Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-10-04 / 40. szám
12. oldal Gizi a királysas írta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Megvallom, nem kedvelem különösebben az állatkerteket. Majdnem hogy azt írtam, „antihumánus” intézményeknek tekintem őket. Szabad életre termett, nemes vadakat úgy dugnak be a rácsok mögé, mintha valami bűnt követtek volna el. öszszefacsarodik a szívem, amikor a komoran maga elé néző, apátiába került oroszlánt látom. Vagy a villogó szemű, fekete jaguárt, a délamerikai őserdők nemes vadját, amint nyugtot nem lelve, szünet Kului Kovács nélkül föl-alá járkált ketrecében. Lajos Mintha tudathasadása lenne. Nyilván az is van. Nem értek sokat az állatok pszichológiájához, de azt hiszem. S mégis, mindezek ellenére, gyakran járok el különböző városok állatkertjébe. Nem azért, hogy megbámuljam a ketrecbe zárt vadállatokat, hanem hogy együttérzésemet kifejezzem. Afféle részvétlátogatások ezek. Azt persze nem tudom, hogy az állatkerti állatok megérzik-e ezt? Londonban a kedvencem, akit mély együttérzéssel látogatok meg, minden alkalommal, ha az angol fővárosán töltök hosszabb időt, nem Pipaluk, a londoni születésű, magyarosan hangzó nevű, de nyilván brit állampolgár jegesmedve, hanem az öreg gorilla. Persze nem tudom, hogy a nevezett gorilla valóban öreg-e? Emberi, vagy gorilla mértékkel? Viselkedésében olyan, mint egy bölcs öreg. Pontosabban: amilyennek egy bölcs, öreg gorillát elképzelek. Londoni barátom ez a hatalmas gorilla. Ott ül a rács mögött, melyet a hűtlen és tapintatlan rokon, az ember tett eléje. Nem apatikus, mint az oroszlán, és nem idegbeteg, mint a fekete jaguár. Sokkal bölcsebb és emberibb. Éppen ez benne a szánalmas és a félelmetes. Ha handabandázna, mint régi, filmbéli rokona, a King-Kong, acsítana, és roppant öklével széles mellkasán dobolna, talán nem is rokonszenveznék vele. Melldöngető, acsító prímátokkal, az emberek között se rokonszenvezek. Barátom, a londoni gorilla úgy szokott ülni a ketrecében, mint Rodin híres Gondolkodó-ja. Nyilván gondolkodik is, mélázik az ember, a távolra szakadt rokon ostobaságán. Néha ráemeli tekintetét a bámész rokonokra, s valami kimondhatatlan megvetés és szánalom van a szemében. Megértem őt. Büszke is vagyok londoni barátomra, a gorillára. Csak abban nem vagyok biztos, hogy vajon ő is a barátjának tekint-e? Sajnos, mindeddig annyian voltak körülöttünk, hogy egyetlen bizalmas baráti szót sem tudtunk váltani. A minap a Budapesti Állatkertben jártam. Itt még nincs kialakult ismeretségi vagy baráti köröm, nem ismerem eléggé a járást. Csak bóklászok találomra, s hol erre, hol arra a ketrecre nézek, nagy rokonszenwel. Véletlenül vetődtem el a királysasokhoz. Brazüiában az effajta madarak közül csak a dögkeselyűt ismertem. Az egyáltalában nem rokonszenves, kopasz nyakú fekete madárnak indián nevet adtak: urubu. Ez a szó valójában „fekete tyúkot” jelent, s érzésem szerint ez a szép indián szó valahogy nem is illik ehhez az undok dögevő madárhoz. Felettébb tetszettek viszont a királysasok. Érdeklődve figyeltem őket. Mindenféle képzettársítások merültek föl persze. Indián törzsfőnökökre, sastollas harcosokra, sastollból készült tolikoronákra gondoltam. Sasorrú, büszke indiánok jutottak eszembe. Kissé zavart, amikor láttam, hogy a levegő uraként szárnyaló hatalmas madár milyen groteszk mozgással lépdel a földön. Az egyik királysas nyers húst szaggatott, a másik körülötte kóválygott. Ezüstsas, Aranysas, Fekete Sas, Bátor Sas, Magányos Sas — efféle szóösszetételek jutottak eszembe. Indián nevek. S ekkor valaki megszólalt mellettem: — Maradj békében, Gizi! Nem akartam odanézni, gondoltam, valami idillt zavarnék meg. — Gizi, kuss! — csattant föl a hang. No, itt idillről szó se lehet — méláztam. Nem szerelmesek kötekednek, hanem házastársak veszekszenek. Erre megfordultam. Egy tréningruhás, középkorú férfi állt mellettem, s ebben a pillanatban azt mondta szigorúan: — Gizi, takarodj! Most döbbentem rá a valóságra. Gizi nem más, mint a királysas, aki a békésen falatozó másik sastól — aki talán Mari, vagy Kati névre hallgatott, de aZ is lehet, hogy Karcsi, vagy Jenő volt — a húst akarta elkaparintani. Ej, ez a Gizi, a királysas. Ismertem már többféle Gizit. Szépet, szőkét, sudárat. Nagylábút, tramplit, tutyiorrút. De királysasban az első Gizivel a pesti állatkertben találkoztam! SPANYOLORSZÁGI LEVÉL A CIGÁNYOKKAL... Palma de Mallorca, 1973. szeptember hó... Három éve élek agy kis falu cigányai között Palma de Mallorcától 6 kilométerre. 120 kunyhóban 675 ember él itt. Mint szociológus, szeretném bemutatni, hogyan élnek a cigányok, és meggyőzni, a nem cigányokat: leküzdve mindenfajta előítéletet, el kell fogadniuk a cigányokat a maguk sajátos értékrendszerével és szokásaival együtt. Azt hiszem, hogy a cigányok és a nem cigányok azért nem értik meg egymást, mert nem ismerik egymást. A cigánykérdés megoldását mindig abban látják, hogy a cigányokat beolvasztják a társadalomba, „payo"-vá, nem cigánnyá teszik őket. Ez azonban azf jelenti, hogy megölik a cigányságot mint olyat, megsemmisítik kultúráját és értékrendszerét. Én tisztelem a cigány kultúrát és mindig azt vallottam, hogy a cigányok olyan értékeket védelmeznek, amelyek hiányoznak a nyugati társadalmakból. Eszerint viselkedtem, és a cigányok befogadtak. Először azt mondták, hogy félcigány vagyok, végül már úgy bántak velem, mintha cigány leírnék. A cigányok társadalmát, mint minden archaikus társadalmat, nagy stabilitás jellemzi. Ragaszkodnak hagyományaikhoz, őrzik saját világképüket, viszolyognak minden változástól. Mielőtt közelebbről megismertem a cigányokat, azt gondoltam: a társadalom peremére szorult nép. Amikor kapcsolatunk szorosabbá vált, felismertem, hogy életmódjuk önkéntes, azért nem akarnak integrálódni, hogy el ne veszítsék hagyományaikat és sajátos értékeiket. A cigányokkal közelebbről megismerkedő payo számára az a legmeglepőbb felfedezés, hogy a cigányok síkkal jobbnak tartják magukat a nem cigányoknál. Minden archaikus társadalom etnocentrikus: az ő világuk, az ő kozmoszuk, az ő kultúrájuk a legjobb. A cigány szemében a payo ellenség, aki meg akarja semmisíteni az ő szellemi értékeit. Minden cigány gyanakodva néz a payókra, ami hosszú üldöztetésük érthetővé tesz. Ezek az emberek büszkék arra, hogy cigányok, és a legnagyobb sértés számukra, ho azt mondják, hogy nem azok. A cigányok tudják, hogy hátrányos helyzetben vannak a technikai társadalommal szemben, de úgy vélik, hogy szellemi értékek terén ők vannak fölényben. Meglepő szolidaritás jellemzi őket. Mindenben segítik egymást. Élelmet és szállást adnak minden rászorulónak, a cigányklán szegényebb tagjait segítik a módosabbak. A nyugati civilizáció tagja ámulva látja, hogy a nincs érzéke a magántulajdonhoz. Ám az egyiké, az cigány nem ragaszkodik az anyagi javakhoz, és mindenkié. Karácsonykor, Szent János napján, vagy lakodalomkor a cigány mindenkit meghív, aki a közelben van, még a payókat is. Meghatóan érdeklődnek a beteg iránt. Ha egy cigány megbetegszik, mindenki állandóan érdeklődik iránta. A kórházakban az orvosok és ápolónők nem győznek bámulni, hogy a rokonok és ismerősök milyen gyakran és tömegesen látogatják a cigánybetegeket, és milyen érzékenyen felismerik állapotát minden változását. A cigányok értékrendjének másik fontos tényezője a családi kötelék, a szülői és gyermeki szeretet. A cigányasszony, aki mindig szűzen lép a házasságba, tökéletesen hű a férjéhez. Eszébe sem jut, hogy másképp is lehetne. Az apák mértéktelenül szeretik gyermekeiket, egy napra sem tudnak elszakadni tőlük. Rengeteg rábeszélésbe kerül, amíg a szülők hajlandók voltak nyári táborba engedni gyermekeiket. Némelyik azt mondta, el sem tudja képzelni, hogy egy napig ne lássa a gyereket. Látogatáskor alig tudtuk lebeszélni a szülőket, hogy rögtön haza ne vigyék a gyerekeket. A cigányok között megtaláltam azt, ami a nyugati társadalomban ritka vendég: a türelmet, a toleranciát. A cigány nem beszéli ki a szomszédját és nem mond rosszat arról, akinek más a véleménye. A férjhezmenő lánytól megkövetelik a szüzességet, de azon sem csodálkoznak, ha egy férfi és egy nő házasság nélkül akar együtt élni. Tisztelik mások nézeteit és szokásait. Azt mondhatjuk: a cigánytársadalom a legkevésbé represszív valamennyi között, holott hagyományos társadalom. A cigány nem bosszúálló, sőt éppen az ellentéte. Ha összeverekszenek, vagy akár megszúrkálják egymást, másnapra elfelejtik. Őszinték a cigányok, azt mondják, amit gondolnak, nem ismerik a képmutatást. Nem rejtegetik érzelmeiket, nézeteiket. Csak az ismeretlen payók elől zárkóznak magukba. Szeretik a szabadságot, ezért éltek nomád életet annyi századon át, és örülni tudnak a természet szépségeinek. A cigánytársadalom alapsejtje a család. A családokat szoros kötelékek fűzik össze, ősidők óta klánt alkotnak. Feje a legidősebb cigány, ő gyakorol hatalmat gyermekei, unokái, dédunokái, öccsei és azok leszármazottai fölött. Döntéseit mindenki elfogadja. A nemzetség tagjai nagyon szorosan összetartanak, szomszédos házakban laknak és mindenben segítik egymást. A cigánygyerekek testi-lelki érése gyorsabb. A korai házasságkötésnek köszönhető a sok gyerek. Hajadonok és agglegények szinte nincsenek a cigányok között. Mindenki házasságra lép, kivéve a félkegyelműeket. A cigányoknak saját nyelvük van, a calé. Ez az egész világ cigányainak nyelve, de egyes országokban jobban megmaradt, mint másutt. Falunkban a cigánygyerekek már csak néhány szót tudnak ezen a nyelven. A cigányok mindig spanyolul beszélnek, csak akkor használják saját nyelvüket, ha payók vannak jelen, és azt akarják, hogy azok ne értsék meg őket. A cigányok világa, értékrendje megérdemli a tiszteletet. Képzettségük nagyon szerény, és ezen a téren sok a tennivaló. De helyesen kell irányítani őket. Ne közeledjünk hozzájuk „atyai" fensőbbséggel. Ha a fejlődés magasabb fokára akarjuk emelni őket, el kell fogadnunk saját életmódjukat és gondolkodásukat. Onofre Vaquer
