Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-13 / 37. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ | Gyilkosság részvétből l r — BŰNÜGYI TÖRTÉNET — ? 4^VVVViVVi\Vi\VViVVViVVi%ViVVVVi5 (Folytatás) A főtárgyalás a vádlott szempontjából átmenetileg valamelyest kedvező fordulatot hozott. A nappali nővér december negyedikéről származó feljegyzései között a következő megjegyzést találta: “A beteg öntudatlan, teste merev, végtagjai hidegek.” Ugyanezen a napon 8:30-kor még gyenge pulzust tapintott, tizenegy órakor már nem volt érverés. Megkérte dr. Snay-t, nézze meg ő is a beteget, de ő sem tudta már a pulzust kitapintani. Sztetoszkópjával meghallgatta a beteg szivét, de már szivhangokat sem észlelt. Miután dr. Snay elment, a nővér úgy hallotta, hogy Mrs. Borroto alig észrevehetően, de lélegzik. Ezután jelent meg dr. Sander, és adta be az injekciót. A főügyész megkérdezte dr. Snay-t, mi értelme volt, hogy Sander egy halott emberbe injekciót fecskendezett, mire az orvos igy válaszolt: “Az orvosi gyakorlatban sok mindent teszünk megszokásból is.” — Adott be már ön is pusztán megszogásból halottnak injekciót? Az orvos erre kénytelen volt nemmel felelni. A benyomás, amit az öt előző tanú egybehangzó vallomása keltett, sokkal súlyosabb és maradandóbb volt, semhogy dr. Snay vallomása a per menetét jelentősen megváltoztathatta volna. A vád képviselője ekkor beszólitotta utolsó tanúját, New Hampshire állam főpatológusát, dr. Millert. Ő boncsolta az elhunytat. A főügyész először is azt a kérdést tette föl neki, hogy okozhat-e levegőinjekció szivembóliát. Az orvos igennel válaszolt. — Az embólia megakadályozza, hogy a vér a szívből a tüdőbe jusson, a szívizom működése megszűnik, és ez halált okoz. A boncolás során megállapította, hogy Mrs. Borroto vastagbélrákban szenvedett, amely már áttevődött a májra, a vesékre, a hasnyálmirigyre, a pajzsmirigyre, a nyirokcsomókra, a mellékvesékre, és ezenkívül még tüdőgyulladása is volt. A védő fölhívta a patológus figyelmét dr. Snay vallomására, amely szerint a levegőinjekció előtt sem volt hallható sztetoszkóppal szivhang. — Még most is azt állítja, hogy a levegőinjekció volt a halál oka? — Az én véleményemet nem változtatja meg ez a kvalifikáció sem. — Eszerint — tette most már fel a kérdést kissé ironikusan a biró —, ha valaki, akinek a szava ön előtt a mindennapi életben számit, azt mondaná, hogy a beteg már halott volt, ön még mindig azt állítaná, hogy a befecskendezett levegőtől halt meg? — Ó, dehogy válaszolt az . orvos türelmesen. — A dolog nem igy áll. Ön abból a feltételezésből indult ki, hogy amennyiben sztetoszkóppal szivhang nem konstatálható, az már a halált jelenti. Ez pedig egyáltalán nem igy van. A védő kifejtette, hogy szerinte az orvos bizonyos körülmények között, ha nincs pulzus és szivhang, ezt a gyógyszerek következményeként regisztrálhatja, noha a beteg tulajdonképpen már halott volt. A- patológus erre közölte, hogy szakképzett orvossal ez nem fordulhat elő. A védő ekkor minden támadását arra összpontosította, hogy a patológustól igenlő választ kapjon arra a kérdésre, halott lehetett-e már Mrs. Borroto az injekció beadásakor. Ezzel kapcsolatban számtalan elméleti kérdést is felvetett. — Tulajdonképpen mi a halál? Mikor következik be? Élnek-e még egyes sejtek és szervek a halál bekövetkezte után? Mikor szűnik meg az élet végérvényesen?----- Ha ön szakmai téren beszél a halálról, állíthatja, hogy többféle halál létezik? — Nem, csak egyféle halál létezik! — Nincs olyan halálnem, amelyet szomatikus halálnak neveznek?----- Nem, mi a halál-terminust egyértelműen használjuk: minden életműködés megszűnése. — A test egyes funkciói nem folytatódnak még a halál után is?----- Nem, a test a halál bekövetkezte után nem funkcionál. — Nos, ha minden életfunkció teljesen megszűnt, nem nyilvánulhat meg olyan aktivitás, ami már nem vitális? — Ez előfordul. — Nincsenek olyan szövetek, mint például szívizom, belső szervek izmai, spermatozoidok, melyek még néhány órával a halál után is életjelt adnak? — Egyes sejtek még élhetnek, de az egyén, az egész ember, már nem él. Itt egyébként sem az életjelekről van szó. A védő még ekkor röviden kitért a nappali nővér megállapítására, hogy Mrs. Borroto az injekció után még hallhatóan levegő után kapkodott. — Az után, amit ön halálnak nevez, lehetséges még, hogy levegő távozik el szájon vagy végbélen keresztül? — Ez előfordul néha. Ami a pulzust illeti, egészítette ki véleményét a szakértő, az néha percekig, sőt egy napig sem tapintható (“be stilled”), de ez még nem bizonyítja, hogy az illető már halott. Dr. Miller után dr Milton Helpirie New York-i törvényszéki orvos lépett a bíróság elé. A holttest vizsgálata arra az eredményre vezetett, közölte az orvos, hogy a beteg embólia, nem pedig rák következtében halt meg. Az embóliát viszont a levegőinjekció okozta.----- Nem lehetséges szomatikus halál? — tette fel a védő az utolsó kérdést.----- Föltehető — válaszolta rezignáltan a szakértő. Dr. Biron a keresztkérdésekre azt válaszolta, nincs pontos adat arra vonatkozóan, mennyi levegő szükséges a szivembólia kiváltásához. Becslések szerint ez a levegőmennyiség 10—500 köbcentiméter között lehet. A védelem nehéz feladat előtt állott, nem tudta, milyen taktikát folytasson ezek után. Két lehetőség jöhetett számításba. Képviselhette azt az álláspontot, hogy az orvosnak jogában áll halálos betege fájdalmait megrövidíteni. Thomas Morus (1478—1535), az Utópia szerzője óta, akit 1886-ban boldoggá, 1935- ben szentté avattak, igen sokan vitatták, megengedhető-e az úgynevezett “halálba való átsegítés.” Ezek közé tartoznak a többi között neves német jogtudósok (pl. Carl Binding, és Max Ernst Mayer), számoa protestáns pap szerte a világon és a legkü« jönbözőbb országok számtalan orvosa. Az USA-ban, New Yorkban, az 1930-as években kérdőivet küldtek az orvosoknak erre vonatkozóan, és a beküldött válaszok *V (szám szerint 3272) nyolcvan százaléka ie-enlő volt. Ugyanebben az időben a prc* testáns lelkészek a kiküldött kérdőívekre túlnyomó százalékban azt válaszolták, hogy a “halálba való átsegítés” sem az erkölcsi, sem vallási elvekbe nem ütközik. A Gallup Intézet 1939-ben körkérdést intézett az egész amerikai lakossághoz: a megkérdezettek negyvenhat százaléka az eutanázia törvényerőre emelése mellett lépett föl. Sőt, Nagy Britanniában ugyanezen tárgykörben 68 százalék volt a pozitív válasz. A harmincas évek elején Nagy-Britaníiiában megalakították az Eutanázia Társaságot, amely céljául azt tűzte ki, hogy az életet megrövidítő eutanázia törvényerőre emelkedjék. Az elnök Lord Moynihan lett, az ország akkori legnevesebb sebésze, es hamarosan számos politikus, pap és orvos lépett be a tagok sorába. Az egyesület tagíai két alkalommal is a felsőház elé terjes/-'J , tettek egy törvényjavaslatot, amely a mar számtalan esetben fennálló gyakorlatot kívánta törvényerőre emelni, de sem 1936- ban, sem 1050-ben nem sikerült ehhez az újításhoz a szótöbbséget megkapniuk. (Folytatjuk)
