Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-16 / 33. szám

11. oldal

HOMOKI ERZSÉBET j LELKI KLINIKÁJA

FELESÉG JELIGE — Kedves Erzsébet, házasságom kilencedik évében is pontosan úgy szeretem a férjemet, ahogyan az első napon. Mindent megteszek érte, ő is mindenben jó hozzám, csak egy dolog miatt aggódok. Ha utcán megyünk, minden szép nő után megfordul. Én nem tehetek róla, de ilyenkor olyan féltékeny vagyok, hogy majdnem megőrülök tőle és akkor egész nap az jár az eszemben, hogy megcsal. Mit tegyek?

VÁLASZ — Gondoljon arra, hogy ha a férjét már annyira sem érdekelnék a szép nők, hogy észre sem venné őket és meg sem fordulna utánuk, akkor kihaltak az érzései és maga sem érdekli igazán. Meg aztán még két mondat megnyugtatásnak a szép nők után kacsingató férjekről. Az idegen földön legelgető jószág is a saját gazdájának hízik. Nyílt utcán még egyetlen feleséget sem csalt meg a férje, márcsak azért sem, mert meglehetősen kényelmetlen lenne.

* * *

RUHA JELIGE — Kedves Homoki Erzsébet, a forró nadrág szerencsére megbukott, az idén nyáron már nem is jön vissza, azonban anélkül is olyan a mezteleség, hogy az igazán túlzás. Lehet, hogy a mai világban az én 37 évemmel öreg vagyok, csak látom a fiatalokat a Second Avenuen, ahol a legtöbb a magyar, akiknek ruha-felsőrésze kitelne egy zsebkendőből és mindenük kilátszik. Rokonlányoktól fényképet kaptam Floridából. A tengernél olyan fürdőruhát hordanak, hogy nem lehet tudni: ruhába vannak-e öltözve, vagy ruhába vetkőzve. Szabadtéri előadásokon a tömegben sokkal több húst látni, mint ruhát. Miért nem szól és miért nem ir ez ellen valaki?

VÁLASZ — ízléstelenség ellen harcolni szélmalomharc. Aztán az is baj, hogy ha valaki beszél róla, csak a fiatalokról beszél. Az idősebbek sem jobbak. A kivétel csak erősiti a szabályt. Különösen a nyaralóhelyeken divat, hogy az érett korúak, nők és férfiak egyaránt azt hiszik, minden korlátot átléphetnek az öltözködésben. Ott van például a short. Kellemes, kényelmes viselet annak, akinek jól illik. Előrehaladottabb korban azonban legtöbbször nevetségessé vagy szánalmasá teszi a viselőjét. Bütykös térd, rosszul formált, vagy erősen viszeres lábszár esetén helyesebb, ha a férfi hosszú nadrágot vesz fel, a nő is ilyen nadrágot hordjon és méginkább szellős, könnyű mosószoknyát. Egyik sem melegebb, mint a short. A tapasztalat egyébként az, hogy a nők kevésbé ismernek határt; mint a férfiak. Nagyon kevés az önkritikájuk. Alapos fogyókúrára szoruló, termetes hölgyek jókora felsősonkákat mutogatnak a köldökig kivágott és hátul semmi napozókban, ahelyett, hogy lenge kis bolerót, köpenykét vetnének a nyakukba, olyat, amelyik szellős ugyan, de jótékonyan elfedi a túlzott méretű felsőkart és a háton meg a hónalj táján mutatkozó túlcsordulásokat. Az ilyen nők magatartása rejtély. Képtelenség megérteni, hogy miért akarják nyaralás cimén a széleskörű nyilvánosság elé tárni mindazt, amiről elég, ha ők maguk tudják, hogy sajnos, van nekik. Különben amit manapság ruházkodásnak nevezünk, arról Márai Sándor irta a legtalálóbbat. Szerinte egy napon mégis le kellene vetkőzni vagy fel kellene öltözni, de úgy igazán, kedvünk, természetünk és hajlamaink szerint.

❖ * :Jc

BOLDOGTALAN NŐ. — Kedves Erzsébet, segítsen rajtam, velem nagyon rosszul bánt az élet, nincs szerencsém, mindig csak fájdalmak érnek, az emberek rosszak hozzám. 44 éves vagyok és még sohasem voltam boldog. Nagyon-nagyon sokról lemondtam már, csak egy kicsit szeretnék boldog lenni. Hogyan lehet ezt elérni?

VÁLASZ — Túl sokat, sőt lehetetlent kíván tőlem, ha szakszerű, gyakorlati útmutatót kér a boldogsághoz. Már kis kötetet tudnék összefűzni a levelekből, amelyekben más-más változatban ugyanezt kérdezték. Ki tud erre rövid, felelős választ adni? . . . Azt a tanítást vallom, hogy a boldogságunk tulajdonképpen nagyrészt önmagunktól függ. Belülről fakad, de törekedni is kell arra, hogy boldogok legyünk. Az első követelmény: minimálisra csökkenteni a kívánt boldogság-adagot. Minden napját kezdje azzal a gondolattal, hogy valami jó éri, de ne várjon nagy dolgokat. A váratlan barátságos szó, egy szives mosoly is boldogságot adhat. Készüljön fel örök ,tartós, nagy boldogságra. Fogadja el ,hogy az élet a rossz és a jó keveréke. Boldogság és boldogtalanság között bukdácsolunk. Sokan azt hiszik, hogy boldogok lehetnének, csak mások gonoszsága akadályozza meg. Ne higyje: ha valaki valamit tesz, nem biztos, hogy maga ellen teszi. Feltételezze, hogy az emberek nagy általában nem rosszindulatuak magához és majd meglepődik, hányszor tapasztalja, hogy valóban igy van. Boldogság és boldogtalanság különben relatív valami : sohasem vagyunk sem olyan boldogok sem olyan boldogtalanok, amilyennek képzeljük magunkat.

NYÁRI ÖRÖMÖK

(Folytatás a 9-ik oldalról)

Belépett a szobába, bekapcsolta a drótot és meghajolt:

— Thank you very much! — és visszaballagott a csűrhöz, a futószalagjához, amely az áramtól tápláltan azonnal fölberregett.

Most már ki se mentem a kertbe a nyugszékemhez. A kettős zajtól úgyse tudok Írni. A szobában is elég hüs van — hála a ventillátoroknak, — de az üde, tiszta fáktól fölöxigénezett levegő kívül rekedt. Most már szobafogságra leszek ítélve, mig azok a munkát odakint be nem fejezik. Egyedül a kis unokám, Zenta örült a futószalagnak, miután helyszíni szemlét tartott a csűrnél és megelégedve tapasztalta, hogy a nagy teherautóba föl lehet mászni a kévék közé. Fölcsillant a szeme, mikor a gép működni kezdett és hazajőve elém állt:

— Nagymama, én is szeretnék segíteni a bácsinak.

— Segíteni? Hogyan? — néztem rá elámulva.

— Hát úgy, hogy fölmászok a kocsira és a kévéket odadobom a futószalagra. A bácsinak a fia is ezt csinálja.

— De ez nem neked való, te még gyönge kislány vagy. Ez fiúnak való munka. Fölhúzta a blúza ujját és megmutatta a karizmát. Tényleg látszott valami kis dudorodás rajta.

— Aztán veszélyes is lehet — folytattam —, a futószalag elkapja a karodat, behúzza és levágja.

— Majd vigyázok.

A férjem is közbeszólt: Ne rontsuk a gyerek örömét. Játék ez neki, mint minden. Én is vele megyek, vigyázok.

— Ó, még segíteni akarsz ennek a közcsendháboritónák? Én már azon gondolkoztam, hogy’ visszamegyünk a városba. Igaz, hogy New Yorkban nincs ilyen ózondus levegő, de ha bezárkózunk a szobába, legalább csend van!

— Hogy képzeled ezt? Itthagyni ezt a paradicsomi vidéket és újra ott kuksolni a forró városban? Hiszen egész télen erre vártunk, egész télen számolgattuk a napokat, mikor jön el a nyár, hogy újra itt lehessünk ebben a gyönyörű erdőben, ebben a barátságos házban, ahol reggelenkint madárdal köszönt, ahol nyuszik szaladgálnak a kert körül, mókusok ugrándoznak a fákon, őzek suhannak a tisztásokról az erdőbe . . . Hiszen ez bűn lenne a kislány ellen, valamennyiünk ellen! Mindezt itthagyni ezért a kis zörejért.

— Kis zörej! Neked ez kis zörej ? Hiszen már • a dobhártyámat hasogatja ez a sok gépzugás!

— Ugyan, meg lehet szokni.

Ugyanezt mondta Herbert is a vacsoránál. Talán összebeszéltek. Meglepődve láttam, hogy a férjem odabent huzza a kék overálját, fejébe nyomja fehér micisapkáját, beöltözik a munkához, s indulnák Zentával.

Én kimentem a kertbe, persze nem a délutáni szemlélődés céljából, tudtam, hogy erről már szó sem lehet, de messziről figyeltem — még a távcsövemet is kihoztam —, hogy a kék overál, meg a piros szoknya fölkapaszkodik a nagy teherautóba a kévék közé és kezdik dobálni a vaskos kötegeket a futószalagra. Láthatólag jókedvűen csinálták. Zenta remekül szórakozott, este kitűnő étvággyal vacsorázott és alig várta a holnapot, hogy újra mehessen segíteni. Nagyon összebarátkozott a farmerrel, aki másnap megint ott állt az ajtó előtt és kezében forgatta a kis vörös sapkáját.

— Kérem, bocsásson meg, tegnap elfelejtettem kikapcsolni a dróthuzalt. Többé nem fog előfordulni!

Ott áll a kétméteres óriás, bünbánólag függesztette rám a szemét és valósággal akadozott a hangja zavarában.

— Semmi baj, — feleltem még jobban megenyhülten és mikor elköszönt és ment vissza a futószalaghoz én megint kiültem a kertbe. Beültem a nyugszékembe s kezembe vettem egy könyvet, próbáltam olvasni. A távolról zümmögő traktor (közben megtudtam, hogy a másik fia vezeti) — mintha halkabban zakatolt volna a nyári csendben, mikor a levél se moccan a fákon és a hőségben a természet szinte tikkadtan, ájult mozdulatlansággal várja az enyhülést. A traktor egyenletes kattogása közeledett és beleolvadt a futószalag motorjának zúgásába. Kezemben nyitót könyvvel úgy éreztem, hogy a vers zenéje és a gép ritmikus hangú összjátéka nem is olyan összegyeztethetetlen és ölembe eresztettem a versesikönyvet és figyeltem a fülembe lopakodó hangok egyenletes muzsikáját. Végül is, mintha a két motor zajára bennem is megindult volna valami zenei aláfestés, éreztem egy születendő vers közeledtét és figyeltem a szavak muzsikája bensőleg hogy fonódik össze a két gép távoli döngicsélésével. Az első két sort már össze is állítottam és jöttek a következő szavak, mint a traktor és a futószalag együttes muzsikája, melyek döntötték fülemet. Fölálltam, leírtam a kész versemet és valósággal hálásan gondoltam az öreg farmerre és két fiára ezért a különös gépmuzsikáért.

Másnap délután is kísérletképpen kifeküdtem a fa alá és belefelejtkezve a fölém boruló zöld lombkupola egyenletes lengésébe, abba a zöld mennyországba, ami az ágak között feszült, nem zavart többé a gép zümmögése. Megszoktam. Igaza volt Herbertnek, ezt a zúgást meg lehetett szokni.

Már kezdtem sajnálni, hogy a farmer befejezi a munkáját és elviszi a traktorát meg a futószalagját. És néma csend borult a tájra. Egyedül maradtunk. Kár, hogy elmennek! Zenta örömének is vége lesz.

És valósággal föllélegeztünk, amikor a szomszéd földeken is megjelent egy traktor és munkához látva elküldte hozzánk monoton, egyre erősödő zenéjét. Hiába, megszoktuk a traktorbugást.