait gyűjti, azalatt mi az ünnepi örömök felfokozására alkalmi Írásainkat diszivük betücsillagokkal, szógyer. tyákkal és . mondatfényekkel, úgy mint egy karácsonyfát . . . Igen ám, de mi újat lehet írni egy “témáról”, amely kétezer éves? írtak már róla hangulatos és hangulatkeltő cikkeket, meséket és költeményeket. írtak egyszerűen és nagyszerűen, azonban bármilyen köntöst aggatunk is az ünnepet magasztaló írásainkra, alapjábanvéve önmagunkat ismételjük: az ilyen elmefuttatások és történetek lényegében ugyanazt ismétlik. Azt, amely a legegyszerűbb és legnagyszerűbb tantétel: ‘^Szeressétek egymást, hogy békessége legyen az embernek ...” A fájdalmas igazság azonban az, hogy sokan csak az ünnep külső pompájáért és díszeiért lelkesülnek, de ami a külszin mögött van azt elfelejtik, vagy képtelenek átérezni. Pedig sohasem lehetett tán nagyobb szükség arra mint manapság, hogy az emberek betartsák a krisztusi tanokat. ★ Több mint két évtizedet töltöttem már itt a Nyugaton és igy olyan éghajlat alatt ünnepeltem, amely mindenre alkalmas, csak a karácsonyi hangulat előidézésére nem. Mi, akik olyan viüéken nőttünk fel, ahol decemberben téli hideg szokott lenni, ilyentájt már találgattuk, hogy fehér karácsony lesz-e, vagy fekete. Épp ezért, most is úgy érezzük, hogy ehhez a szent ünnephez hoz-VARGA ÉVA zátartozik a föld fehér köntöse, a hotakaró. Szá mámra — bár már hozzászokhattam, — hihete lennek tűnik a nyárias idő, az ablak alatt zöldéi pázsit és a kerti virágok tömege Karácsony idő szakában. Ez nem az igazi karácsonyi kép, — mondtan unokahugomnak, Elsának, aki minden évben ve lünk tölti a Karácsonyt. Elsa tanítónő és min ilyen mindenre szeret logikus és elfogadható ma gyarázatot találni. A válasz erre ez volt: “Te csak azért érzel így, mert gyermekkorod ban megszoktad a havas karácsonyt. Ámde lény« gében a télnek és a hónak semmi köze sincs a ünnepi hangulathoz. Jézus olyan helyen szüle tel és élt, ahol a kiima trópusi. Tehát, ha egyáltalá lenne kapcsolata az éghajlatnak az ünneppel, éj pen ez lenne a megfelelő keret hozzá.’ Igazad van, — mondtam én, — de mégis más ii a karácsony mint volt az Óhazában. Azt csak ug tudod elképzelni, ha leülsz mellém és végighal gatod a mesémet: ‘‘Hol volt, hol nem volt, talá igaz sem volt . . .” Kislánykoromban mindig Nagyanyáéknál üí nepeltünk. Már ahogy előkészítették a Szente tét az is ünnep volt. Szánkón mentünk oda, me óriási hó volt, amely szinte porzott a lovak láb alatt. Ami aztán a háznál következett, azt amei kai nyelven “hand-made” karácsonynak mond nák. A nagy szobában rokonlányok diszitgették “gerendáig érő” fenyőfát. Csupa kézzel-csiná díszeket aggatták rá. Szinespapirból kivágó csillagok, cukorkatartó díszek ... a fa alatt mi ajándékok voltak: horgolások, hímzések, oly; holmik, amelyeken titokban hónapokon keres tül dolgoztak. Még a Mikuláscsizma is kézzel he golt volt. Mi, gyermekek, nem is sejtettük rr kapunk, de bármi volt is, határtalan örömet éré tünk, nem úgy mint a mai világban. (Itt a Mik lást háttérbe szorítják, mert. a gyermek máj mondja meg, vagy választja ki, amit ajándékká szeretne és ezzel megfosztják a legnagyobb ajá dáktól, a meglepetés örömétől.) • Nálunk a vacsora is olyasmikből áll, amit ot son sütöttek-főztek, no meg abból, amiket nyári termeltek és a pincékben, fövényben rejtve ra tároztak el télére. Mi is segítettünk: rézmozsá ban törtük a cukrot, mákot a “bobájká”-ra, ame elengedethetetlen kelléke volt az ünnepi aszta nak.,Csak a káposzta volt ‘‘foot-made”, mert a még ősszel taposta egy nagy hordóba János bác; Aztán jöttek a Betlehemesek. Pirosra csipe orrukat cdadugták a jégvirágos, zuzmarás ablá hoz; bekukucskáltak és aztán kezdték a kánt lást, amelynek befejező sorai leginkább illem honfitársaink . mostani karácsonyára: “Adjc Isten több karácsony-napokat, de ne ilyen sz* morukat, hanem örvendetesebbeket . . .” ★ Elsa meghatottan ölelt magához és ezt mom ta: “Megértem, hogy a régi emlékek ilyen hatá sál vannak rád. Neked viszont meg kell értenei hogy azóta sok év múlt el. Az élet is váltotzott i a hely is. Valamikor, főleg az Óhazában, ha so mindenből kevés is volt, azt azért nem lehetel mondani, hogy — mint itt — ‘az idő pénz’. Időbe futotta mindenre annak, akiben meg volt a j szándék. Ma senkinek sincs ideje semmire és - ahogy hallom — ez még fokozottabb mértékbe áll fenn Magyarországon, mert ott az élet-niv fenntartásához szükséges, hogy a családnak - lehetőleg minden munkabíró tagja dolgozzoi A sok dolgozónak nincs arra ideje, hogy úgy ki szüljön fel a karácsonyi ünnepekre, mint azt ar nakidején nálatok tettek. Ezen nem igen lehc változtatni. Amin kellene — és lehetne is — ai hogy a szeretet ünnepét nagyobb csendben é áhítatban ünnepelnék.” ★ Ahogy végiggondoltam itteni születésű unoka (Folyt a 13. oldalon) 1