Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-07 / 23. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ Századunk negyvenes éveinek végén és az ötvenes évek kezdetén London North Kensington nevű városnegyedében, a Rillington Place 10-es számú házban lakott egy Timothy John Evans nevű sofőr és egy John Halliday Reginald Christie nevezetű főkönyvelő. A walesi származású Evans 1924-ben született. Szerencsétlen családi körülmények között nevelkedett, és nem ismerte az apját. Tizenhét éves korában fürdés közben súlyosan megsérült a lábán s ennek következtében éveket töltött a kórházban. Alacsony, jelentéktelen figura volt, alig tudott irni-olvasni. 1947-ben Londoiban feleségül vett egy csinos, fiatal telefonkezelőnőt, aki 1948-ban léánygyermeket szült. Hogy a vonzó fiatal lányt mi indította arra, hogy hozzámenjen a szánalmas külsejű, gyámoltalan és korlátolt, csaknem írástudatlan férfihoz, valóságos rejtély. A Rillington. Place 10-es számú ház, amelybe az Evans-házaspár 1948 husvétján költözött be, egy zsákutca végében épült, ütöttkopott, kétemeletes tákolmány volt, amelybe nem építettek se pincét, se fürdőszobát, és a ház összes lakója egyetlen — a kertben levő — árnyéksszékben végezhette a szükségét. A legfelső emeleten az Evans-házaspár, a középsőn egy Kitchener nevű idősebb férfi (aki az alant következő események idején kórházban volt), a földszinten pedi^g a Christieházaspár lakott. A ház igencsak keskeny lévén, a lakások is szűkösek voltak: mindegyik lakó csak két nagyobb helyiséggel rendelkezett. Mr. Christie és felesége, a földszinti lakók, nagyon visszavonultan éltek, és mind a házon belüli, mind az utcájukbeli szomszédoktól hangsúlyozottan távol tartották magukat. Amikor az Evans-házaspár gyereke egyéves lett, Mrs. Evans ismét állapotosnak érezte magát. Mivel ő is, férje is keveset keresett, úgy döntött, hogy elvéteti a gyereket. A lakás berendezésekor olyan súlyos adósságokbá keveredtek, hogy az újabb szülés^1 és a második gyerekkel járó kiadásaik megellő késüket veszélyeztették volna. Később a szomszédok azt vallották, hogy az Evans-házaspár között gyakori volt a veszekedés. Különösen hevesen szólalkoztak össze, amikor az asszony odavette tizenhét éves barátnőjét, és Evansnek emiatt a konyhában kellett aludnia. A lány csak akkor ment el, amikor a dologba beleavatkozott Evans anyja is, aki második férje után a Probert nevet viselte. 1949. november 10-én Evans az utcabelieknek azt beszélte, hogy felmondta az állását. Valójában azonban elbocsátották. Noha jó sofőr volt, a munkaadóját megbotránkoztatta örökös hazudozásával, és nyugtalanította hebehurgya, megbízhatatlan természetével. Ráadásul állandóan előleget kunyerált. November 11-én Evans negyven fontért eladta a lakás egész bútorzatát egy kereskedőnek, aki azt november 14-én el is szállította. A szomszédoknak Evans azt mondta, hogy az asszony a gyerekkel együtt apjához utazott, Brightonba. Ő maga még azon az éjszakán Cardiffba utazott, a szülőföldjére. Nagynénjének, Mrs. Linchnek is ugyanezt mondta, amit a szomszédoknak. November 23-án rövid időre hazatért a Rillington Place-i házba, néhány szót váltott Mr. Christie-vel, aztán egy hétre ismét elutazott Walesbe. A nagynénjének azt mesélte, hogy találkozott a feleségével, és úgy döntöttek, hogy a gyereket New Portba küldik. Eközben Evans anyja megtudta, hogy a fia a cardiffi nagynénjénél járt, és hogy senki nem tudta pontosan, hogy az asszony meg a gyereke. Távirozott Mrs. Evans apjának, aki azt válaszolta, hogy november 5-e óta egyáltalán nem látta a lányát. Amikor aztán Evans mostohanővére ellátogatott a Rillington Place-i házba, senki sem tudta megmondani neki, hogy mi történt Mrs. Evansszel. Mrs. Probert erre levelet irt Mrs. Lynchnek, a sógornőjének, amely kevéssé volt hízelgő a fiára nézve. Felemlegette a férfi örökös hazudozásait, elpanaszolta, hogy folyton adósságokba veri magát, és megjósolta, hogy apja sorsára jut, aki ugyancsak nem tudott egyetlen munkahelyen sem gyökeret verni. Amikor a levél november 30-án megérkezett Cardiffba, Mrs. Lynch felolvasta az unokaöccsének, aki nagyon megdöbbent tőle. Evans még ugyanaznap délután jelentkezett egy rendőrőrsön, és feljelentette önmagát. — Elintéztem a feleségemet. Utána elrejtettem a szennyvízcsatornába. A rendőrtisztviselő először nem akart hinni neki és figyelmeztette, hogy legyen óvatos az efféle kijelentésekkel. Evans azonban így válaszolt: — De én tudom, hogy mit beszélek. Azóta nem tudok aludni, könnyiteni szeretnék a telkemen. Mindent elmondok magának, Írja le. Nem vagyok valami müveit, Írni és olvasni sem tudok. Végül is Evans kimerítő vallomást tett a rendőrtiszt előtt: Október elején a felesége közölte vele, hogy gyereket vár, és el akarja vétetni. Ő erre azt felelte, hogy neki személy szerint semmi kifogása egy második gyerek ellen, hadd menjenek a dolgok a maguk utján. A feleségét azonban sajnos nem lehetett, visszatartani a szándékától. A különböző elhajtási kísérletek teljesen kimerítették, és nagyon rossz színben volt. így aztán végeláthatatlan vitákba bonyolódtak. November 6- án az asszony kijelentette, hogy ha az elhajtás nem sikerül, megöli magát és a kislányt is. Másnap aztán ő, Evans vidéki utján, Ipswich és Colchester között, egy kávéházban beszédbe elegyedett egy férfival. Az idegen, miután tudomást szerzett Evans otthoni gondjairól átadott neki egy kis, barna papírba csomagolt üvegcsét, és azt mondta: — Mondja meg a feleségének, hogy holnap reggel teázás előtt vegyen be ebből valamenynyit, és utána feküdjön le. Akkor aztán minden kívánsága szerint alakul. Otthon odaadta a feleségének az üveget,, és felszólította, hogy vegye be a gyógyszert, másnap reggel azonban mégis lebeszélte róla. Amikor aztán este meggyuj tóttá a gázlámpát, holtan találta a feleségét. Ezek szerint tehát mégiscsak bevehette az asszony azt a szert. Akkor ő ellátta a gyereket, majd éjszaka egy és két óra között eltüntette az asszony holttestét a ház előtt húzódó vízlevezető csatornába. Másnap felmondót a munkahelyén, és negyven fontért eladta a lakás bútorzatát. Ez volt Evans első számú vallomása. Am a rendőrtisztekben nem keltett valami nagy hatást. Különcködésre hajlamos emberek gyakran tesznek “vallomást”, amelyek később nem bizonyulnak helytállónak, sőt, néha még maguk a vallomástevők vonják viszsza. Különös módon Evans első bejelentésében nem volt semmiféle önvád, és Christie-ről sem esett benne szó. A londoni rendőrség telefonbejelentések alapján házkutatást rendelt el a Rillington Place 10-ben; a ház előtt húzódó csatornában azonban nyomát se találták semmiféle holttestnek. Mivel három rendőr együttes erőfeszítése kellett ahhoz, hogy a csatorna fedelét felemeljék, eleve igen valószínűtlennek látszott, hogy Evans idegen segítség nélkül boldogult volna vele. Amikor Evans továbbra is kitartott amellett, hogy oda rejtette a hullát, azt vetették ellene, hogy erre fizikailag képtelennek tartják. Az a tény, hogy nem hisznek neki arra késztette, hogy még ugyanazon a napon, november 30-án visszavonja a vallomását. Most uj változatot talált fel: — El akarom mondani az igazat. Semmiféle emberrel nem találkoztam a kávéházban. Az a csatornahistória se igaz. Mindent csak azért mondtam, hogy fedezzek egy Christie nevű embert. Ez volt az első eset, hogy Christie nevét említette. Miután felszólították az igazmondásra, még aznap este a következőket jelentette ki: Egy héttel a felesége halála előtt Christie azt mondta neki, hogy tudomása van róla, miszerint a felesége elhajtó gyógyszereket szed. Ha az asszony felkeresné őt, veszély nélkül megszabadulhatna a magzattól. Evans ellenvetésére, hogy Christie-nek nincs is orvosi képzettsége, azt felelte, hogy a háború előtt egy orvosnál dolgozott. Azután orvosi könyveket mutatott neki. Végül pedig azt állította, hogy az a módszer, amelyet ő alkalmaz, tiz asszony közül csak egyet pusztít el. Mire ő, Evans, azt válaszolta, hogy neki nem fontos a beavatkozás. (Folytatjuk)
