Magyar Hiradó, 1973. július-december (65. évfolyam, 27-52. szám)
1973-08-09 / 32. szám
IS. oldal BŰNBEESÉSEM Irta: SIMA FERENC Benjámin, az ötéves korában emigrált sárbogárdi honfitársam tegnap azzal állított be hozzám, kopottan, letörten és borostásan, hogy neki most már agyon kell lőnie magát. Mert elfogyott a pénze és nem tud beiratkozni az egyetemre. Ezzel neki vége és pont, illetve bumm . . . Tudtam róla, hogy tavaly orvostanhallgató volt és amióta a lélekvándorlás buzgó hitével áttért buddhistának, azóta a vakbuzgó római katolikus apja levette róla a kezét, vagyis nem, ad neki egy huncut centet se, habár 1957 óta eléggé megtollasodott a gilisztatenyésztésből, amit uj hazájában élethivatásul választott. Jómagam, mint emelkedett erkölcsi világnézetű keresztény, Jakab apostolnak azt a bibliai tételét vallom, hogy “aki tudna jót cselekedni, de nem teszi, bűne az annak.” A bűnt pedig kerülni kell, ahogy — mint mondják — az ördög kerüli a szenteltvizet. Ebből megvilágosodott előttem, hogy nekem pedig segítenem kell Benjáminon. — Ne lődd főbe magam, hanem gyere velem! — mondtam ezért neki és szatyorba raktam az Írógépemet, távcsövemet, fényképezőgépemet és mivel ma minden drágul, tehát a tandijat is emelhetik, biztonság okából még a hegedűmet is. Mentünk a zálogházba, hogy segítsek rajta, tekintettel Jakab apostolra és a lelki üdvösségemre. Útközben olyan gondolataim voltak, hogy könnyelműség volt Benjáminnak meghasonlania az apjával. A lélekvándorlással várhatott volna, amig mint orvos, ő is megszedi magát. No de ha már igy esett, miattam ugyan ne vándoroljon ki belőle a lélek ilyen fiatalon. Különösen az írógép volt nehéz — irodai típus — és elhúzta a szatyor a karomat. Igaz, hogy a cipelésben Benjámin is segíthetett volna, dehát érthető, hogy keserves lelkiállapotában ez a csekélység eszébe se jutott. A zálogházba érve egy jó ötlet jutott az eszembe: — Tegyük be a revolveredet is a zaciba !Ugy még többet kapunk a holmiért! — mondtam neki azzal a hátsó gondolattal, hogy igy még biztosabb, hogy nem lövi főbe magát. — Nincs nekem revolverem, — legyintett Benjámin keserű mosollyal. — Nincs?!? . . . Hát akkor hogy akartad főbelőni magadat ? — kérdeztem meglepődve és gyanakodva, hogy igy én nem is vagyok valóságos életmentő. De Benjámin válasza megnyugtatott: — Eredetileg arra gondoltam, hogy felakasztom magamat — felelte sóhajtva. - De egy másik barátom, Olivér . . . hiszen tudod, hogy milyen jószivü . . . azt mondta, hogy a kötélen öt percig is lóthatok, mire megfulladok . . . Könyörülj rajtam és hogy ne szenvedjek annyit, felajánlotta revolverét . . . kötél helyett, ha minden kötél szakad . . . Szóval ha tőled se kapok pénzt. Node tőlem kapott, mert Jakab apostol szerint . . . ja, ezt már mondtam. Zsebében a zálogházban kapott teljes összeggel meghatódva vettünk búcsút egymástól. Különösen én voltam meghatódva a magasztos érzéstől, hogy ime, megmentettem egy felebarátom életet. Mennyire tetszhet ez a jó Istennek odaírni a magasságos égben, amikor letekint kisded sárbolygónkra. Aznap este aztán ott megyek történetesen az Avenue Roadon, egy házzal idébb Torontónak talán a legdrágább mulatóhelyétől. Hirtelen megtorpanok. Nem akarok hinni a szememnek. Hát nem Benjámin lép ki a luxusmulató elé gördülő taxiból? Debizony ő! Csakhogy nem az a reggeli kopott, borostás, letört alak, aki önön főbelövésére készült, hanem egy skatulyából kihúzott, üde és snájdig Benjámin, a fazonja szerint jövő évi divatu, vadonatúj szmokingban, egy estélyiruhás, ragyogó nővel az oldalán. Benjámin, az üde és snájdig, nagyúri gesztussal megállítja a taxisofőrt a visszaadásban az átnyújtott bankjegyből. Jócskán hagyhatott borravalót, mert a sofőr szokatlanul mély meghajlással fejezte ki köszönetét, mire Benjámin könnyed eleganciával legyintett, hogy részéről ez észrevételre sem méltó semmiség és ruganyos léptekkel belibbent hölgyével a mulatóba. Én meg ott állok egy házzal odébb az árnyékban és azt gondolom: Hát ne üssön meg engem menten a guta? Én még életemben sem ültem be luxus-mulatóba és taxi helyett busszal járok, de busz helyett többnyire gyalog, mert négy meg-nem-vett buszjeggyel már egy dollárt takarítok meg. És miért? Mert ki van számítva az életem. Ennyiből kell élnem, mert többre nem futja . . . Néha ugyan bemegyek ilyen előkelő helyekre is, úgy teszek, mintha keresnék valakit, végigmegyek az asztalok között fürkésző szemmel, de csak azért, hogy lássam: hogyan is folyik ilyen helyen az élet. Amikor öt perc múltával a földbegyökerezett lábam engedi, most is ezt teszem. Ott ül a bitang egy orchideákkal remekül diszitett asztalnál a ragyogó nővel, világos szőke csodával, akinek most valamit a fülébe súg, mire a szőke csoda ezüstcsengettyü hangon felkacag . . . Gyöngyöző pezsgővel koccintanak rá. A pezsgősüvegen francia vignetta ... A szám széle keményen legörbül és az asztaluk felé lépek kettőt. Most észrevesz. De megdöbbenése csak egy pillanat töredéke, aztán pimasz fölénnyel belémszur a tekintete. Az van benne, hogy: “na megállj csak, ezért!” ... És máris int egy éppen arrasuhanó pincérnek, a kisujjával felém fricskázva:------Ez a rosszképü alak szemérmetlenül fixirozza itt a társaságomban levő hölgyet! A pincér végigmér, nyütt aktatáskámmal, tulutcaiasan, a “vendég-ur“-tól is figyelmeztetve — nem talál ebbe a luxuskeretbe illőnek. Felém lép és felemelt hangjában valami felelősségrevonással kérdi: — Óhajt valamit, uram? . . . — Nem, köszönöm, csak . . . — Akkor . . . Máris az utcán vagyok. Magamtól, hogy félre ne értse a nyájas olvasó. Különben is azt hiszem, hogy az ennyire finom helyen nem tartanak kidobó-embert. Ma, vasárnap, abban a kisvendéglőben, ahová a magamfajta óvatos duhajok járnak, az egyik asztalnál régi ismerősöket találtam együtt. Benjámin apját, a megtollasodott gilisztatenyésztőt és Olivért, a jószivü revolverest. Benjáminról beszélgettek éppen. — Azért én a háttérből mégis istápolóm az életét — mondta a gilisztás papa. — Már a múlt hónapban befizettem a jövő évi egész tandiját az egyetemre. — Pedig tandíjra a minap tőlem is kért kölcsön — szólt meglepettem Olivér, a revolveres. — Rosszul tette, hogy adott neki! — mondta az öreg gilisztás. — így hát a maga pénzéből szedte fel azt a szőke démont, akitől mindenei menekül, mert nem győzik pénzzel a barátságát. Jel,,.v. SIMA FERENC zem, arra ne számítson, hogy a pénzét valaha is viszontlátja, hacsak én meg nem adom helyette. De én nem adom meg! Idén rossz volt a gilisztatermés. Hallgattam. Minek ide szó? Ha már Olivér is bűnt támogatott azzal, hogy adott neki, akkor én hatványozottan. A züllés fertőjébe pénzeltem bele Benjámint. A szentek mennyei közösségéből letekintve, vajh’ mit szól ehhez Jakab apostol? Ha már a jótett elmulasztása is bűn, akkor egy bűntett elkövetése mekkora gonoszság? Nem tudom, hogy Benjámin lelke merre viszi majd a további vándorútját annak idején, de az enyém eszerint a megérdemelt elkárhozás felé ... Ráadásul az írógépemet és szerencsétlen társait sohasem tudom a zaciból kiváltani. Kérem azért, aranyos főszerkesztő ur, nézze el, hogy nem gépiratot nyújtok be, mint azt a szerkesztőségi szabályzat előírja, hanem fél éjszakán át gondosan rajzolt betűkkel körmöltem le ezt a tragikomikus, akarom mondani komitragikus históriát. EMBEREK ÉS ESETEK A BOHÓC A világ egyik leghíresebb zenebohócának — ötletei még ma is élnek és nevettetnek a cirkuszok porondjain — az 1959-ben elhunyd Grocknak emlékiratai nemrég láttak napvilágot. Humoristáknál, bohócoknál gyakori jelenség, hogy magánéletükben zárkózott, keserű emberek. Ebbéli az emlékiratban azonban olyan érdekes, humánus egyéniség bontakozik ki előttünk, hogy akármi legyen is a hivatásunk, munkakörünk, ezzel az érzéssel tesszük le a könyvet: én is ilyen ember szeretnék lenni; • Svájcban született, anyanyelvi szinten beszélt németül, franciául és olaszul, de persze később hozzátanult hivatásánál fogva még jó néhány más nyelvet is. Egy alkalommal nemzetközi gyrson utazott. A vonat zsúfolt volt, vérge talált egy helyet, amelyen csak egy bőrönd hevert. Genova felé tartottak, igy olaszul kérdezte meg az ott ülő hölgyet, hogy szabad-e a hely. — Si, signore, szabad. Grock fogta a bőröndöt föltette a csomagtartóra és leült. — That’s right — jegyezte meg a szemközt ülő amerikai — igy kell ezt csinálni! — s máris megindult köztük az angol nyelvű társalgás. Közben egy másik németül kérdezte, merre találja az étkezőkocsit. Grock németül igazitotta útba. Németül is beszél? — kérdezte csodálkozva az amerikai. — Természetesen. — Tulajdonképpen hány nyelvet ismer? — Mindet. Az amerikai szeme tágranyilt, mert kisvártatva egy spanyol nő kapott tőle anyanyelvén választ, hogy mikor érkezik a gyors Savonába. A hitetlenkedő utitársak közül ekkor egyik nő igy szólt a férjéhez: — Hallottad, mit mondott az előbb ez az ur? Hogy minden nyelvet ismer. Nos, ha valóban igy van, akkor most bekapcsolódik a beszélgetésünkbe... — A legnagyobb örömmel, asszonyom — hangzott máris a meghökkentő bizonyíték. — Igazán boldog vagyok, hogy annyi idő után egyszer alkalmam nyílik magyarul beszélni. • Grock pályafutása ugyanis Magyarországon kezdődött. Az erdélyi Bethlen gróf franciául tudó ifjút keresett újsághirdetés utján fiai mellé. Kari Adrian Wettach akkor még maga sem tudott (Folyt a 15. oldalon)
