Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-04 / 40. szám
15. oldal egészen másról akartam ma írni, — de kaptam egy levelet. Barátnőm ír benne különböző terveiről és arról, mennyire izgul a sikeres kimenetelért. És addig is, míg minden el nem dől, „crossolom a fingereimet” — olvasom levelében. Azt hittem, nem jól látok. Első pillanatban hirtelen nem is értettem, mit jelent ez a kifejezés. Ha angol levélben írja: I keep my fingers crossed — az rendben van. így egy kicsit több, mint amit szó nélkül elviselhetek. És megjelentek előttem a „crossolom a fingereimet” társai is. Azok az ékes angol szavak, amelyekkel sikeresen rontjuk szép magyar nyelvünket. S még ha csak használnánk az angol szavakat. De ráadásul magyarul ragozzuk azokat. Barátnőm olvas. Kislánya 5 percenként szalad hozzá kérdeztii valamit. Ragyogó napsütés van odakint, azért végül is rászól a kislányra: — Ne „bother”-old most anyukát, inkább menj ki játszani a backyard-ba. Arra is emlékszem, mikor ismerős család fiai vendégségbe készültek, és édesapjuk még utánuk szólt az ajtóból: — Legyetek good boy-ok! Ebben aztán már igazán benne van minden! Másik jelenet: barátnőmmel beszélek telefonon. Társalgásunkat így fejezi be : Hagylak menni! Itt nincs idegen szó. Csak éppen a kifejezés nem más, mint az angol: „I let you go” fordítása. Tréfásan kértem tőle: máskor inkább mondja angolul, mert úgy jobban hangzik. — És ezt te mondod nekem, aki magyarokkal csak magyarul szeretsz beszélni? — kérdezte csodálkozva. Szépen megmagyaráztam, hogy igenis a magyarokkal magyarul szeretek beszélni, méghozzá magyar kifejezésekkel. Mert úgy is lehetne mondani, sőt, nem csak lehetne, de kellene mondani: Búcsúzom tőled. Tartsunk csak egy kis lelkiismeret-vizsgálatot. Az emigrációban mindenki beszéli, vagy legalább is kellene beszélnie annak az országnak a nyelvét, ahol él. Itt Amerikában az angolt. Gondolja talán valaki, hogy az amerikaiak megértenének, ha amúgy is magyaros kiejtéssel beszélve, még magyar szavakat is kevernénk mondatainkba? Ugye, ez nem is jut eszébe senkinek sem? Okosabbnak és műveltebbnek akarunk látszani a magyar nyelvbe kevert angol szavakkal? Megmondom őszintén, bennem pontosan ; ellenkező hatást váltja ki az a magyar, aki így beszéli anyanyelvét. Még csak azt sem mondom, hogy teljesen ellene vagyok az idegen szavak használatának, sok idegen szó meghonosodott, beolvadt a magyar nyelvbe, és gazdagította azt. Azután a modern technika fejlődésével is sok olyan szót kell használnunk, melyekre nincsen megfelelő magyar kifejezés — de angol, német vagy francia sem. Ezeket a szavakat legtöbbnyire latinból vagy görögből, a két ókori, kiasz» szikus nyelvből alkotják. Igaz, hogy például a televízióra megpróbálták a „távolbalátó” kifejezést használni, de mégis a televízió, sőt „tévé” ment át a köztudatba. Magyarországon sokáig használták a latint is hivatalos nyelvnek. Magyarul csak a nép beszélt. És mégis, már a múlt századtól olyan gazdaggá vált nyelvünk, olyan bőven találunk kifejezést mindenre, hogy igazán nincs szükségünk más nyelvből kölcsönözni, ha magyarul beszélünk. Parlamenti vita is alakult ki a magyar nyelv használatáról. Sokan azzal érveltek, nyelvünk nem elégséges parlamenti használatra. Akkor felállt Jókai Mór — éppen országgyűlési képviselő volt abban az időben —, és a magyar nyelv bőségének, szépségének, gazdagságának bizonyítására elszavalta Vörösmarty: Zalán futásá-nak bevezetőjét. Győzött. Politikai életünkben is polgárjogot nyert nyelvünk. Nem egyszerűbb lett volna, ha barátnőm is így küldi ki kislányát: ne zavarj most, inkább menj ki játszani a kertbe. Vagy az a bizonyos apa így szól fiaihoz: Legyetek jók! A zagyva beszédből adódik az is, hogy magyar nyelvű újságban megjelenhet ilyen mondat: „a kórházat apácák futják”. Ma már értem: a cikk írója nyilván azt akarta közölni a jámbor olvasóval: a kórházat apácák vezetik. Mivel azonban fenti mondatot Amerikába érkezésem után alig 1—2 hónappal olvastam, teljesen „kínaiul” hangzott. Ha magyarul beszélünk, ne szégyelljünk magyarul beszélni. Mint ahogyan nem keverünk magyar szavakat és kifejezéseket angol beszédünkbe, ne keverjünk angol szavakat és kifejezéseket magyarbeszédünkbe se. Vagy ha már mégis megteszszült, legalább fűzzük hozzá: „mint az angol mondja”. Angol szavakat pedig semmiképpen se ragozzunk magyarul, mert azzal nem angol tudásunkat demonstráljuk, csak azt áruljuk el: még anyanyelvűnket sem ismerjük igazán. Sokan mondják, hogy idegen nyelvtenger közepében élve, elkerülhetetlen az idegen szavak használata. Becsülettel bevallom, én is beleestem már ebbe a hibába. De ha valaki figyelmeztetett, soha nem sértődtem meg, sőt, hálás voltam. Egyezzünk hát ki: használjunk idegen szavakat ott, ahol ezzel nyelvünket színesíthetjük, vagy ahol nincsen magyar kifejezés valamire, — ám semmi esetre se írjuk, vagy mondjuk azt, hogy „crossolom a fingereimet”! TÉNAGY SÁNDOR: SZÁRNYSUHOGÁS Néha lehúnyjuk szemünk és kiszélesedik a láthatár-----Nagy fűben fekszünk, húsz évvel ezelőtti fűben, valami szárnysuhogást is hallunk, s míg azt képzeljük, repülünk, ráismerünk minden tájra, minden szóra, minden gondolatunkra. Alig sikerült elfelejtenünk valamit, amit elfelejtettünk az is ismerős, mert eggyé vált velünk-----A gyermekkor gyümölcsfáin rigók rebbennek. Csőrükben egy-egy kipirosult év. jövendő éveink, melyek már a múltból ismerősek-----Ki érti meg: e szemhunyás sem új: nagy fűben fekszünk, negyven évvel ezelőtti fűben, és hirtelen ráismerünk iménti szavunkra, mostani titkainkra-----AZ "ATTILA-KINCS” (Folyt, a 14. oldalról) asszony készletének dísze pedig főként állat alakos. Az állatoknak a régi jelképvilágan főként az ősi istenasszony ábrázolásában jutott nagy szerep, úgy, hogy nem véletlen, hogy itt is az asszony ivóedényein zsúfolódnak az állatok. Ám az is lehet, hogy a kétfajta hagyomány — a növénydíszeseké és az állatdíszeseké — kétfajta nép hagyománya. Régente ugyanis szokásban volt az idegen törzsből való házasodás (exogámia). Ez esetben — kissé egyszerűsítve a feltevést, talán kissé elsietetten — úgy fogalmazhatnék meg a kincs létrejöttének kérdését, hogy az Árpádok egyik előkelő fejedelmi férfisarjának és egy kései avar (magyar) fejedelemlánynak házas ságkötésekor került össze a két részlet. A Nagyszentmiklósi kincs rovásírásos feliratainak van egy rovásjele, amely egyetlen más rovásírásból sem ismert. Olyan ez, mintha egy nagy „P” betű szárát felfelé is meghosszabbítanék. Nos, a Stephanus rex pénzek latin feliratában megtaláljuk ezt a betűt. Ez egymagában még kevés bizonyság lenne, de e pénzek homloklapjának közepén egy kereszt van, amelynek négy szára közében egy-egy háromszög látható. Nos, ugyanilyen mintákból alkotott hálómustra ismétlődik a nagyszentmiklósi kincs két korsójának díszítésében. Még tovább is mehetünk: e keresztek a királyi méltóság jelvényei voltak, feltehetően a királyi paláston is ilyenek voltak szerteszórva, és a csillagos eget jelentették. Messze vezetne mindennek a részletezése, de az elmondottakból is kivehető, hogy ezek az egyszerű díszek mély tartalmat hordozó jelképek voltak! Végül is kimondhatjuk, hogy a nagyszentmiklósi kincs egyik asztali készletét (a rovásírásos fejedelmi készletet) ugyanazok a királyi ötvösök készítették, akik első pénzeink verőtöveit. Ez a készlet talán Szent István ajándékaként kerülhetett Ajtony hoz. (Későbbi ellenségeskedésük nem lehetett akadálya korábbi, egymást ajándékozó figyelmességüknek, ez szinte kötelező a keleti nagyurak között.) Mindez pedig egyúttal annyit jelent, hogy az európai népvándorláskor legnagyobb, és művészileg is remekmívű kincse részben vagy egészében magyar munka, nem pedig bolgár, ahogyan egy ideig vélték, s ahogyan Bécsben ma is szerepel a múzeumban. Se vége, se hossza nem lenne a kincsről való beszámolónak. Éppen ezért csak egyetlen darabját emeljük ki: a 2. sz. aranykorsót. Ennek testét négy, egymásba hurkolódó korong osztja négy részre, s ezekben lapos domborművek vannak. Magyarázatuk legalább annyiféle, mint a rovásírásoké. Legutóbb a magyar történelemkutatás nagy alakja, Győrffy György kísérelte meg, hogy mind a négy domborművet a magyar mitológiából fejtse meg. Kísérletét egy szempontból tartom nagyon jónak: azt hiszem, a kincs fejedelmi gazdái valóban olyanféle mondákat olvastak le a képekről, mint amiket Győrffy sejt, de ez nem jelenti azt, hogy megrendelőik, készítőik is ezt akarták vele mondani. Van ugyanis egy kis részlet, amely óvatossá teszi a kutatót, amikor e korsónál felvetődik a magyar mester kérdése. Ez pedig az, hogy a páncélos fejedelem kengyel nélkül üli meg a lovat. Ez magyar mesternél elképzelhetetlen, ellenben a perzsa fejedelmek valóban kengyel nélkül lovagoltak. De lássuk a négy jelenetet. Az első korongban éppen az említett páncélos, zászlós, lovas fejedelmet látjuk, amint baljával, hajánál fogva egy foglyot cipel, s egy másik ellenség levágott feje a nyereg „vérgallérjáról” csüng le. Ehhez a jelenethez magyarázatként felhozhatnók, hogy tudunk arról — egészen a szkíta időktől kezdve —, hogy az elejtett nemes ellenfél koponyájából bearanyozott ivócsészét készítettek, talán abban a hitben, hogy a legyőzött ellenfél vitézsége ezen keresztül átsugárzik a győztesbe. Ezt a fejedelmet még egy korongban látjuk: emberfejű oroszlánon ülve vadászik, és hátrafelé nyilaz egy felugró párducra. Egy másik korongban, egy sasmadár karmai között egy nőt ragad az égbe (ebben Győrffy Emese álmának jelképvilágát véli felfedezni), s végül egy pompás állatküzdelem: egy griff támad rá a leroskadó szarvasra. Ezt a jelenetet a szarvas népeinél mindenütt megtaláljuk, feltehetően éppen azért, mert az eredet mondát ábrázolja. Ez a kincs az úgynevezett „Attila-karddal” együtt, amelyet ugyancsak Bécsben őriznek — s talán a prágai Szent István-karddal és a jogarral együtt —, az, ami Géza és Istvál kincstárából ránk maradt. A Gizella-kereszt feltehetően külföldi mestes munkája, a koronázási palást (egykor miseruha, amelyet 1031-ben adományozott István és Gizella a székesfehérvári Mária-egyháznak) annyira az új vallás jegyében készült, hogy hímzőművészetének fejlett voltán kívül semmit sem őriz ősi soron való hagyatékunkból. Nem búcsúzhatunk a honfoglalóinktól anélkül, hogy meg ne említenők: téves az a felfogás is, hogy a kereszténység kiirtotta volna az egykori „pogány” — voltaképpen keleti és mohamedán — műveltségünket. László Gyula
