Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-13 / 50. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ A “THAW-ÜGY” híres bűnügyek (Folytatás) A Harry Thaw szabadságáért folytatott küzdelem 1915. junius 22-én ért véget, mégpedig az egyik New York-i esküdtbiróság előtt. Ez volt a hetedik főtárgyalás a Thawiigyben. Már nem Mr. Jerome képviselte a vádat, ezúttal tehát több sikerre lehetett számítani. A tárgyalás megnyitásakor több ezres tömeg vette körül a törvényszék épületét; Thaw-t nem mint gonosztevőt, hanem mint népi hőst üdvözölték. Az államügyész vádbeszédében elsősorban az ellen kelt ki, hogy Stanford Whiteból az évek folyamán valóságos szörnyeteg lett, mégpedig kizárólag Mrs. Thaw vallomása alapján, amelynek látatlanban is hitelt adtak. Ezt követően az államügyész éles vitába keveredett Thaw-val, de fejtegetéséből nem az a szándék derült ki, mintha őrültnek akarná nyilváníttatni. A védő tiltakozott e fejtegetés ellen, és kijelentette, hogy védencének semmi köze az 1906-os Harry Thaw-hoz. A védelem feladata az, hogy Thaw-t ne gyilkosnak tekintsék, hanem közönséges halandónak, aki ki akar szabadulni a fogságból. A következőkben ötven tanú — orvosok, újságírók, jogászok, börtönlelkészek — bizonyították, hogy Thaw tökéletesen normális. Az orvosok Stanford White megölését most már pillanatnyi dührohamnak, szenvedélyből és felindulásból fakadt cselekménynek minősítették. Már maga dr. Flint -----aki éveken át mind a vád képviseletének korotanuja, Thaw legveszélyesebb ellenfele volt — sem ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy Thaw gyógyíthatatlan paranoiás. Thaw őt — a szakértőt — a korábbi tárgyalások során megpróbálta hipnotizálni. (Hangos derültség.) A hallgatóság azon töprengett, vajon mennyit fizethettek az orvosnak ezért a vallomásért? A tárgyalás kimenetele ezután már nem volt kétséges: 1915 julius 14-én az esküdtbiróság Thaw-t egészségesnek nyilvánította. Az ítélet kihirdetését kétezer ember viharos ovációja fogadta. Még az esküdtek is odasiettek, elhalmozták jókívánságokkal, szorongatták a kezét, és közben “Harry”-nak szólították. Tökéletesen elfelejtették már a gyilkosságot, és Thaw-ban csak azt az embert látták, aki az igazságszolgáltatással vívott kilencéves harcában győzelmet aratott. Két nap múlva szabadlábra helyezték. Útja New Yorktól Atlantic Cityig valóságos diadalmenet volt. A gazdag család milliói végeredményben teljes győzelmet arattak. Megmentették Harry Thaw-t a villamosszéktől, majd az őrültekházábán való életfogytiglani fogságtól. Ezzel beteljesedett a New York-i Ügyvédi Kamara néhány évvel azelőtti jóslata, hogy csak idő és pénz kérdése, hogy ez a gyalázatos és gyáva gyilkos elnyerje a. szabadságát. A New York Times bot-CSENDESTÄRS A kövér ember az Íróasztala mögött csupa ártatlanság volt. Kerek és nevető szemei kékek, s a kék az őszinteség színe. Mögötte az üveges ajtón becsületes, nagy betűk hirdették mesterségét: Munkaközvetítő Iroda. De 'mindez hamis volt. Az arc is, a mosoly is, a mesterség is. Ez a Joe Daitch gyilkosokkal kereskedett és látogatója, egy meglehetősen sápadt, vörös hajú zömök ember, ismerte ezt a szolgáltatási tevékenységét. — Szeretném megkérdezni — mondta Joe Daitch —, ki ajánlott Önnek, Mister Wiley? Emez a torkát köszörülte. — Vagy két hónalja akadtam össze valakivel egy bárban. Nem emlékszem a nevére, de mindketten szépen vedeltünk. Szót ejtettem neki a problémámról és magát említette. — Felpillantott rozsdás szemöldöke alól, mintha attól félne, hogy nem értik meg. — Pompás — mondta Daitch szüntelenül mosolyogva. — Nem kérdezősködöm tovább. Utánanézettem magának, természetesen. A szokásos rutin-elővigyázatosság. — No persze. — Mert ebben a mesterségben nagyon óvatosnak kell lenni. Lehetne például rendőr is, aki csapdát állít nekem. Megtörtént már ilyesmi. — De biztosíthatom . . . Daitch megnyugtatólag billengette dundi kezét, t— Jó, jó, Mister Wiley. Tudom. Importtal foglalkozik. Illatszert hoz be Európából. Meg mást. Nem rossz üzlet. — Kedélyesen röffent. — Amint látja, tájékozódtunk. — Látom — mondta Mister Wiley kényelmetlenül. — Charles Maxim. De ez nem olyan egyszerű, Mr. Daitch. Vannak itt bizonyos kényes körülmények, amit alaposan meg kell beszélnünk, mielőtt bármit is terveznénk. Joe Daitch hátrahajolt, úgy hogy forgószéke belenyögött. — Rendben van. Hallgatom. ránynak és az igazságszolgáltatás elfajulásának nevezte a történteket------ezt a megrovást azonban már nem sokan vették tudomásul. A közönség már megcsömörlött az egész ügytől, már nem sok figyelmet szentelt neki. Stanford White is már régen feledésbe merült. Thaw visszavonult szülővárosába, Pittsburgba, és ott csendben, feltűnés nélkül élte le életét. Feleségétől, aki visszatért a színpadra, elvált. Az amerikai igazságszolgáltatás köreiben még máig is elevenen él a “Thaw Case” (a Thaw-ügy) emléke. Ralph Wiley körlményesen árgyujtott. — Mixim a társam. Senki sem tudja, csak az ügyvédje. Maxim nagyon gazdag. Körülbelül nyolc éve súlyosan megsérült egy autóbalesetnél, azóta toló székhez kötött. Fölhagyott addigi tevékenységével és körülnézett ismeretségi körében, hogy társat kérésén ügyei további intézéséhez. Ez időben egy kis cégem volt mindenfelé bazárárut hoztunk be Japánból. Magához hivott és felajánlotta, hogy nagy összegű tőkét fektet be a vállalkozásomba, ha ő irányíthatja. Eleinte haboztam, mert tudtam, hogy balesete óta nem hagyta el a lakását és kiszámíthatatlanul szeszélyes. Például betegesen fél az emberektől. Még barátokat sem fogad soha, ha jól tudom. Joe Daitch megértőén bólintott. — De végül is meggyőzött és társak lettünk. Nem bántam meg. Zseniális és sokkal jobban ért az üzletághoz, mint én. Olyan ötletei voltak, amelyek nekem sohasem jutottak volna eszembe. Tökéje és tanácsai révén az üzlet fellendült. Minthogy maga érdeklődött utánam, tudhatja, hogy igazat mondok. — Szóval meggazdagodott, Mr. Wiley?-— kérdezte Daitch, lustán leeresztve szemhéjait. — Szépen kerestem — mondta Wiley, gyöngyöző, homlokát törülgetve. — Talán túl sokat kerestem és túl korán. Elvesztettem a fejemet és a pénzt különféle vállalkozásokba fektettem, anélkül, hogy szóltam volna Maximnak. Elegem volt belőle, a nagyképűségéből. Úgy kezelt, mintha ő volna az egyetlen a világon, aki szürke agysejtekkel rendelkezik. De be kell vallanom, hogy belebuktam ebbe az önállósdiba . . . — Leégett? — kérdezte Daitch, aki szintén üzletember lévén, nyugtalankodni kezdett. — Nem teljesen — felelte Wiley. — Még megmenekülhetek, kifizethetem adósságaimat és Önt is. Ezért jöttem. Elhallgatott és Daitch az újból felnyögő fotel fölött várakozásteljesen könyökölt aztálára. (Folytatjuk) VÉGE
