Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-18 / 42. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Aki szeszélyből gyilkolt Premiert tartottak New York egyik színházában 1906. junius 25-én. A nézőközönség kis asztalok mellett ülve nézte az előadást. Este tizenegy óra tájban egy vörösszöke hajú és bajuszu, óriás termetű, ötvenes évei közepén járó férfi ült az egyik asztalnál. Megjelenéséből műveltség, erő és energia sugárzott: senki nem vonhatta kétségbe, akinek figyelmét felkeltette, hogy rendkívüli emberrel van dolga. Valójában Amerika egyik jelentős építésze, Stanford White volt az illető, akinek irodájából származott országszerte számos nagy létesítmény terve. Mindene megvolt, amit valaki az ő pozíciójában csak kívánhat: vagyona, tekintélye, boldog otthona. Műterme a Madison Square Garden toronyházban volt, előszeretettel hivott meg színészeket. Művészkörökben közismert volt segitőkészsége és bőkezűsége, sok mindenkit kisegített szorult helyzetéből. Ama bizonyos júniusi estén ugyanabban teremben tartózkodott egy fiatal, harmincöt év körüli férfi is, akinek választékos megjelenése sejtette, hogy vagyonos család sarja. Harry Thaw volt, egy pittsburgi származású amerikai vasutkirály fia, apja vagyonát több mint negyvenmillió dollárra becsülték. A ma playboynak nevezett típushoz tartozott, az életmüvészek nyugtalan életmódját folytatta, és hol ebben, hol amabban az országban bukkant fel. Különcködő életmódja mindenütt sok szóbeszédre adott okot. Egyik párisi tartózkodása idején ebédet adott száz színésznő tiszteletére, és a hírek szerint egy teríték legalább nyolcvan dollárba került. New Yorkban egy szép napon megkísérelte, hogy fellovagoljon egy klubház lépcsőjén, máskor fiákeros ló hátán nyargalt végig a Broadwayn. Gyakran keveredett verekedésbe, néha még hatósági közegekkel is. Se szeri, se száma a róla szóló történeteknek. Néhány évvel azelőtt megismerkedett egy eszményi szépségű leánynyal, egy színésznővel, aki zenés bohózatokban játszott jelentéktelen szerepeket. Evelyn Nesbitnek hívták, és egy ideig Stanford White kedvese volt. Harry Thaw beutazta vele egész Európát, azután elvette feleségül. A színházban Evelyn Thaw most férje mellett ült-----nemes arcvonásaival, kifejező szemével, hullámos, sötétszőke hajával maga volt a testet öltött ifjúság. Feleségén kívül Thaw társaságában volt két barátja is. Thaw unta az előadást, és indítványozta, hogy menjenek el. Mrs. Thaw a két fiatalember társaságában előresietett a kijárat felé. Thaw hátramaradt néhány lépésnyire. Amint White asztalához ért, előrántotta kabátja zsebéből revolverét, és főbe lőtte az építészt. Közvetlenül ezután még egy lövést adott le, mely a szájába hatolt White-nak, majd harmadik golyója átfúrta áldozata bal vállát. White teste élettelenül zuhant a padlóra. Thaw sietve eltávozott áldozata mellől, revolverét magasan feje fölött tartva. Az eset szemtanúi megdermedtek a rémülettől, senki nem állta el a gyilkos útját. Evelyn Thaw tért magához leghamarabb, férjéhez rohant, és igy kiáltott:----- Úristen, Harry, mit tettél? Férje átkarolta, és csak annyit mondott: — Valószínűleg megmentettem az életedet. Thaw ezután feleségével és barátaival beszállt a felvonóba. A földszinten egy rendőr letartóztatta, és a legközelebbi őrszobára vitte. Kihallgatása alkalmával azonnal beismerte, hogy White-ot ő ölte meg, mégpedig, fűzte hozzá, azért a bánásmódért, amelyben White a feleségét részesítette. Másnap reggel Thaw-t tiltakozása ellenére megbilincselték. Rövid rendőrbirósági tárgyalás után elfogatóparancsot adtak ki Thaw ellen. A vizsgálati fogságban panaszt tett, hogy nem kap pezsgőt, pedig a vizsgálati fogságban mindenki maga szabhatja meg étrendjét. A börtönorvos nem volt kicsinyes, “tekintettel egészségi állapotára” napi fél liter bort rendelt el Thaw számára. A gyilkosság rendkívüli feltűnést keltett New Yorkban és szerte az egész országban. Az újságok féltékenységi drámáról írtak. Mrs. Thaw, hogy kitérjen a reá vadászó számtalan riporter elől, egyik barátnőjéhez költözött, akinél elrejtőzhetett. Ettől kezdve minden erejét férje védelmének szentelte. — Kitartok férjem mellett — mondotta —, bármi történjék is. Az 1906. junius 25-i eseményt követő bünpert “az amerikai büntetőjog újkori története leghíresebb eseté”-nek nevezték. Ezrével gyűltek össze az emberek minden törvényszéki tárgyalás alkalmával, hogy végighallgassák, vagy legalábbis egy pillantást vethessenek a főszereplőkre, az előnyös külsejű fiatalemberre és az eszményi szépségű fiatal nőre. Rövid tárgyalás után az esküdtszék azt a határozatot hozta, hogy gyilkosság esete forog fenn, és ennek értelmében emelt vádat Harry Thaw ellen. A Thaw család úgy határozott, hogy költséget nem kiméivé, a fellelhető legjobb ügyvédekre bízza a védelmet. Legelőször William Olcott New York-i védőügyvédhez fordultak, aki azelőtt biró volt, és az ország egyik legrátermettebb bűnügyi védője hírében állt. Mr. Olcott arra a meggyőződésre jutott, hogy kliense csak egy módon kerülheti el a villamosszéket-------mégpedig akkor, ha sikerül bebizonyítani, hogy hosszú időn át beszámíthatatlan volt. Dr. Hamilton személyében talált is elmeszakértőt, aki megfelelő honorárium ellenében hajlandónak mutatkozott megfelelő szakvéleményt nyilvánítani. Úgy hirlett, Mr. Jerome, az illetékes államügyész egy orvosbizottságtól akar szakvéleményt kérni. Ha a bizottság tagjai szintén beszámithatatlannak minősítik Thaw-t, akkor javasolni fogja, hogy vigyék elmegyógyintézetbe. Ily módon a családot is megkímélnék a nyilvános főtárgyalás szégyenétől és botrányától. Minden úgy zajlott volna le, ahogy elképzelték, ha Thaw nem szerez tudomást e tervekről. Az a gyanúja támadt, hogy védőjét White barátai vették rá, hogy őt elmegyógyintézetbe dugják, nehogy beszennyezhessék az építész emlékét a főtárgyaláson. Thaw-nak anyját is sikerült meggyőznie igazáról, és igy elhatározták, hogy Mr. Olcott-tól visszavonják a megbízást. Az ügy további feljeményei mégis Mr. Olcott tervezett taktikájának helyességét bizonyították. Utódai kénytelenek voltak később visszakanyarodni az általa elképzelt megoldáshoz, csakis ily módon próbálhatták meggátolni a halálos Ítélet kimondását. Közben azonban sok értékes idő veszett kárba. A védelmet tehát két ugyancsak jónevii New York-i védőügyvéd, Hartridge és Peabody vette át. Azt igyekeztek bizonyítani, hogy Thaw csak a gyilkosság éjszakáján volt beszámíthatatlan, azt megelőzőleg és azóta azonban beszámítható. Amint megpillantotta Stanford White-ot, hirtelen felmerült benne azoknak a gonosztetteknek emléke, amelyeket az építész ellene és felesége ellen elkövetett, és ez oly mértékben felizgatta, hogy önuralmát elveszítve, vaktában lövöldözni kezdett. Nem lévén maradéktalanul meggyőződve a két New York-i ügyvéd rátermettségéről, a Thaw család úgy határozott, hogy egy harmadik jogászt is felkér a vélelemre, így azután az Egyesült Államok nyugati részének leghíresebb védőjéhez, Mr. Delmas californiai ügyvédhez fordultak, aki ötvenezer dollár honorárium ellenében hajlandó volt vállalni a megbízatást. Mr. Delmas úgy vélte, hogy Thaw tettét “crime de passiónkként (szenvedélyből elkövetett gyilkosság), azaz mint pillanat szülte hangulati cselekményt kell felfogni. Stanford White erőszakot követett el Mrs. Thaw-n, és férje, e gondolat kényszere alatt, hogy bosszút álljon a felesége becsületén ejtett foltért, agyonlőtte a gonosztevőt. Ha sikerül rábírnia az esküdteket, hogy elfogadják ezt az elméletet, fel kell menteniük a vádlottat. (Folytatjuk)