Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-25 / 4. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, January 25, 1973 Tf aElbeszélések és igaz történetek Itt ? t f A POROS AKTÁK MESÉLNEK: KISIKKASZTOTT AMERIKÁBA (Folytatás) Oly tettet követtem el, melyet jóvá nem lehet tennem. — Nem tudom, mi vitt rá . . . de oly démoni hatalom ragadt az utóbbi időben kínzó vasmarokkal szivembe, melytől szabadulni nem tudtam. — Már megtörtént . . . Kezem reszket. . . szeretném viszszaszivni ... de nem lehet. . . Istenem . . . elvesztem. Mellékelve küldök 30 forintot újabb keletű tartozásaim kiegyenlítésére. Kijelentem, hisz tudod magad is, hogy soha egy krajcárt sem fordítottam közpénzből a magam hasznára. — Feledj el édes Aladárom — én elvesztem úgyis az életre nézve . . . Üdvözöl Kecskeméthy . . .” A levelekből le kellett vonni azt a következtetést, hogy a sikkasztás után Kecskeméthy meglehetősen ideges volt — s ez érthető —, másrészt, hogy — s ez már furcsább — sajátos erkölcsi érzékkel rendelkezett: a kisebb összegeket megküldte a nagy sikkasztásból, nehogy egykori barátai megvessék őt. Ami pedig azt az érzését illeti, hogy elveszett egy életre, ez valónak bizonyult. Legalábbis az őt üldöző detektívek nem találták meg soha. Pedig hát sűrűn utazgattak külföldre is a Kecskeméthy után nyomozó budapesti detektívek. A trieszti II Piccolo cimü lap például ezt irta: “Kecskeméthy Győző a múlt pénteken reggel Miramáre állomáson leszállott a Prágerhof felől érkező gyorsvonatról. Az állomásról kocsin érkezett a kastélyba és alaposan megtekintette néhai Miksa császár palotáját. A kastély mellett, a tengerparton épült grignanói Bellevue vendéglőben megebédelt, azután egyfogatu bérkocsin Triesztbe hajtatott. Az ottani Specchi féle kávéházban elolvasta a magyar lapokat, s nemsokára megint kocsira ült, viszszahájtatott a maramarei állomásra, ahonnan Mestre felé Olaszországba utazott. — Mestrétől Velencébe és Milánóba ágazik el a vonal, s igy nem lehet tudni, merre menekült Kecskeméthy. A trieszti rendőrség mindezt csak néhány nappal később tudta meg, amikor már késő volt. Szökés a tengeren át . . . Ebben az időben már Bérczy Béla rendőrkapitány nyomozott az ügyben, amelyet Arányi Taksony rendőrtanácsos kezdett el. A rendőrségnek kellemetlen volt a kudarc, hiszen a lapokból kiderült, hogy ha gyorsabbak lennének a főkapitányság emberei, nem lenne nehéz elfogni Kecskeméthyt. — Amikor ugyanis Bérczyék Olaszországba értek, Kecskeméthy már továbbállt Itáliából, ahol egyébként a Szent Márk téren látták egy csinos nővel galambokat etetni. Nizzába, ahol az ottani játékkaszinóban ismét bebizonyosodott, hogy ebül szerzett jószág ebül vész el. Kecskeméthy jónéhány ezrest vesztett, de az is igaz, hogy maradhatott neki még bőségesen a főváros pénzéből. A rendőrség — ez is régi fogás — kommünikét adott ki, amelyben sikertelenségét a szükséges titoktartás mögé próbálta rejteni: “A lapok egy része Kecskeméthy bűnügyének kapcsán a rendőri nyomozás irányáról folyton uj és uj — a valóságnak egyáltalán meg nem felelő híreket közöl, melyre nézve a rendőrség kijelenti, hogy e tárgyban napok óta semmiféle hirt ki nem adott, és bár a rendőrség kellően tudja méltányolni a napilajok utján fölkeltett belföldi érdeklődés előnyeit, mégis a nyomozás érdeke ez idő szerint az újabb tudósítások kiadását meg nem engedi. A lapok azon hire is, mintha Arányi Taksony rendőrtanácsostól a nyomozás elvétetett volna, egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A tény az, hogy az ügy fontosságára való tekintettel, egyre több rendőrtisztviselő foglalkozik azzal.” Lehet, hogy Arányi Taksoly nyomozott tovább, de az biztos, hogy Bérczy folytatta a fogócskát, amely Korzika szigetén ért véget. Az utolsó értesülés szerint ugyanis, Kecskeméthy Győző november 27-én a Dél- Amerika felé induló Hollandia nevű hajó fedélzetére szállt. Bérczy egy vitorlást kerített, hogy ezzel beérje Korzikán, ahol a hajónak ki kellett kötnie, a sikkasztót. Bérczynek ez a terve sem sikerült, s Korzikáról már nem ment tovább Brazília felé. — Előbb táviratozott Budapestre, Halmos polgármesternek, s ebben megkérdezte: a főváros fedezi-e az üldözés minden bizonnyal nem kis költségeit. A főváros nemet mondott, nem szánt még néhány ezer koronát rá az ügyre. A közgyűlés pedig — mi mást tehetett volna — jóváhagyólag tudomásul vette Halmos polgármester jelentését a sikkasztás után foganatosított fegyelmikről és intézkedésekről. A GYILKOS HASZNA 12 KORONA Kosztolányi Dezső hírlapíró korában gyakran merített témát a bűnügyi krónikákból. 1913. március 2-án az Élet hasábjain “A pesti gyilkos” portréját festi meg. . . Az a vánnyadt és szomorú csavargó, aki megölte a kilencéves kislányt, még az életét, még a bűnét sem tudta megértetni. Lelkében nincs igaz megbánás, a szeme száraz, az arca csak az ijedelemtől fakó. A vallatok pedig kétségbeesetten keresik az érzéseket, amelyek valahogy teljes fénnyel világítják meg a tettét. Mennyire hálásak vagyunk egy meleg szóért, egy emberi felzokogásért. A gyilkos elmesélte, hogy gyermekkorában szerette a verklit. Egy forró nyári délutánon annyira megbüvölte ez a koldusi hangszer, hogy — öntudatlanul utána ment, eltévedt, s akkor kapta meg az első büntetést, a verkliszóért, egy szomorú és szegényes ábrándért. Ez az egyetlen, benső vallomása”. Kilencéves áldozat A gyilkos, Váczi Ferenc egyszerűen nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért ölte meg Richter Annuskát. Az éhségre hivatkozott, de ez nem volt elég indok. Kifoszthatta volna a szegényes Czukor utcai földszinti proletárlakást úgy is, hogy nem nyúl a kislányhoz, vagy csak megkötözi, beköti a száját, úgy teszi ártalmatlanná. Mit tehetett volna a súlyosan beteg, kilenc éves kislány egy életerős fiatalember ellen, aki belopózott a lakásba, hogy fosztogasson? A gyilkosság 1913. február 18-án, hétfői napon történt. A kislányt édesanyja egyedül nevelte, az apa, Richter János nyomdász néhány évvel előbb halt meg. Az özvegy keservesen dolgozott azért, hogy a kislányt felnevelhesse. Gyümölcsöt árult a vásárcsarnokban. Minden nap korán kelt, hogy egyetlen vevőt se szalasszon el. Kislányát egyedül kellett hagynia odahaza. Annuska többet volt beteg, mint egészséges. A kilencéves kislány még csak második elemibe járt a közeli Lónyai utcai iskolába, s kétséges, hogy ezt az esztendőt is be tudja-e fejezni. Az epilepsziás gyermek, amikor egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy iskolába menjen, egész nap egyedül volt otthon. Richterné bármennyire is fájlalta, nem tehetett másképpen. Mindössze néhány koronája volt arra, hogy gondozót fogadjon az ő Annuskájához. Juli néni, az egyik szomszéd — maga is beteg, már süket öregasszony — reggelenként mindig benyitott a kislányhoz, felébresztette, megfésülte, felöltöztette, s reggelit adott neki. Késő délután, amikor Richterné hazatért a csarnokból, evett azután újra Annuska. Ezen a hétfői reggelen Richterné a szokottnál néhány perccel később, kislánya egy jó félórával előbb ébredt. Nem akarta elengedni az anyját, kérlelte, hogy legalább ő fésülje meg, mert ha Juli néni csinálja, az fáj. Richternének azonban rohannia kellett. Sokása szerint rázárta a kislányra az ajtót, s a kulcsot gyorsan beadta Juli néninek, aztán ment a dolgára. Látta a konyhaablakból Juli néni — ismét csak szokás szerint — nemsokára átment a 13. számú lakásba, Richterékhez. Először megfésülte és felöltöztette a gyereket, aztán visszament a saját konyhájába, hogy reggelit melegítsen a kislánynak. A kulcsot kívülről gépies mozdulattal ráfordította, de benne hagyta a zárban. (Folytatjuk)
