Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-11-22 / 47. szám
15. oldal nem értem, miért mondják az emberek: zenét hallgatni? Mert — tisztelet a mélyen tisztelt kivételnek — ki az alki hallgat, amikor a zene szól ? Vagyis valóban hallgatja a zenét. Ki érti meg, hogy Beethovennek, Mozartnak, Bachnak, Rovelnek, Bartóknak — sorolhatnám őket a végletekig — vagyis minden halhatatlan zeneköltőnek van olyan fontos mondanivalója a muzsika nyelvén, mint X. urnák és Y. kisasszonynak. De nemcsak nekik, hanem még a táncdalok, sanzonok, magyar nóták íróinak is, hogy csodás ősi népdalainkat ne is említsem. Az a “zene,” ami ma mindenütt szól, az orv7 várótermektől a nagy áruházakig, bevallom nekem nem zene, csak zenebona és zaj. Nem erről van szó. És még csak nem is a vendéglők zenekaráról, ahová az emberek végeredményben enni, esetleg táncolni mennek. (Ha pedig valaki még visszaemlékszik a régi magyar kávéházak, kisvendéglők cigánymuzsikájára, bevallhatja őszintén önmagának is, akkor figyelt igazán a zenére, csak akkor hallgatott — vagy talán énekelt — ha a cigány az ö asztalánál játszotta a nótákat.) Nem is ezekről a helyekről beszélek én, hanem a hangversenyekről, operákról és azokról a műsoros estekről, ahol zene és énekszámok is vannak. Abban a pillanatban, amikor megszólal a muzsika vagy az ének, a körülöttem ülők is megszólalnak. Nem egyszer megtörtént: rápisszegtem a beszélgetőkre csendet kérve. Nemcsak magam miatt, hanem a hallgatóság soraiban ülő ama 'jobbsorsra méltó embertársaim érdekében is, akiket éppen úgy zavart a beszélgetés, mint engem. Ha valakit untat a muzsika, legalább legyen benne egy kis udvariasság és maradjon csendben, mert még manapság is akadnak, akik szívesebben hallgatják. Mozartot, Schubertét vagy akiár Strauss-keringőt anélkül, hogy közben értesülniük kellene kedves szomszédjaik csevegéséből arról, hogy A. válik a feleségétől, és B.-nek a lánya végre férjhez megy. Milyen öröm is például az operába menni valakivel ,aki a Tosca első felvonásának nagy szerelmi kettőse alatt a retiküljében*notoz, mint egy barátnőm tette. Ránéztem, mire nyugodtan, fennhangon megjegyezte: “Csak azt akartam tudni, elhoztam-e a kulcsaimat?” Ezzel igazán nem várhatott a szünetig. Valamelyik évben a televízióban Csajkovszkij Diótörőjét hirdették karácsony előtt. Meghívtam két barátnőmet: jöjjenek hozzám és színes TV- men hallgassák végig ők is az előadást. El is jöttek, nézték is a Diótörőt. Csak éppen a szájuk járt egész idő alatt. Nem tudom, hallottak-e egy hangot is a gyönyörű muzsikából. Engem a guta kerülgetett mérgemben, de mint udvarias háziasszony, nem szólhattam nekik, hogy a Diótörő nemcsak tánc, látványos balett, hanem zene is, csodaszép zene, amit hallgatva illene hallgatni. Mintha az operában ülnének. Igen, hölgyeim és uraim, az előadás alatt csendet kérünk! Csendet kérünk még akkor is, ha valakit nem érdekel a zenei mondanivaló. S gondoltak-e már arra: az az énekes, aki a mi magyar estéinken szivét-lelkét beleönti a dalba, mit érezhet, amikor látja, — mert látja,sőt hallja is! — hogy előadása alatt a közönség vidáman beszélget. Csak képzeljék magukat a helyébe — és maradjanak csendben. Legalább udvariasságból. Már írtam róla, hogy, az én zenei műveltségem csak a zene szeretetén és határtalan élvezetén alapul, egyébként nem sokat értek hozzá. De azért felszisszenek, amikor egy hangversenyről olvasva, melyen magam is jelen voltam, azt írják az újságban, hogy a művész ráadásnak még eljátszotta Liszt Ferenc Második Rapszódiáját. Igaz, a hallgatóságból ezt a darabot kérte tőle valaki, de ő a Szerelmi álmok álomszép muzsikáját zongora,zta el álomszépen. Hát ilyen tévedést nem illik elkövetni. Ez több mint bűn, ez hiba. Vagyis: aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul .. . ami magyarul annyit jelent: aki nem ért a zenéhez, ne Írjon róla kritikát, de még csak ismertetést sem. Most aztán mondhatják kedves olvasóim: könynyü másokat megbírálni, hiszen hibája mindenkinek, van. Van ám! Nekem is akad annyi, hogy egész könyvet Írhatnék róluk. De bolond lennék megtenni. Éppen, elég, ha engem is mások szidnak, miért szidjam még magamat is ? Mindenesetre ígérem, hogy magasabb matematikáról sohasem irok, mert ahhoz nem értek. Lehet, sokan úgy gondolják, az íráshoz sem értek. De — mint első cikkemben Írtam — ha már az emigrációban mindenki felcsap írónak, akár tud írni, akár nem, miért ne tegye az is, akit már valaha Magyarországon fertőztek meg az ólombetűk. Mert le lehet szokni a dohányzásról, abba lehet hagyni az ivást, de az írás szenvedélye a sírig elkíséri azt, aki a betű rabszolgája lett. S ha már igy elkanyarodtam a zenehallgatástól az íráshoz, Tóth László: Contra fata libellorum cirnü versének egyik szakaszával fejezem be soraimat: . . a Betű megfog, kínoz, éget és üldöz, mig majd összeroncsol, s koldus rabbá alázva téged tollad végén ül s ott parancsol. Poéta! ... ez a sorsod s a sírod, mert ezen semmi sem segít : meséidet magadról irod s magadnak költöd verseid . . .” A MAGYAR MÚLT NYOMÁBAN PUSZTASZER Sövényháza, Csongrád megye . . . Nemrégiben adtuk hírül, hogy a Sövényháza melletti Árpád-ligeten nemzeti emlékpark épül. Az Árpád-emlékművet övező mintegy negyvenholdnyi területen a magyar honfoglalásnak állítanak méltó emléket. A Csongrád megyei tanács legutóbbi ülésén bejelentették, hogy a nemzeti emlékpark megépítésére pályázatot imák ki. A díjnyertes elképzelést a következő tizenöt éven belül valósítják meg. Addig is évenként, szeptember első vasárnapján — ez már hagyomány —, gazdag programú Árpád-ünnepséget rendeznek ezen a helyen. Az emlékmű szomszédságában levő ősi szeri monostor feltárása egész nyáron át folyt. Ma már egy értékes romterület bontakozik ki a látogatók előtt. Vajon mi is történt, vagy történhetett itt a valóságban? Mire emlékeztetnek, mit adnak hírül az utódoknak ezek a falak? A Sövényháza-Pusztaszeren folyó ásatás kettős célja közül: bemutatásra alkalmassá tenni a romokat és hitelesíteni vagy cáfolni Anonymus sorait, a régész számára az utóbbi a nehezebb, de egyúttal izgalmasabb feladat. A munka igen nehéz, hiszen a csaknem száz éve megkezdődött feltárások az egykori építmények nagyobb részét elpusztították anélkül, hogy a beavatkozásokról kellő dokumentációt készítettek volna, nem is beszélve a kincskeresők, vagy a téglabányászok által okozott pótolhatatlan károkról. Az utóbbi négy esztendő ásatási eredményeivel azonban elégedettek lehetünk. A feltárt terület növekedésével arányosan olyan megfigyelések birtokába jutunk, melyek nemcsak a szeri monostor történetéhez szolgáltatnak uj adatokat, hanem Magyarország román kori építészettörténetének egyes fejezeteit is módosítják. A templomot teljes egészében feltártuk. Az ásatások során megállapítottuk, hogy az előkelőek sírjait, túlnyomó többségükben kifosztották. A sirrablók által nyitvahagyott gödrökbe hullott edénytöredékek tanúsága szerint a templom a 15. század végén már elhagyott volt. Az épület ekkor 34 méter széles volt, homlokzatának magassága is közel 18 méter lehetett. A háromhajós templom főbejárata — a diszkapu — valószínűleg a déli oldalon volt. Belső terét négy-négy oszlop tagolta, a karzatot két nagy pillér tartotta. Szentélyeit freskók borították. A vörösmárvány-padlózatot ugyancsak vörös márványból készült rács választotta el a hosszú szentélytől, ahol három lépcső emelkedett a fehér márvány oltárhoz. Az épületet cseréptető fedte, a boltozat kiképzéséről sajnos nincs adatunk. Ez az épület, amelyet a kolostorral együtt fal és mély sáncárok övezett, röviddel a tatárjárás után épült. Több átépítés nyomán, visszafelé haladva az időben elérkezünk a 11. századba. A legkorábbi templom egyes falaiba és padozatába vastag facölöpöket süllyesztettek. A cölöpsorok egy téglalap alakú építmény körvonalát rajzolták ki. Lehetséges, hogy a tizenegyedik század közepén lejátszódó pogány lázadások során elpusztult templom helyére ideiglenes faoszlop konstrukciójú építményt emeltek, majd a korábbi templomot kibővítve állították helyre. A faépítmény (?) előtt kis, patkó alakú szentélyű templomocska állott, padozata mintás téglából készült, vaskos tornyát egy korábban álló templom homlokzatához épitették. Leginkább a ma is álló nagybörzsönyi templomra emlékeztetett. Hozzáépítve a legkorábbi kolostor épületét is megleltük. A legrégebbi, torony nélküli időszakban, a padlót ujjal besimitott X-mintáju téglákból alakították ki. A beépített fülkéket gazdag palmetta minta keresztezte A legrégebbi templomot tehát 1000 körül, vagy még régebben, görög szerzetesek alapították. Alig 250 év alatt hétszer építették át. Ha generációként 30 esztendőt számítunk, ezt levonva az utolsó időszakból, ismét az ezer körüli éveket kapjuk kiindulási pontnak. A 11-ik század végén bencés szerzetesek adnak teljesen uj formát az épületnek. Végleges kiképzése III. Béla uralkodásának idején történt. A tatárjárás utáni erődítés és helyreállítás már a hanyatlás korszakának kezdete. Anonymus korában már nem emlékezhettek a honfoglalás eseményeire, de 1000 táján, az uj hazát találók harmadik generációja még számon tarthatja az elődök tetteit. Lehetséges, hogy a templomot építtetők nagyszülei részesei voltak a szeri eseményeknek. Trogmayer Ottó A hamu imádsága Istenem, semmitérő szürke hamu vagyok, de Téged hirdetlek. Köszönöm, hogy részt vehettem dicsőségednek ünnepén amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, örvendező kisgyermek kezében integettem feléje, és éreztem, mosolya — ha csak egy pillanatra is — engem is megérintett Aztán tűz lettem, áldozat az emberekért és Istenért. Jel lettem és figyelmeztető szó hamvazószerda hajnalára: Emlékezz ember, porból vagy, és porrá leszel! Tudom, az emberek nem szeretnek az elmúlásra emlékezni. Istenem, értesd meg velük: én, a parányi hamu hajukon és homlokukon nem az elmúlás jele vagyok, hanem az életé! Hadd mondjam el nekik: a lényeges dolgokra gondoljatok! Arra, ami soha el nem múlik. És ne csak most, néhány pillanatra! Jussak eszükbe, én, a kis szürke hamu, amikor megfeledkeznek rólad. Jussak eszükbe, amikor gyermekeiknek csak a pillanat élvezetét nyújtják. Emlékezzenek rám, amikor önhitté és szeretetlenné válnak. Tudom, ha rám gondolnak. Te jutsz eszük be. Mert én is, a csipetnyi hamu a pap ujjat közt kicsinyke szolgád vagyok. Amen, Csanád Béla