Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-20 / 51. szám
Matilda Santa Claus Irta: MIKES MARGIT Csepreghy Matildnak jó dolga volt New Yorkban, A férje autójavító üzeme szépen jövedelmezett, gond nélkül megéltek, különösképpen, hogy ő is dolgozott állást vállalt: ő irányította a kicsinyek átkelését az utcasarkokon, mikor azok mentek vagy jöttek az iskolából Ott állt nap mint nap az utcakereszteződéseknél, a zöld lámpáknál intett a gyerekeknek, hogy jöhetnek, a pirosnál visszatartotta őket, mint egy karmester állandóan vezényelte az apsóságokat, még az autóforgalmat is irányította, például ha egy gyerek szabálytalanul közlekedett és megkésett az átkelésnél. Fekete ruhája fehér szegélyű kalapja meg az oldalán viselt bőrszíjjá tekintélyt parancsolt a járókelők előtt. Már évek óta teljesített szolgálatot a 7.-ik Streeten, mindenki ismerte, integetett az elsuhanó autókban ülőknek, azok visszaintegettek neki és megjegyezték: — Ez az asszony jól végzi a dolgát. 4ÉpPP Mikes Margit Matild magyar menekült volt. Ötvenhatban érkezett az urával,'nehéz körülmények közt úgy szöktek át a magyar határon . . . Még a Rákosi rendszerben történt, hogy jobboldali magatartása miatt bevitték az ÁVÓ-ra és vallatás közben úgy összerugdalták a hasát, hogy a méhe megsérült, szülni soha többé nem tudott. Most is egyetlen bánata és keserve Amerikában, hogy nem lehet gyereke. A kicsinyeket úgy szerette, hogy az utcai átkelésüknél úgyszólván mindegyiket a sajátjának tekintette, óvta őket, simogatta a fejüket, szinte valamennyieket személy szerint ismerte, nevükön szólította ha rájuk kiáltott: — Barbara, vigyázz, ne indulj még, a lámpa vöröset jelez! . . . Napról napra nézte az apró emberkéket, ahogy nyáron szandáljaikban, télen hócsizmáikban kocogtak keresztül a két fehér sáv közötti átjárón. Az autója a közeli utcában vesztegelt, reggel érkezett vele, iskolakezdéskor, mikor pedig minden gyerek már a padban ült és hallgatta a tanitónénit vagy a tanitóbácsit, visszaült a volán mellé ás hazahajtott, megfőzte az ebédet, hogy délután két órakor újra kimehessen szolgálati helyére. Most pedig hogy közeledett a karácsony, két-IDŐTLEN ÜNNEP (Folyt, a 8. oldalról) géje essék? Képes vagy-e erre csak egyetlen napig is? Akkor ünnepelhetsz karácsonyt. — Készen vagyok rá. — Hiszed, hogy a szeretet a legerősebb dolog a világon, erősebb, mint a gyűlölet, mint az ördög erősebb mint a halál? — Hiszem. — Hiszed-e, hogy az, aki Bethlehemben karácsony éjszakáján megszületett, a szeretet példája marad az idők végezetéig? — Hiszem. — Akkor menj és ünnepelj Karácsonyt. És ha az életed teljesebbé lett tőle, vidd magaddal az uj évbe is. Mert a Karácsony nemcsak egy napé, nemcsak egy emberé. Mindenkié, IDŐTLEN ÜNNEP. . . . Ezeket mondta. A szivemben meg csodálatos csend lett Ezzel a megbékélt, csendes szívvel értem haza. Gyármathy Irén szeresen szomorú volt. Náluk nem lesz karácsonyfa, kisgyerek nem tipeg alatta a játékokat felhúzva és elindítva, nem bámulja a szikrázó csillagszórót, pedig milyen gyönyörű fát állítana neki szép magasat venne az utcasarkon, itt van nem messze kirakva a sok zöld fenyő, úgy állnak ott garmadában, mintha egy egész fenyőerdő költözött volna a havas hegyekből ide a városba, hogy elhozza a fenyvesek gyantaillatát, a karácsony üdvözletét és beöltöztessék pompás ruhájába, átfonják arany, ezüst szalagokkal derekukat, csillogó diszieket aggasanak rájuk, valósággal megdicsőüljenek mielőtt utoljára sóhajtják ki gyantaillatukat . . . — Borzasztó, hogy nálunk sosincs karácsonyfa, — sírta el a férjének, — pedig hogy vágyom utána! Milyen boldog lennék ha egy vagy két gyerek szaladgálna itt a szobában és várna a Santa Claust, ahogy itt hívják a Mikulást. Milyen furcsa, otthon a kis Jézus hozza a karácsonyfát, itt a nagyhasu Santa Claus, Kegyetlen a sors, hogy megfosztott az anyaságtól . . . nem lehet gyerekünk ... — zokogott a kezébe temetve az arcát. A férje vigasztalta: — Hidd el, nekem is keserves, hogy minden házban készülnek a karácsonyestére, az üzletekben folyik az ajándékok vásárlása, csak nálunk nincs semmi. De te állandóan gyerekek közt töltőd az idődet ott az utcán, rengeteg gyereked van . . . — De egyik se az enyém . . . Legalább csak egyetlenegy lenne akinek én lehetnék az anyja. — Tudod mit? — csapott a férje a homlokára, úgy vélte, ezzel az ötletével némileg megvigasztalja a feleségét, — tudod mit?? Karácsony napján ne vedd föl a szolgálati egyenruhádat, hanem öltözzél fel Mikulásnak vagyis Santa Clausnak, ahogy itt hívják, én veszek sok cukrot, itthon kis zacskóba csomagoljuk külön-külön és egy zsákban a hátadra veszed és az átkelési hélyen, ott ahol a szolgálatot teljesíted, kiosztod a gyerekeknek. Micsoda szenzáció lesz, hogy a Mikulás személyesen ajándékozza meg a kicsinyeket! — De nem az enyémek, — szipogott fölfigyelve Matild, a szemét törölgetvé a zsebkendőjével. — Ó, nem is tudod, milyen boldogtalan vagyok! ... Reményem se lehet, hogy valaha . . . Szép tőled, te sose panaszkodsz . . . hogy nem adhatok neked gyereket . . . Más férj nem nyugodna bele. Elválna . . . — Ugyan hogy mondhatsz ilyet? Hiszen mindig arra gondolok, hogy mártír vagy, hogy a terror áldozata vagy. Mikor azok a rendőrcsizmák belédrugdaltak, hőssé avattak! Hős vagy, aki a legnagyobbat, az anyaságodat áldoztad fel. mikor kitartottál a hazád mellett! Elszenvedted a rúgásokat ... — Nem voltak olyan rettenetesek, mint a következménye, hogy nem lehetek anya ... De igazad van, karácsony napján beöltözöm Mikulásnak. És karácsonykor, mikor a férje hazahozta a nagy zsák cukorkát, kis zacskókba csomagolták és betették a kocsiba. Matild felöltötte piros Mikulásbundáját, a vörös csizmákat, pprémes kucsmát nyomott a fejébe, bajuszt meg szakállt ragasztott. Aztán beült a volán mögé és elindult a szolgálati helyére. Nem követ el szabálytalanságot. nem mulaszt kötelességet, a karácsonyi szünetben otthon is maradhatna. Mikor megérkezett és kilépett a kocsiból, hátára kanyaritotta a cukroszsákot és odaállt a szokott helyére az utcakereszteződésnél és várta az apróságokat, a szive felmelegedett az izgalomtól, hogy örömet okozhat. A kicsinyek eleinte meglepődtek, de aztán örömmel kapkodtak a feléjük nyújtott csomagocskák után és boldogan vitték haza. Délig kiosztotta az egész készletet. Sok gyerek volt az ‘övéi” közül is, akik naponta az iskolába igyekeztek. Mikor hazatért, a férje éppen nem volt otthon, ellenben egy levelet talált a levélszekrényben. A férjének volt címezve. Nem tudott ellenállni a kíváncsiságának, különben is megegyeztek, hogy egymás leveleit fölbonthatják...............Miközben fölszakitotta a borítékot, visszagondolt arra, hogy mikor az utolsó gyerek is eltávozott kezében a cukorkákkal, milyen egyedül maradt. Körülnézett, látta a rohanó autókat, bennük a jókedvű urakkal és hölgyekkel, akkor őt valami végtelen szomorúság fogta el, akkor egyszerre nagyon öregnek, kifosztottnak érezte magát, a gyerekek szétrebbentek, ő pedig elhagyatottan állt az utcakereszteződésnél. — Minek élek én? — döbbent rá, — céltalan az életem, nincs gyerekem, csak ezek az idegenek, akik most mind itthagytak engem. Nem bírom tovább . . . nem bírom tovább ... Itt az utca, az autóforgalom, nem kellene más, kiszaladnék az ut közepére és alávetném magam ... Mindennek egyszerre vége lenne ... De akkor hirtelen eszébe jutott a férje! . . . Mérhetetlen szomorúságot okoznék neki ... — Igen a férjére gondolt, akinek a levelét most fölbontotta. A levélpapíron női írást talált. Ugyan ki Írhatta? Kivel van a férje ilyen bizalmas ismeretségben, hogy a nő egyszerűen igy szólítja: Kedves Béla! Megnézte a levél végén az aláírást: Irén. — Irén? Ki lehet ez az Irén? Sose hallott ilyen hölgyről, ismerőseik közt sincs ilyen nevű. Most már kíváncsian kezdte olvasni a sorokat és meglepetése egyre fokozódott. Irén értesíti a férjét, hogy a gyereke egyre jobban felnő és nem bírja a költségeket. Igaz, hogy lemondott a gyermektartási összegről, melyet pedig a bíróság is megítélt volna neki, de ő nem kért semmit. Most már nem birja tovább ... A keresetéből már nem tudja fedezni az iskoláztatással járó kiadásokat, a gyerek egyre nagyobb, jól kell táplálkoznia és ő inkább magától vonja meg a falatot, csakhogy a gyereknek több jusson, ruháznia is kell . . . stb . . . stb . . a végén kérri, hogy a férje küldjön pénzt, most már kéri, járuljon hozzá az eltartásához . . . Matild kezéből kiesett a levél. Ó, én azért nem vetettem magam az autó alá, mert azt hittem, szomorúságot okozok a férjemnek. Nem is bánkódott volna annyira utánam, itt a levél, a bizonyíték. Szóval a férje csalja, szeretője van, gyereke van, tartásdijat követel tőle a gyerek anyja . . . Szép kis história! . . . Nem mondta neki elhallgatta előle, persze hogy nem vallja be, hogy van valakije . . . Pedig sok mindent elmondott a múltjából, de ezt elhallggtta előtte . . . Tudta, hogy ha én ezt megtudom rögtön otthagyom, elmegyek az útjukból, mérget veszek be, vagy holnap odafekszem az autó elé . . . Igen, fia van, aki most valahol egy távoli városban él az elcsábított asszonnyal a férje szeretőjével, mig ő itt ... És (Folyt, a 10. oldalon) Szöveg nélkül
