Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-09-06 / 36. szám
8. oldal ARCKÉPEK AZ EMIGRÁCIÓBÓL: A SORSÜLDÖZÖTT írta: KLAMÁR GYULA Talpnyalásért nem jár nyelvpótlék, még ha egyesek kapnak is. ☆ ☆ ☆ Sok baj attól származik, hogy egy bírálatot azonnal kimondasz, pedig várhatnál vele. Minden héten legalább egyszer bekopogtat, megáll az ajtóban és szótlanul mered maga elé. Amikor először jelent meg így, azt hittem, hogy néma, sőt süketnéma, mert hiába nógattam, _ hogy lépjen közelébb, mozdulat' jÉRÍL lanul állt továbbra is, csak fejét billentette még jobban oldalra. Azóta már tudom, hogy ennek az *f \ erőteljes, tetőtöl-talpig rongyokba burkolt férfinak ez a trükkje, így próbálja kinyitni a pénztárcákat. Klamár Gyula Ami persze a legtöbbször sikerül is. Rongyai nem zavartak, annál inkább örökké borostás arca, amelyből feketén és fenyegetően tüzelt elő egy szúrós szempár. Sokáig nem tudtam, magyar-e, vagy jugoszláv. Némán vette át a pénzadományt s aztán sietve eltűnt, nehogy visszakérjék. Hosszú időbe telt, amíg megbarátkozott velem. Egy idő óta beszélgettünk is. Persze, hogy magyar! Persze, hogy menekült! A napokban engedélyt kért, hogy egyetlen kofferjét elhozhassa és nálam hagyja egy darabig, amíg lakást szerez magának. A koffer a pályaudvari csomagmegőrzőben áll, de ott fizetni kell érte, ezért szívesebben hagyná nálam. Persze, ezt nem vállalhattam, nem támogathatok senkit, aki “vagabundoskodik", éjjel az utcákon csavarog, reggel pedig nálam akar megborotválkozni — ha ugyan borotválkozik egyáltalán, mert én még másképp, mint szakállasán nem láttam. Miért nem dolgozik? — kérdeztem egyszer. — Erős, egészséges embernek látszik ... — Ne tessék hinni — legyintett. — Beteg vagyok, rossz a szívem, semmilyen nehéz testi munkát nem szabad végeznem ... Kiderült, hogy mestersége is volna: férfi- és női fodrász, ami ugyebár nem tartozik a legnehezebb testi munkák közé, mégsem dolgozik. — Ki vesz fel engem az üzletébe? — kérdezte előrerúgva rongyos nadrágba bugyolált lábát. Beláttam, hogy ilyen borbélymester nem született még a földre. De hát csak nem volt mindig ilyen állapotban? Hogy jutott idáig? A sors üldözte attól kezdve, hogy átlépte a határt és ez az "üldözés” ma is tart. A pillanatnyi-gyorssegélyeken túl is tenni kellene érette valamit, gondoltam és kezdtem felruházni. — De miért nem borotválkozik? — csattantam fel egyszer dühösen, amikor megint szurokfekete arccal állított be. Borotválkozik, csakhogy erős a szakálla s mindjárt kinő újra. A zsilett pedig drága, nem telílT rá. Tehát elsősorban a mindennapi zsilettpengéről kellett gondoskodnom számára, aztán kapott egy zakót, nadrágot, következő nap egy inget... Harmadnap, amikor a cipőért és a nyakkendőért kellett volna jelentkeznie, nem mutatkozott, sőt egy teljes hétig elmaradt. Már-már kezdtem örülni, hogy talán elhelyezkedett és jó magyar szokás szerint többé felém se néz, amikor újból beállított. Le volt rongyolódva, ha lehet még jobban, mint legsötétebb napjaiban. Megállt az ajtóban, mint régen, fejét oldalt billentette, ezzel jelezte, hogy szeretné visszahozni a régi napokat, amikor még csak egy tízes-húszas erejéig volt a kliensem. A szemöldökéig szőrös volt, kalapját kétségbeesetten forgatta a kezében, de engem most már ezzel sem hatott meg. De csak egyetlen pillanatig tartott a haragom, mert felülkerekedett bennem a kíváncsiság: hová lett a ruha, az ing, hová a többi apróság, amit kapott? — Nem vettek fel sehová... — mondta szinte gyűlölködve. — Hiába is erőltette... Üjból bebizonyosodott, hogy a sors üldöz. Inkább eladtam a ruhát és vettem helyette ezt ni! Később elhatároztam, hogy valami kis nyugdíjat mégis szerzek neki, hiszen mindenki kap valamit, aki csak pár évig is dolgozott. Az elöljáróságon kiderült, hogy pártfogaltam húsz év alatt soha sem dolgozott. Nyugdíjról szó sem lehet, aztán még aránylag fiatal is hozzá. így visszatértünk mindketten a régi szokásunkhoz. A "sorsüldözött” — mert csak így hívom — hetente többször is beállít, megáll az ajtóban és félrebillentett fejjel várja az adományt, amelyet a sarkon nyomban átvált pálinkára. Én közömbösen nyújtom át a pár schillinget s csak néha fortyanok fel csúnya borostás arca miatt. Soha másért nem haragszom rá. Elvégre az emigrációban nemcsak sikeres emberek vannak, de "sorsüldözöttek” is. De ez nem tartozik mindenkire... SZÉKELY MAGDA: ÍTÉLET Leomolván az idők, mint a várak, napján a végső leszámalásnak, mindkét oldalon ugyanazok állnak. Egy szín alatt a jók, a rosszak, szorongatókon a szorongatottak enyhületlen egymásba rajzolódnak. Pedig törekedve hiába, minden idom külön kiválna, vissza enmaga térfogatába. De nincs hely ott hiú törekedésre, nincs mód kitérni a kiterjedésbe, a bűn kényelme végleg visszavéve. Ott nincs gonosz már továbbindulóban, a készületlen lelobban, emlékezete elmarad a porban. Ott csak a jó az, ami súlya nélkül felsorakozva útra kelni készül, a gyönge híd csak egy hívásból épül, ha majd beteljesedve odaátról, áradnak egyre a fényből másba, fényesebbe. SZILÁNKOK — Egy ügyész azt javasolja a nagyvárosok járókelőinek, ha az utcán megtámadják őket, ne azt kiabálják: "segítség”, hanem azt, hogy "tűz”. Az ügyész véleménye szerint ugyanis az emberek a segítségkérő kiáltásokra nem reagálnak, mivel nem akarnak veszélyes helyzetbe kerülni, a "tűz” kiáltásra azonban mégis a helyszínre sietnek. ☆ ☆ ☆ Némelyik ember egyenjogúságon azt érti, hogy mindenhez csak neki van joga. (Hivatali bölcsesség.) ☆ ☆ ☆ A nyár szép, de sok idejét veszi el az embernek. ☆ ☆ ☆ Aki biceg, az is megy. ☆ ☆ ☆ A legjobb határozatlanság sem ér annyit, mint a legrosszabb határozottság. ☆ ☆ ☆ Egy férfira, aki tapasztalatból beszél, száz olyan jut, aki tapasztalatból hallgat. A bombázás befejezése Cambodiában többet jelent, mint a bombázás befejezése Cambodiában. Azt jelenti, hogy jelenleg a világ egyetlen kontinensének egyetlen országában sem robbannak bombák, fzt jelenti, hogy ezidőtájt sehol nincsen háború, kivéve az indokínai szórványos csatározásokat, a fegyveres gyarmati viszályt portugál- Afrikában és más gerilla tevékenységet. 39 év óta először, amikor Hitler lerohanta Belgiumot, Franciaországot és megtámadta Angliát. De ez az állapot magától adódóan felvetett egy kérdést, amelyet nem tudunk megválaszolni azzal, hogy átsiklunk törvények felett, tiltakozásunkat nyújtjuk be az elnöknek, vagy pedig fejünket homokba dugjuk és azt mormoljuk, hogy “Soha többé Vietnamot! . . A kérdés ez: Hogyan tudjuk megtartani magunkat ezen az utón? Hogyan tudunk felépíteni egy szilárdabb világrendet és átváltoztatni a jelenlegi “csalóka” békét valamivé, ami sokkal biztonságosabb? A világbéke fenntartása nem könynyü és zsákutcában tapogatóznánk ha azt hinnénk, hogy errevonatkozó törvény megszavazásával, vagy pedig az elnök “fő-hadseregparancsnoki” jogainak megnyirbálásával, és ugyanakkor a Kongresszus hatalmának növelésével végleg kiküszöbölhető egy uj háború veszélye. A hőn óhajtott kívánság az, hogy soha egyetlen elnök se indíthasson háborút a Kongresszus jóváhagyása nélkül. Truman elnök elindította a koreai háborút a Kongresszus beleegyezése nélkül, Kennedy elnök pedig a Dél-Vietnamnak nyújtandó katonai segítséget önkényesen katonai beavatkozássá változtatta, ugyancsak a Kongresszus mellőzésével. Érthetetlen az elnökök önkénye ezen a téren, hiszen Truman amugyis megkapta volna a jóváhagyást a Kongresszustól Dél-Korea védelmére. Amikor Johnson elnök kongresszusi felhatalmazásért folyamodott a három délkelet-ázsiai ország megsegítése érdekében, •502 szavazattá 2 ellenében a Ház és a Szenátus egyaránt támogatta őt, Vajon Nixon elnök hajlandó lesz kiköszörülni a csorbát, amelyet a Kongresszus tekintélyén Truman és Kennedy elnökök alkotmányellepes eljárása okozott? Bár a világfiéke ügye ezzel még nem lenne elintézve. Még^kell értenünk azt is, hogy a háborútól csak úgy tudjuk távol tartani magunkat, ha megakadályozzuk a háború kitörését. Az Egyesült Államok nem játszhatja állandóan a “világrendőr” szerepét. Viszont ezzel kapcsolatban két alapvető igazság továbbra is szerepet játszik. Éspedig egyrészt az, hogy az Egyesült Államok I nem tarthatja fenn a békét más nemzetek segítsége „nélkül, másrészt pedig más nemzetek sem tarthatják fenn a békét az Egyesült Államok segítsége nélkül. Ez' lenne tehát a világbéke útja, amelyen az amerikai elnöknek és a Kongresszusnak egymással karöltve haladniok kellene.
