Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-07-19 / 29. szám
9. oldal NEVELÉS - LÉLEKTANI ALAPON Irta: VÁRKONYI ANDOR Sokszor kipróbált, tíízben-vízben edzett, régi barátság fűz Jóskához, s e barátságot az sem zavarta, hogy Jóska itt nem magyar-származású, hanem amerikai lányt vett feleségül. Hét évvel ezelőtt az asszonyka pompás kis fiúcskát szült Jóskának (no és persze magának is) s a srác, aki Peter néven forog a világban, erős, egészséges, pirospozsgás vasgyúró. Magyarul egy kukkot sem beszél, mert egész nap az anyjával van, s csak angolul tanul — és ebbe Jóska már régen beletprőrdött... Csak egy dolog idegesítette őt az utóbbi két évben: az, hogy csemetéje nem tudott megbarátkozni az etikettel, vagy ahogy ő nevezte, "az udvariasság íratlan törvényeivel”. Jóska ugyanis olyan udvarias, hogy a kínaiak tanulni járhatnának hozzá. Szilárd meggyőződésem, hogy már totyogós korában sem követte társait, akik éhségüknek ily szavakkal adtak kifejezést: "Enni akajok!”, hanem így szólt jó szülőjéhez: “Bocsánatot kéjek, amijért zavajom az én djága jó anyámat, de szejetném megkéjni, ha nem nagyon tejhelném vele: kínájjon meg egy kis jekvájos kenyéjjel” ... Ezzel szemben családfájának legfiatalabb rügye, az ifjú Péter olyan tömören fejezte ki magát, természetesen angolul, mint egy vezénylő tiszt, csata előtt. Az ilyen szavak, mint "Good afternoon” vagy "Please” avagy "Thank you”, hiányoztak amúgy eléggé bőséges szótárából. A gyermek anyja — férje kérésére — megpróbálta kisfiát rábírni e szavak használatára, de mivel maga sem vette komolyan a dolgot, munkája a legkisebb eredménnyel sem járt. Az immár hetedik évét taposó Peter úgy lépett be egy idegen házba — és természetesen a közelben lakó nagyanyja házába is — mint egy kis borjú... Átlépte a küszöböt, majd leült, szemlélődött, s végül valami játéklehetőség után kutatott. Ha megszomjazott, kurtán csak ennyit mondott: "I want to drink” vagy “I am thirsty”. Amikor az italt megkapta, lassan lekortyolta, majd letette a poharat az asztalra, de se bü, se bá... Mint egy kis vadember, aki a dzsungelben nőtt fel, tetováltbőrű bennszülöttek között... A múlt héten aztán egy borús délután csöngettek kisded hajlékunk ajtaján. A küszöb előtt Jóska állt feleségével és fiacskájával. Amint Peter meglátott, hangos "Good afternoon”-nal köszöntött. Azt hittem káprázik a fülem, vagy valami baja van a szegény kis fiúcskának. De nem! Néhány perc múlva így szólt feleségemhez: "Would you please give me a glass of water?”. Nejem majd elájult e szavak hallatára. Egek! Hát mégis vannak csodák?! Ugyanaz a Peter ez, aki néhány héttel ezelőtt még azt is nehezen nyögte ki, hogy "water”, ha megszomjazott? A jelek arra mutattak, hogy a fiú ugyanaz, de a változás ami vele történt, óriási, szinte hihetetlen, fantasztikus! Amikor kérdőn Jóskára néztem, rejtelmesen mosolygott, mint a nagy detektívfőnök, aki már tudja, hogy mi a titok nyitja, de még nem beszél. Megvárja, amíg a csodálkozás és az érdeklődés az egeket verdesi; akkor aztán tempósan lerántja a rejtélyről a leplet... Jóska később fejtette meg a titkot — amikor kettesben voltunk, a szomszéd szobában, ahonnan szava nem hallatszott ki. De ha meg is hallotta volna fia és neje azt, amit mondott, akkor sem értettek volna belőle semmit, mert magyarul beszéltünk. — Már évek óta foglalkoztatott ez a kérdés — kezdte Jóska —, de sokáig nem jutottam hozzá, hogy nekilássak a probléma megoldásának. A múlt héten aztán, amikor szabadságom utolsó hetét töltöttem otthon, elhatároztam, hogy most aztán megnevelem a srácot. Persze nem fenyítéssel, erőszakkal, büntetések sorozatával, hanem lélektani alapon. Meggyőződésem szerint ez a jó módszer, a célravezető, a hatásos módszer, amely maradandó eredményt hoz, míg a másik ... Node térjünk rá a lényegre ... Röviden tehát —, egy délután magam elé állítottam Pétért és így szóltam hozzá: "Tudod-e, hogy a játéküzletben, ahol játékszereidet vásároljuk meg, mit kell cserébe adni a kisautókért, az építőkockákért, a kis repülőgépekért, a tengeralattjárókért, és a többiekért?" "Tudom” — mondta némi töprengés után — "pénzt!" "Helyes! De nemcsak a játékokért kell fizetni, hanem mindenért: a lakásért, a ruhákért, az élelemért. És nem mindenesetben pénzzel kell fizetni. Lehet fizetni szívességekkel, csereárúval, vágy egyszerűen egy ‘köszönöm’-mel is ... Tőled különösen nagy örömmel fogadják ezt a ‘fizetséget’ mert te — jelenlegi körülményeid között — mással nem tudsz fizetni... A ‘köszönöm’ szónak tehát nagy értéke van; figyeld meg, mennyire szívesen veszik az emberek, mennyire örülnek neki, mennyivel kedvesebbek, előzékenyebbek, ha ezt a ‘bankjegyet’ átadod nekik... És ugyanilyen értékes fizetőeszköz a ‘Good afternoon' és a ’Please’ is. Próbáld ki legközelebb — először vendégségben, aztán itthon is — jó? Meglátod, micsoda remek három szó ez, s milyen hasznos lesz számodra, bárhol is jársz majd, bárhol is ‘fizetsz’ vele!...” Nagyjából ez volt a lényeg — persze színesebb, gazdagabb csomagolásban. A gyerek szemei csillogtak. Láttam, hogy jó FÉRFI SAROK: A táplálkozás lucullusi módját-szintjét a szülői, házban nemigen volt alkalmam megtapasztalni, mert a bab-krumpli-káposzta körforgása — hiába volt a körforgáson belüli sok árnyalat — ezt nem tette lehetővé. A válogatás pedig, vagy az ételek fitymálása-turkálása a fő bűnök közé tartozott s egyenlő volt a káromkodással meg a piszkos beszéddel. A káposztás cvekedlit csak azért nem kellett megennem, mert a puritán szigor ellenére is könnycsordulásig öklendeztem tőle; fogyasztása alól való fölmentésem viszont azzal a penitenciával járt, hogy kedvemért mást nem főzött anyám, legföljebb zsíros kenyeret ehettem, hogy ne maradjak éhen. De más tényező is determinálta, hogy ne kapassam rá magamat a fényűző étkezésre. Anyám, bár rendszeresen és elég jól főzött, nem fordított különösebb gondot a szakácstudományra; pláne nem veszkődött holmi rétestésztanyújtással, vagy egyéb időpazarló, különleges ételek elkészítésével. Megfogalmazatlanul is azt az elvet ültette át a gyakorlatba: Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Tömérdek tennivalója közben (szőlőkapálás, hurulás, a kert, csibe-kácsa-malac) került sor nap-nap a főzésre, amit mindig sietve, csaknem kapkodva végzett. A recept szerinti főzés teljesen ismeretlen volt nálunk; kóstolni soha nem kóstolta anyám a főztjét, s a belevalót is mindig csak "gondolatformán” adagolta. így aztán rendre elsózta a vasárnapi húslevest. Nagyobb baj ebből nem származott, mert Józsi bátyám, aki majd megveszekedett a húslevesért, felöntötte vízzel, ami a minőség rovására ment: híg lett a leve, noha nem volt "olcsó hús” —;, de hát repetálni is lehetett, akár kétszer is. A sokféle tennivaló és kapkodás folytán anyám elég gyakran elégette a hagymát. Ezt majdnem mindig a krumplilevesünk sínylette meg, holott a krumplilevest az "aranyos” jelzővel illettük, az elmaradhatatlan "gyémántos csipetke” díszítéssel. Az égett hagyma azonban módosította meséből kölcsönzött megjelölésünket. Józsi, aki akkoriban már falta Jókait, nem a csipetkét nevezte gyémántosnak, hanem az égett hagymát keresztelte el fekete gyémántnak. termőföldbe hullt az elvetett mag. Erről az imént magad is meggyőződhettél. — Igen — mondtam őszinte elismeréssel — így van! S mondanom sem kell, mennyire örülök neki, mert én sem lelkesedem a kis vadócokért, akik úgy nőnek fel, mint virágoskertben a dudvák ... A sikerhez szívből gratulálok; azok az érvek, amelyekkel meggyőzted a fiatalembert, egy kis elefántot is meggyőztek volna a tétel igazságáról, nem egy-egy kis emberi lelket. Ezt a nevelési módszert iskolákban kellene tanítani, hogy mindenüvé eljussan, ahol arra szükség van. És hány helyen van rá szükség! Nemsokkal ezután a véletlen összehozott Péterrel. Egy parkban futottunk össze; édesanyja valahol a távolban egy pádon ülve olvasgatott, ő pedig futkározott a fűben. Amikor meglátott rámmeredt, s szó nélkül tovább akart futni, de én elkaptam a karját: — Hohó — mondtam — hát már nem is köszönsz nekem? — Afternoon — mondta bágyadtan. — Hi... — feleltem. — De mondd csak kispajtás, szoktad-e még mondani azt, hogy "Please” és "Thank you”? — Már nem! — mondta fejét rázva. — Már nem mondom! — És miért nem? — Azért, mert erre a hétre a nagymama már nem fizette meg azt a huszonöt centet, amit a múlt héten kaptam azért, hogy udvarias legyek ... Szólt, s köszönés nélkül elrohant. Isten bocsássa meg bűnömet —, de ettől kezdve kissé kételkedtem a pusztán lélektani alapon történő nevelés csodatévő erejében. Kedélyesen ladikáztattuk kanalunkat a fekete pöttyök között. Apám, beletörődve a megmásíthatatlanba, zsörtölődött, de inkább kedveskedő-elnézö, semmint fenyegető hangon mondta: — Te mama, már megint elégetted a hajmát. Anyám mentegetődzés nélküli, afféle "tudomásul szolgáló” természetességgel válaszolt: — El, papa. Ezzel el is volt intézve az egész hagymadolog. Nekünk, gyerekeknek persze tilalmas volt mindenféle megjegyzés, ehelyett inkább azzal szórakoztunkügyeskedtünk, hogy kikerülve az égett hagymát, minél kevesebb jusson az evőkanálba. Anyám-apám sose veszekedet-marakodott, de előfordult, hogy valamin összekülönböztek, ilyenkor napokig nem beszéltek, csupán a családot közvetlenül illető dolgokat közölték egymással. Mi különben is csak hallgathattunk ebéd, vagy vacsora közén, szó sem lehetett locsogásról, hiábavaló beszédről; így az ő szótlanságuk miatt kétszeres volt a feszültség. Apám az égett hagymát komótos pontossággal a tányér szélére kormányozta, akkurátusán, körbekörbe, sötét koszorúba. Mukk nélkül. De annál nagyobb tüntető nemtetszéssel. Na, mondom, ha már úgyis ilyen csöndben vagyunk, ezt a műveletet én is megpróbálom, kizárólag az ügyes mutatványért; a tüntető kritika igazán meg sem fordult a fejembe. A harmadik-negyedik égett hagyma partra térítése, vagyis a tányérszélre terelése azonban félbemaradt, mert anyám kiosztott egy jókora nyaklevest, hogy kis híján a tányéromat is fölborítottam. Kísérő szöveg nélkül történt ez velem, amikor jogi helyzetem aránytévesztését még föl se foghattam, s aligha tudtam volna megfogalmazni, miért kaptam e figyelmeztetőt, inkább csak éreztem, miről van szó. Józsi, aki nemcsak Jókait olvasott, de már a latin tudományát is fitogtathatta, lefekvéskor odasúgta: Quod licet Jovi, non licet bovi. Le is fordította, sutyorogva: Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad az ökörnek. De mivel továbbra is hallgattam a sötétségben, hozzátette: — Majd holnap megmagyarázom. PÁKOLITZ ISTVÁN Várkonyi Andor QUOD LICET...
