Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-20 / 38. szám
8. oldal KÉRDÉS - VÁLASZ NÉLKÜL írta: HALÁSZ PÉTER Kuznetsov szovjet író négy esztendővel ezelőtt, 1969 augusztusában kért menedékjogot Angliában. Csöndben és visszavonultan él, "Babi Yar” című regényének eredeti és kihagyások nélküli kiadása óta nem publikált Hfe | semmit. Most megtörte a csendet. ’;Ja« Megéri-e Amalrik 1984-et? címmel oldalas cikket írt a londoni Sunfázisa Amalrik híres pamfletjáéi'H unió az 1984-es esztendőt?” cím- Halasi Pét« mel keltett néhány évvel ezelőtt világfeltünést. A Kuznetsov-cikknek külön jelentőséget ad az, hogy 1969-ben Amalrik nyílt levelet intézett Kuznetsovhoz, azzal vádolva őt, hogy míg hazájában élt meghunyászkodott és alkalmazkodott. "A külső szabadságon kívül", írta ak-Sajátos társadalmi jelenség lett a huszadik század második felében az európai népvándorlás. Az elmaradottabb mediterráni nemzetek fiai jobb megélhetés reményében próbálnak szerencsét északon. Törökországból, Jugoszláviából, Portugáliából és Észak - Afrika gyengén fejlett államaiból özönlik a nép a gazdag iparral, gépesített mezőgazdasággal rendelkező, de ugyanakkor munkaerőhiányban szenvedő nyugat-európai államokba. Ezek a kikoplalt és általában nem túl ügyes vendégmunkások elvállalnak minden olyan munkát, amit a befogadó országok dolgozói nem hajlandók elvégezni. Elkerülhetetlen tehát, hogy a bevándorlókat másodosztályú polgárokként kezeljék, s a társadalmi megkülönböztetésen kívül gyakorta az órabérük és szociális javadalmazásuk is korlátozottabb, mint a hazai munkásoké. Nagyon sok vendégmunkás, főként török és észak-afrikai, a legnagyobb nehézségek árán sem képes asszimilálódni. Feleségeiktől, családjaiktól elszakítva gyakran a legnagyobb nyomorban tengődnek a modern ipartelepek környékén, vagy pedig ki vannak szolgáltatva lelkiismeretlen földbirtokosok kénye-kedvének. Ezt az állapotot nem ritkán a felszin alatt lappangó faji gyűlölet is súlyosbítja, ami például Dél- Franciaországban emberáldozatokat követelő, utcai összecsapáshoz vezetett. A Marseille környéki incidensekért az algériai nagykövet súlyos aggodalmát fejezte ki a francia kormánynál a két ország jövőbeni kapcsolatait illetően. Nyugat-Németországban hatalmas sztrájk ütött ki, amelyben a vendégmunkások nagy számban részt vettek. A sztrájk súlyosan érintett néhány nagyvállalatot, köztük a General Motors keretében működő Ford és Opel vállalatokat. A nyugat-német kormánynak biztos értesülései vannak arról, hogy a vendégmunkásokat radikális baloldali csoportok biztatták fel a sztrájkra, hogy hátrányos helyzetük ürügyén kormányellenes rendbontásra használják őket. Mind a nyugat-német, mind pedig a francia kormány komoly lépéseket tesz a vendégmunkások helyzetének megjavítása, társadalmi elkülönítettségük felszámolása érdekében, mig Franciaország ugyanakkor erélyes intézkedésekkel igyekszik majd gátat vetni az Észak-Afrikából beáramló illegális migrációnak. Bár mindkét országban másként tört ki a probléma, a szálak egyetlen közös tényezőhöz vezetnek és a megoldás csak az lehet, hogy a vendégmunkások életszínvonalát növelik és letörlik homlokukról a másodrangu polgár sztigmáját. kor Amalrik "van egy belső szabadság is, amelyet minden körülmények között megőrizhet az ember. Kuznetsov arra levélre sohsem válaszolt, csak megnehezítette volna Amalrik sorsát, akit röviddel később amúgyis letartóztattak és a terhelő bizonyítékokhoz a nyílt levelet is csatolták. Önmagánál keményebben amúgysem vádolhatta Kuznetsovot senki. Miután menedékjogot kapott Angliában, így nyilatkozott: — Ünnepélyes esküvel megerősítem, hogy Kuznetsov becstelen, megalkuvó és gyáva író. Nevét ezennel megtagadom! Azóta csak keresztnevét használja. "Anatoli.” A Babi Yar is így jelent meg. A Sunday Telegraphcikket most mégis teljes névvel szignálta. Anatoli Kuznetsov. Ennek talán jelképes jelentősége van. Keserű írás. Az bírta Kuznetsovot hallgatásának megtörésére, hogy Amalrikot, aki letöltötte hároméves büntetését Magadanban, az északi régiónak legborzalmasabb kényszermunka-táborában (ahol egy ideig agyhártyagyulladásban megbetegedve lebegett élet és halál között), két héttel ezelőtt szabadonbocsátás helyett újabb három esztendőre ítélték.” A büntetések automatikus meghosszabbítása régi gyakorlat a Szovjetunióban”, írja Kuznetsov "számos politikai fogoly sínylődik a táborokban több, mint harminc esztendeje. Ukrán ellenállók, akik harcoltak Hitler és Sztálin ellen. A lengyel tisztek kivégzésének szemtanúi a Katyn erdőben. Valamennyien tudják, hogy sohse szabadulnak.” A foglyokon való túladásnak van gyorsabb módja is Kuznetsov szerint. A közép-ázsiai urániumbányák. Négy évnél hosszabb ideig ott senki sem bírja. Kuznetsov neveket sorol, egyéni tragédiákat. Yuri Shukhevich, az ukrán ellenállók generálisának fia. Apja már soksok éve nem él. A fiát letartóztatták, amint nagykorú lett, tíz évre ítélték. A tíz év leteltével újabb tíz évre. Galanskov, a Phoenix című földalatti magazin szerkesztőjét a börtönben egy mészárosból átképzett "sebész” megoperálta. A műtét sikerült, de a beteg belehalt. Valentin Moroz ukrán író "Tudósítás a Berija-tartalékból” című sokszorosított könyvét kézről-kézre adták Moszkva intellektuális köreiben. Morozt letartóztatták, kilenc évre ítélték, majd még hatra. Danila Shumukot, aki megírta börtönélményeit tavaly tíz évre ítélték. Vitali Kolesnicsenkót, aki megkísérelt Norvégiába menekülni, de rajtaveszett: tíz évre. Boris Burjakov gumicsónakon akart Törökországba menekülni. Tíz év. És a többiebk? Grigorenko, Ginzburg, Bukovskij, Yakir — Amalrik. A világhír — írja Kuznetsov — átmeneti immunitást biztosít. Ideig-óráig. A titkosrendőrség többé nem siet. Vár, türelmesen, jól tudva, hogy üt a cselekvés órája. Új szenzációk kerekednek a világban, új nevek, új események. És akkor. A világnak rövid a memóriája, a szovjet KGB ezt már megtanulta. A módszerek megváltoztak. A titkosrendőrség már nem ver agyon. Ellenkezőleg: agyonszeret. Dosztojevszkij, Kafka, Orwell rémlátomásai megvalósultak. Kuznetsov Pjotr Jakir esetét idézi. A legbátrabb földalatti újság egykori szerkesztőjét legútóbb szembesítették Adel Naidenovics-csal. Az asszony azt hitte, hogy káprázik a szeme. Yakir derűs volt, a KGB- tisztekkel bizalmaskodó, arcszíne kitűnő és — meghízott. De a szeme, a két szeme hideg volt, mint a jég. Könnyedén és gátlástalanul denunciálta Adel Naidenovicsot. Hogyne, tőle is kapott cikkeket lapja számára. Igen, ezt és ezt ő írta. Lélekbemarkoló kép. A napbarnított, meghízott Pjort Jakír halott szemekkel. Ez az új módszer, írja Kuznetsov. A halálraszeretés. Kuznetsov írása komor, borúlátó és számonkérő. Megéli-e Amalrik 1984-et? És a többi Amalrik? A kérdés válasz nélkül marad. Hiszen: ki az, aki tudja a választ? Washingtoni levél írja: SPECTATOR Theodore S. White hatalmas sikert aratott “The Making of The President 1972” c. könyvével. Ebben a könyvben írja White, hogy Nixon elnök tulajdonképpen Roosevelt ellen harcol, mióta csak megkezdte politikai pályafutását. Soha nem beszél a volt elnökről keserűen, vagy tiszteletlenül, vagy haragosan, csak egy bizonyos modorban, mely világossá teszi, hogy Nixon magát tartja önmaga mértékének és ez a mérték Franklin D. Roosevelt ellen irányul. Ez a Nixon versus Roosevelt nem egyszerűen politikai síkon mozog. Nixon olyan elnök akart lenni, aki nemcsak annyit, hanem még többet tesz, mint Roosevelt tett, mind bel, mind külpolitikai téren. Első megválasztásakor a százalékarány olyan kevés volt javára, hogy a külpolitikára fektette a fősúlyt. Ellátogatott Pekingbe, Moszkvába és nyélbeütötte a régenvárt békét Vietnamban. Miután másodszor 60°/o-os többséggel választották meg, kezdett volna csak hozzá igazán a belpolitikai munkához. Először is célul tűzte ki, hogy az FDR által kezdett és Johnson által favorizált "Great Society”-t amennyire csak lehet, felszámolja, csökkenti az adminisztrációt és alacsonyan tartja az adókat. Nixon elnök ellenségei a kongresszusban és az egész országban dühösen horkantak fel. De a nép mögötte állt. És ekkor jött Watergate. Senki nem mondhatja, hogy az elnök ellenségei kreálták a botrányt. Ő maga elismeri, hogy adminisztrációjának tagjai a hibásak és ő teljes felelősséget vállal. De a Watergate kapóra jött az elnök ellenségeinek és igyekeztek is kihasználni a lehető legteljesebb mértékben, hogy megsemmisíthessék az elnök politikai hatalmát a politikai bűnök üldözőinek tetszetős szerepében. s Mr. Nixonra még 3 év vár, de a Watergate alaposan megsebesítette és majdnem megbénította. Az embernek önkénytelenül a régi skót ballada jut eszébe: “Megsebesültem — sírt fel Anthony Barton —, de élek, Vérben fekszem —, ám kirántva kardom új harcra kélek!” Nixon elnöknek van bátorsága. 1960-ban és 1962-ben elszenvedett keserű vereségei után visszatért a politikai harcmezőre. Kisebb embert ez elbátorított, elkedvetlenített volna. Most is újra fel akar kelni és harcolni. Elfordítani a történelem lapját a Watergate-ügyről és vévégezni a sokkal fontosabb reá váró feladatokat. Képes lesz-e rá? Ha az elnök népszerűségét vizsgáló és kutató különböző “poll”-ok feleleteit vizsgáljuk, talán Nem-mel lehetne felelni. És mégis, máris úgy látszik, hogy az elnök újra felvette a kardot és kész a további harcra. Az én véleményem az, hogy nyilvánosságra kellene hoznia a Fehér Házban felvett beszélgetések hangszalagjait, hogy teljes mértékben visszanyerje a nemzet bizalmát. De a nép már kezd belefáradni az egész Watergate ügybe. Már ők is szeretnék megfordítani a lapot a történelem könyvében és a saját életük problémáival törődni, nem pedig a kormányéval. Ezen az alapon talán sikerül Nixonnak visszatérnie. De mégis úgy látjuk; a seb, amit kapott, ha megszűnik is vérezni, helye örökre megmarad és ezért belpolitikai téren mindig vesztesként kerül ki az FDR elleni harcból. Viszont külpolitikai téren újra előállhat valami ragyogó sakkhúzással —, amivel minden valószínűség szerint meg is próbálkozik. )
