Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-04 / 40. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ fm vw w vvw vm iiivM w vw iw | Gyilkosság részvétből l r — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ? 4/VVVVVVVVVVVVVVVVVVVVVV%'VVVVVVV%£ (Folytatás) — Csupán annyit, 'hogy levegő nem kerülhet az érbe. Ezt csak tudja!? Az orvos újra megkerülte az egyenes választ. — Ez igaz, de láttam már olyan esetet, hogy infúzió révén tekintélyes mennyiségű légbuborék jutott az erekbe. Az ügyész nem tágított. — Ön tudja jól, hogy ha megfelelő menynyiségü levegő a szív jobb oldali érrendszerébe kerül, az halált okoz. — Nem tudom, legalábbics nem tudtam. Természetesen most, hogy ez a kérdés felmerült, már más a helyzet. Időközben sok mindent olvastunk és hallottunk, és az, amit most gondolok, már nem azonos azzal, amit akkor gondoltam. — Amikor ön az első tiz köbcentiméter levegőt intravénásán befecskendezte, amint ezt később be is jegyeztette, miért húzta ki a fecskendőt a beteg karjából, miért szívott föl újabb adag levegőt, és fecskendezte be azt is? — Hogy miért tettem, nem tudom. — Azt állítja, hogy nem tudja, hogy miért tette? — Igen ezt állítom. Megszállottja voltam annak a rögeszmének, hogy meg kell tennem, de hogy miért tettem, és miért ragaszkodtam hozzá, azt nem tudom. — Megszállottja volt annak a rögeszmének, hogy meg kell tennie? — Igen, valami belső erő kényszeritett rá (impelled), hogy valamit tegyek. Nem tudom megmagyarázni! — Doktor ur, mennyi ideig volt megszállottja ennek a rögeszmének? — Másodpercekig tartott. Pillanatok alatt tört rám, és cselekvésre kényszeritett. — Tudta ön, hogy Mrs. Borroto eszméletlen? — Tudtam, hogy halott. — És mégis az volt a rögeszméje, hogy ebbe a szerencsétlen halottba levegőt kell pumpálni? így van? — így— Meg tudná nekünk mondani, hogy miért ragaszkodott ehhez? — Az a tény, hogy már halott volt, az adta meg nekem azt a biztonságot, hogy már nem tehetek benne kárt. — Noha érezte, hogy valami nincs teljesen rendben önnél, mégis biztosra vette, hogy már nem okozhat benne kárt? —* Ez igy igaz. Azt hiszem, öntudatlanul is erre az eredményre jutottam, mert soha nem tettem olyant, amivel bármelyik páciensemnek kárt okozhattam volna. Soha nem állt szándékomban megölni valamelyik páciensemet. — Nos, doktor ur, hogyha már jogról és törvényről beszél, elismeri, hogy doktor Bironnak kijelentette: december 4-én valami törvénybe ütköző dolgot követett el? — Az, amit dr. Bironnak mondtam, és az, amit tettem és gímdoltam, két különböző dolog. Nem tudom, mit tettem akkor. Visszatekintve meg kell állapítanom, hogy valami olyasmi történt, amit törvényellenesnek lehetne tekinteni. — Ön azt mondta dr. Bironnak december huszonkilencedikén, hogy tisztában van azzal, hogy amit tett, törvényellenes. — Ezt igy pontosan nem mondtam. Az a véleményem, hogy a szavaimat kissé elferdítik. Nem szó szerint ismétlik, amit neki mondtam . . . — Nem emlékszik dr. Bironnak arra a kérdésére, hogy tisztában van-e azzal, hogy amit tett, az törvényellenes? — De igen, abban az időpontban tudtam, hogy a levegő befecskendezése nem elfogadott terápiái beavatkozás. — Emlékszik arra, hogy dr. Biron ezt kérdezte? — Arra emlékszem, hogy törvényibe ütköző eljárást emlegetett. Azt hittem, a levegőinjekcióra gondol. Azt tudtam, hogy nem öltem meg a beteget. — De neki nem igy mondta el. — Azt mondtam neki, hogy nem követtem el bűnt. A főtárgyalás utolsó szakaszában a védelem sikeres sakkhuzáshoz folyamodott. A bíróságtól még egy orvosszakértő meghallgatását kérte. Dr. Ford, a Harvard egyetem patológusa megállapította, hogy Mrs. Borroto karjában jóval a halála előtt egy vérrög olyannyira gátolta a keringést, hogy ennek következtében karja 95 százalékban megbénult. A levegőinjekció tehát semmiképpen sem okozhatta a halálát. A levegő már nem keringhetett a karjában; egyébként is kétséges, hogy a fecskendő tűje még egyáltalán behatolhatott-e a vénába. Mivel minden valószínűség szerint a tü nem hatolt a vénába, a levegőt a szövetek abszorbeálták, tehát nem okozhattak semmi kárt. De ha bekerült is a levegő a vénába, továbbítását a vérrög megállította. Hörgő, görcsös kilégzés — amint ezt egyes tanuk állítják — még akkor is lehet, ha az ember már halott. Végül még a következőket kell figyelembe venni: minden, eddig állatokon végzett kísérlet bizonyítja, Mrs. Borroto levegőinjekció következtében nem halhatott volna meg békésen, heves rángásai és görcsei lettek volna. A szakértő a mondottakat igen sok fényképpel támasztotta alá, amelyeket számos állatkísérlete során készített. Ezt a vallomást nem sikerült a főügyésznek a keresztkérdések során sem megdöntenie. A védelem képviselője ezzel az utolsó pillanatban döntő befolyást gyakorolt a per menetére. Világossá vált, hogy a beteget légembólia nem ölhette meg, és ezzel a főügyésznek erre a kiindulópontra épített vádja teljesen összeomlott. A főügyész a keresztkérdések során először megkísérelte a szakértő adatait halomra dönteni, de ez a kísérlete balul ütött ki. Ekkor még egyszer bekérette dr. Miller és dr. Helpern szakértőket. De ők is csak annyit tudtak elérni, hogy dr. Ford lehetőnek tartotta: bizonyos körülmények között igen kis mennyiségű levegő behatolását a vérrög nem akadályozza meg — feltéve, hogy a tü egyáltalán behatolt a vénába. Dr. Ford kijelentette: figyelembe kell venni azt is, hogy Mrs. Borroto tetemén közel száz szövettani vizsgálatot végzett. A két vérrög a karban már napokkal az asszony halála előtt kifejlődött. Ha a vénát a vérrög elzárja, igen bonyolult módon lehet csak injekciót beadni (ezt dr. Müller szakértő mindenesetre kétségbe vonta). Levegőinjekció ritkán okoz halált. Negyven köbcentiméter az emberi élet kioltásához nem is elegendő. Ezt az állatkísérletek igazolják. Dr. Helpern ellenvetése szerint az állatkísérletek eredményeiből nem lehet érvényes végkövetkeztetéseket levonni, hiszen például a kutyák és a lovak igen rezisztensek a levegőinjekcióra. Szerinte embernél már igen kis mennyiségű levegő is okozhat halált. A védő kérdésére, hogyan Ítéli meg dr. Ford kvalifikációját, dr. Helpern azt válaszolta, nem akarja lebecsülni, de kollégája még csak “kezdő”, és viszonylag nem régen tartozik a patológusok sorába. A főügyész záróbeszédében főleg dr. Ford vallomásával foglalkozott, amely a per menetét oly meglepően megváltoztatta. A vádlottal szemben érvényesítette a törvény erejét, azt tartotta döntőnek, mit diktált dr. Sander a kórlapra, és hogy azt három tanú előtt el is ismerte. A vádlottnak az a megjegyzése, hogy úgy érezte, valami esztelen dolgot kell tennie, oly nevetséges, hogy számításba se jöhet. Végül azonban kijelentette: soha életében nem érzett még ennyire kisértést arra, hogy a joggal szembehelyezkedjék. Kérte az esküdtszéket, mondják ki bűnösnek a vádlottat, de gyilkosságról nem beszélt. Amikor fejtegetései végére ért, hangja elérzékenyült. Ebben az esetben, mondotta, hivatása gyakorlása igazán nehéz feladat volt számára, mert dr. Sandert gyerekkora óta ismeri, és együtt voltak kollégiumban is. A védő ekkor kifejtette, hogy mivel a (Folytatjuk)
