Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-20 / 38. szám
13. oldal ATTILA SZÉKHELYÉN SZÜLETTEM írta: SIMA FERENC Kevés olyan titka van a történelemnek, amely körül annyi tapogatózó találgatás volna, mint Bendegúz világbirodalmat alapító fiának, Attilának székhelye, de méginkább temetkezési helye körül, ahol a legenda szerint arany-ezüst-vas koporsójában nyugszik. Ahogy Homérosz szülőhelyéért hét város versengett, azonképpen hét város, illetve község vitatja magának Attila mindmáig feltáratlan sírját is. Ez a hét hely ABC-rendben: Algyő, Csepel, Nagyszentmiklós, Szeged, Szentes, Tápé és Törökszentmiklós. Ezek közül Algyő, Tápé és Törökszentmiklós jelentkezése minden komolyabb alapot nélkülöz, úgy tűnik, mintha ezek a nem nagyon nevezetes helyek merő feltűnésvágyból találták volna ki magukról, hogy náluk rejlik valahol a nagy Hun kiárly sírja. Emlékszem, hogy a harmincas években Tápé község határát varázsvesszős népi kutatók is végigpásztázták, széltében-hosszában bebarangolták, de a varázsvessző seholsem hajlott le, hogy jelezze ezzel a földalatti kincset. Ezzel szemben a többi négy helynek van mihez kapcsolnia azt az állítását, hogy köze van az Isten Ostorának nevezett Hun királyhoz. A Toron tál-megyei, ma Romániához tartozó Nagyszentmiklós határában 1799-ben egy új kút ásása során egyszerrecsak koppant az ásó. Aranyserleg került az álmélkodó kútásó kezébe. Majd ugyanott még további 22 igen díszes aranyedény bukkant elő. Országosan, sőt a határokon túl is híre futott a nagy szenzációnak: megtalálták Attila kincsét! Az élelmes bécsi Kunsthistorisches Museum csapott le rá, mert a Magyar Nemzeti Múzeum csak három évvel később született meg. Ezt a gazdag aranyleletet így máig is Bécsben őrzik és ennek a századnak elejéig úgy mutogatták, mint Attila kincsét. A legendának azonban később könyörtelenül véget vetettek a szakértő tudósok, megállapították, hogy a kincs minden darabja többszáz évvel Attila kora utáni ötvösmunkával készült, valószínűleg a IX. századból származik és a rajtuk levő rejtélyes, de a magyar Németh Gyula által megfejtett felirat szerint Buela és Butául bolgár—török fejedelmeké volt. A tudományos cáfolatra azonban, ahogy az már történni szokott, rá se hederített a nép. A jó Nagyszentmiklósiak máig is változatlanul Attila kincseként emlegetik a nevezetes leletet és azt vallják, hogy ha Attila aranyedényeit Nagyszentmiklóson ásták el, akkor a sírjának is ott kell lennie valahol a határban. Régészek persze nem keresik már ott a sírt az aranylelet származásának tudományos megfejtése óta, de továbbra is keresi a hármas koporsót szerte-mindenfelé az egyszerű ottani nép. Arra lent Torontóiban díszlik egy elég ritka, pirosvirágú vadnövény, amelyet "kincsőrző virágának nevezett el ki tudja mikor ki‘csoda és miért. Ahol erre a különös vadvirágra rábukkannak, ott máig is nekiesnek és ássák-túrják a földet. De hasztalanul. Azon az egy, hajdani drága leleten kívül semmi további kincs sem került elő Nagyszentmiklós határában. Csepel vélt esete Attila királlyal más természetű és úgy tűnik, hogy ennek tudományos alapja is van. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője azt írja a Gesta Hungarorum címet viselő egyetlen fennmaradt krónikájában, amelyben a magyarok történetét tárgyalja a legrégibb időtől Szent István koráig, hogy Attila székhelye és így temetkezési helye is Csepel szigete volt. Az Amerikai Magyar Világ egyik tavalyi számában is megjelent egy cikk, amely erre az ősforrásra hivatkozva minden további vitát ki akar zárni arranézve, hogy Attila sírja hol kereshető. Csakis Csepelen! — hangoztatja az említett cikk. Hiszen Anonymus ezt leszögezte. Nos, Anonymus nem volt más, mint Péter óbudai prépost, II. Sima Ferenc vagy Vak Béla király jegyzője 1131—41 között, amint azt minden nyomra kiterjedő tudományos kutatással megállapította a tudós Jakubovich Emil, a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárának igazgatója, történelmi forrásaink szerzőinek és korunk legérdemesebb búvára. Anonymus tehát közel hétszáz évvel később élt, mint az 453-ban elhunyt Attila. Anojiymus, ha visszanyúlt Attila koráig a ködös hajdanba, nem talált ott egyéb támpontot az akkori időkben, mint meseszerű népmondákat, legendákat, amelyek lehetnek ugyan szépek, de alapjuk vajmi kevés, sokszor csak merő képzelődés. Csepel szigetén szépszámban jöttek napvilágra^ honfoglaláskorabeli sírleletek. Ezek valószínűsítik, hogy honszerző Árpád fejedelmünk székhelye valóban Csepel volt, ahogyan ezt Anonymus is írja, és ő talán ebből következteti, hogy megelőzően Attila főhelye is ez a sziget lehetett. Ámde Csepelen az ásatások sohasem tártak fel semmilyen hunkorbeli leletet és ez a tény kizárja, hogy Attilának is itt lett volna a székhelye. A vetélkedő hét hely közül tehát így két délmagyarországi város marad: Szeged és Szentes. És tovább mostmár a hájdani hun kor leghitelesebb krónikái beszélnek: a feltárt sírok és temetők, nem a mondák, legendák nyelvén, hanem a régészet szilárd adataival. Szeged nagy kiterjedésű határában tizennégy őstemetőt tártak fel, amelyekről a mai tudomány kétségtelen bizonyossággal megállapította, hogy hun temetők. Ezek elég gazdagok az akkori idők használati tárgyaiban is, hivek a hunok temetkezési módjához. A hunkori leletek bősége alapján, a szegedi múzeum nagynevű egykori iró-igazgatója, Móra Ferenc több ékesszavú értekezésben igyekezett bizonyítani, hogy Attila főhelye és így temetkezési helye nem lehetett más, csakis a mai Szeged. Az ő következtetéseit látszik alátámasztani II. Theodosius kelet-római császár történész-iródeákja, Priszkosz Rhétornak fennmaradt krónikája 448-ból, amikor császára megbízásából Attila udvarában járt követségben. E krónika szerint Attila székhelye két folyó találkozásánál volt. Ez a tétel Móra Ferenc erőteljes bizonyítéka: a Maros Szegednél ömlik a Tiszába, íme a két találkozó folyó! Szinte úgy tűnik a hitelt érdemlő krónika, a földrajzi tény és a feltárt szegedi leletek világánál, hogy nincs is helye további vitának, mert megvan a bizonyosság: Attila székhelye csakis Szeged lehetett, így sírjának is ott keli lennie valahol, a Tisza-meder szegedi szakasza rejti a hármas koporsót, mert úgy tudja a hagyamány, hogy azt folyó mederbe süllyesztették. Ezekben a megdönthetetlennek tűnő szegedi érvekbe azonban cáfolóan beleszól a Szegedtől 56 kilométerre északra fekvő szülővárosom, Szentes, mégpedig perdöntő tények bizonyosságával. Szentes szintén a Tisza partján fekszik és határában ömlik a Tiszába a másik nagy folyó: a Kőrös. Persze, ez magábavéve még nem üti el Szegedtől Attila székhelyének vélt dicsőségét. De a feltárt huntemetők száma és leleteinek mibenléte, gazdagsága már perdöntő! Szentes határában eddig huszonhárom hunkori temetőt tártak fel, tehát jóval többet, mint bárhol másutt, ami elsősorban azt mutatja, hogy Szentes volt a leglakotabb hun település, ez pedig arra utal, hogy itt volt a főváros! Kétségtelenül Szeged is hun város volt, de kevesebb temetőjének bizonysága szerint kisebb volt az akkori Szentesnél, minden jel szerint második város volt. De nemcsak a feltárt huntemetők száma, hanem azok gazdagsága is azt bizonyítják, hogy Szentes volt a királyi székhely, ott éltek és temetkeztek a hun előkelőségek. A szegedi hun sírokban kevés az aranytárgy, aranypénz, míg a szentesi hun sírok ebben feltűnően gazdagok. A hun előkelőségeknél volt szokás a lovastól együtt temetkezés. A szegedi hun temetőkben egyáltalán nem voltak lovas sírok, míg Szentesen — ameddig én tudom — 37 lovas sírt tártak fei. Egyet éppen a mi szőlőnkben a Nagyhegyen. Nem kell csakugyan nagy hegyre gondolni: a szőlőhegy a város mellett csak valami 7 méterrel fekszik magasabban, de ezért már megkapta a Nagyhegy nevet. Legmagasabb pontjánál alig lentebb van a mi Családi szőlőnk. Amikor itt új ültetéshez földet fordíttattunk, akkor került napvilágra a hun lovas, gazdag felszereléséből megállapíthatóan vezérféle személyiség. Vele egy csomó arany és ezüst pénz. Én diákgyerek voltam még akkor és mielőtt a kihívott Csallán Gábor múzeumigazgató a leletet számba vette volna: két ezüst pénzt eltettem. Diocletianus római császár képmása volt rajtuk, Krisztus után a 3. századból. Később az egyik fiam elkótyavetyélte. Így egyebem se maradt a hunidőkből, mint annak a bizonyosságérzetnek büszke tudata, hogy Attila székhelyén születtem. Szentesről ezt egyébként ma már a töripn^'mi tankönyvek legtöbbje is elismeri. Attila sírjára azonban mindmáig Szentesen se bukkantak rá. De nem a Tisza mai medre őrzi a hármas koporsót, hiszen a rakoncátlan folyó az egyik partot marja, a másiktól pedig távolodik: az Attila korától máig terjedő jó másfélezer év alatt így kilométerekkel odébbhúzódott a hajdani helyétől. Csallán igazgató egy életen át kereste-kutatta az arany-ezüst-vas koporsót. Rengeteget ásatott érte eredménytelenül. Abban a feltevésben halt meg, hogy manapság valami épület állhat az Isten Ostorának maradványa felett és így talán csak évszázadok múltával kerül majd napvilágra... A Só ROMANTIKÁJA A só, amit ma ételeink ízesítésére használunk, nem is olyan közönséges dolog, mint a mai ember gondolná. Igen fontos szerepet játszott a történelemben, az emberek harcoltak és meghaltak a só birtoklásáért. A régi időkben pénz helyett használták a sót. A római katonáknak kiadagolták sóporciójukat és része volt fizetésüknek, salarium argentum néven. (Ebből származik az angol “salary”=fizetés szó.) A görögök rabszolgákat vásároltak sóért és innen származik a "sóját sem éri meg” kifejezés, melyet a magyar nyelvben később "nem éri meg a pénzét” kifejezéssel helyettesítettek. A Szahara sivatagon át nagy sókaravánok vonultaá át kétszer évente és az utazás olyan veszélyes volt a sóra leselkedő rablók miatt, hogy a tevehajcsárok három sókockát követeinek minden szállított 4 sókocka után. A sónak sok szimbolikus jelentése is volt. A vendégnek sót ajánlottak fel, mely a tiszteletet fejezte ki. "A királlyal sót enni” az iránta való hűséget jelentette. A "föld sava" kifejezés a becsületes, megbízható személyekre vonatkozott. Perzsiában a hálátlan emberekre mondták, hogy "elhagyta savát.” Az Ószövetségben a só használata az állandóságot jelentette, használták minden áldozatnál, mikor a zsidóság megújította Istennel való szövetségét. De a só a bölcsesség jelképe is. A kereszténység kezdetén is már sót helyeztek a megkereszteltek szájába a keresztelési szertartásnál, ami a bűntől való megőrzést szimbolizálta. Volt idő, mikor az asztalközépre helyezett só határozta meg az ültetésnél a rangokat, a főrangúbb személyek ültek "a són felül”, az alsóbbrangúak alatta. A sót nyílt edénybe helyezték el az asztalon és mindenki kése hegyével vett belőle. A 17. század egyik illemtankönyve írja, hogy nem illik a sóból zsíros késsel kivenni. Az első sószóró csak 1875-ben jelent meg. Természetesen babonák is fűződtek a sóhoz. Egyes helyeken a só kiszórása veszekedést jelent. Ez onnan származik, mert a só olyan értékes volt, hogy régen, ha valaki egy kicsit is kiszórt belőle, azt bizony leszidták. Mások szerint a kiszórt só rossz szerencsének a jele. Norvég és angol hiedelem szerint minden kiszórt sószemért ugyanannyi könnycsepp hull ki. "Szemmelverés” ellen is sót használtak. Hogy elkerüljék a szemmelverést, sót dobtak hátra a válluk mögé és ezzel távoltartották az ördögöt, mert a só a szemébe hullt és így nem árthatott. (Folyt, a 15. oldalon)
