Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-06-07 / 23. szám
/ A BIZALOM VISSZAÁLLÍTÁSA A POLITIKÁBAN Irta: CHARLES H. PERCY — Illinois állam republikánus szenátora — (Részleteik a National Press Club előtt elmondott beszédéből.) 12. oldal Az a hihetetlen bűnözési hullám, korrupció és félrevezetés, mely a Watergate-ügy égisze alatt bontakozott ki, több okra vezethető vissza: Félreértett és elferdített hűség, izoláció, egyéni arrogancia, törvényszegés és tulbozgóság, hogy csak egy párat említsünk. Semmilyen tárgyalása, indokolása az ügynek nem tudná felszínre hozni a botrány összes részletét, de meg kell próbálnunk. Teljes energiánkkal azon kell törekednünk, hogy megtudjuk az igazságot. Az egész nemzet számára jobb lenne, ha vallomások fentről, a Fehér Házból jönnének. Jobban helyre lehetne állítani a kormányzat becsületét, mintha az igazság alulról, vizsgálatokból és az egyre elfásultabb közvéleményből derülne ki. Ha minden kis esemény a vizsgálatok során derül ki és csak azután, hogy a titkolózó vagy joggal hallgatni kívánó tettest meghurcolják, akkor nemzeti becsületünk visszaállítása éveket vehet igénybe. És ugyanakkor egyre kisebb a valószínűsége annak, hogy a kormány szinte bénulásként lecsökkent'cselekvőképességét visszanyerje. Watergate történelmünk egyik fájdalmas fejezete, de még mielőtt minden részletet tudnánk róla, meg vagyok győződve arról, hogy van egy pár jó utóhatása is. Feleismertük, hogy túlságosan nagy pénzösszegeket emésztünk fel politikai célokra. Jelentések szerint Nixon elnök ujraválasztási bizottsága még mindig 5 millió dollár ‘ felesleggel” rendelkezik, 6 hónappal a választások után. Semmilyen anyagi megszorításra nem került sor a kampány során. Minden lehetséges vagy lehetetlen ötletet finanszorizni tudtak, legyen az morálisan elfogadható vagy elfogadhatatlan. Ha gyorsan cselekszünk talán sikerül meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a választás nem eladó. Nem azok számára találták ki a választást, akik meg tudják azt fizetni. Ha ez igy van, akkor rendszerünk nem demokratikus. Ha igazán demonstrálni akarjuk azt, hogy megértjük Watergate jelentőségét, akkor nekünk itt a Kongresszusban tiszteletben kell tartanunk a különbséget hatalom és vagyon között. A hatalom nem azért került az elnök kezébe, mert az elnök elvette, hanem azért mert a Kongresszus odaadta. A Kongresszust az elmúlt években a rangidős rendszer, a zárt ülések bevezetése, a különböző, kitudja milyen érdekekből alakult bizottságok sorozata gyengítette. A Watergate ügy ugyancsak elősegítheti azt, hogy nagyobb megértés uralkodjék az ország lakosai, pártjai és különösen a Republikánus párt különböző szárnyai között. A múltban egészen eltérő véleményeknek is védőszárnyat adott a Republikánus párt. Sajnos, az elnök közeli barátjai ezt a szabad folyamatot gátolni igyekeztek. Az ő felfogásuk az volt, hogy az a jó republikánus, aki követi az elnöknek és közeli munkatársainak álláspontját. Csakúgy a pártban mint az országban ezek a személyek összetévesztették a hűtlenség fogalmát az eltérő vélemény fogalmával. Ezek a személyek nem vették tudomásul, hogy minden megválasztott republikánus hivatalnok jobban képviseli a pártot, mint ők maguk. Mi a jövőben is, mint eddig, együtt fogunk működni az elnökkel, hogy megvalósíthassa belföldi és nemzetközi programjait. Nem ismerek egy republikánust sem, aki ne szeretne jobban dolgozni a Fehér Házzal, mint az ellen. De a vak követés veszélyes dolog. És a Watergate ügy fényesen bizonyítja, hogy mi történhet ha a végső hatalom az elnökön és kisszámú belső munkatársai körén nyugszik. Az egyenesen ironikus, hogy az elnök a hatalom decentralizásáról beszél úgy szövetségi, mint állami, megyei és helyi viszonylatban, amikor a hatalom — jobban mint bármikor előtte — a Fehér Ház kezében összpontosul. Ezen a szűk Fehér Ház-beli körön belül olyan álláspont alakult ki, hogy a cél szentesíti az eszközt ... a nyers hatalom a siker legbiztosabb útja. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy a sajtót meg akarták félemliteni és a Kongresszus erejét minimunyra akarták csökkenteni. Hogy vajon ezt az álláspontot az elnök választotta, vagy csupán szemét elfordítva jóváhagyta, nem tudni. Egy biztos: ez az irányvonal végképp elveszítette hitelét Watergate miatt. Itt az ideje annak, hogy gyakorlatban is bevezessék azokat az elegáns szólamokat, amelyeket Nixon elnök 1968- ban hangoztatott: ‘‘Ismét itt van az idő, hogy nyílt adminisztrációnk legyen. Nyílt a nép elképzeléseivel szemben, nyílt a néppel folytatandó érintkezésben . . . adminisztráció tágra nyitott kapukkal, tágra nyitott szemekkel és tágra nyitott fülekkel.” (Utóirat: Percy szenátor egyik reménysége a republikánus pártnak és az 1976-os republikánus elnökjelöltjei között emlegetik.) UTIJEGYZET: MAGYAR SZEMMEL AMERIKÁBAN Az előítéletekben mindig megtestesül némi igazság, de nem mindig válnak be. Azzal indultunk útnak az Egyesült Államokba, hogy az amerikaiak általában zord, mogorva emberek, csak a maguk dolgával törődnek, másokkal nem. Az amerikaiak viszont éppen érkezésünk előtt értesültek a televízió egyik folytatásos családi játékából (All in the Family) a közkedvelt Archie-tól (Carroll O,Connor játssza), hogy egy “hunkry”-t onnan lehet megismerni, hogy ha utolsónak is lép be egy forgóajtón, elsőként lép ki belőle. Archi^a vejét figyelmeztette ezzel, a házat óvta egy magyar házibaráttól . . . S mit láttunk három hét alatt az Egyesült Államokban? Azt, hogy az amerikaiak többnyire udvariasak, barátságosak, készségesek. Sőt még az is kideült, mégpedig tömegméretekben (ötven magyar, 13-szor vendégként családoknál), hogy a magyarok szerény, olykor alázatosan viselkedő emberek. Természetesen amig ily módon összejöttek a dolgok, nem ment minden simán. Pedig már az első vendéglátóink is barátságosak, udvariasak voltak, mint például az enyém, a connecticutbeli Storrs-ban. Kettőnket fogadott a házába. Bob azonnal a fürdőszobába vezetett bennünket — gyakorlott vendéglátóként, azonnal számolva azzal, mire is lehet egy vendégnek sürgősen szüksége vagy 30 órás utazás után. Sorry, vagyis elnézést kérek Mr. Robert Leonardtól, hogy modortalan voltam: még nem tudtam, hogy egy amerikai házban illik mindent megdicsérni. A vízcsapot és a kutyát. A garázst és a motorcsónakot. A garázs szerszámossarkát és azt az egy-két tucatnyi szakácskönyvet, amit a legtöbb helyen megmutattak, bebizonyítván, hogy legalább olvastak magyar ételekről, bár szerencsére nem főztek belőle semmit. Különös figyelmet illik fordítani a kandallóra, valamint a színes televíziókészülékre. Az autót ezzel szemben nem fontos észrevenni, mert akkor szóiba kerül, hogy mind drágábbak a kocsik, megy fel a benzin ára is, és az a nagy dög milyen sokat fogyaszt. Innen már csak egy lépés, hogy a háziasszony szóvá tegye, milyen sokba is kerül a steak. S akkor a magamfajta szégyenlős magyar, aki egyébként imádja a jó zaftos marhahúsokat, már kissé félve harap bele a házigazda által ünnepélyesen felszeletelt és fatálon tálalt, a vendégek iránti tiszteletből étrendbe iktatott kitűnő ételbe. Pedig hát igazán tanulhatott volna annyi jómodort, hogy tudja: nem azért emlegetik a húsárakat, mintha sajnálnák tőle, hanem, hogy a vendég érezze, mennyire megbecsülik. S a vendég még azt a hibát is elköveti hogy a vendéglátói által megcsodált mülakk cipellőjéről elárulja, hogy úgy 15 dollárba került Magyarországon. S nem érti, hogy a lelkesedés miért lohad le azonnal. Később, amikor egyszer zavarában — mondom, az angol tudásom fogyatékos — 15 helyett 50-et mond, fokozódik az;, ováció. Ócska európai szokás olcsó, de tetszetős holmikban járni. Az becsülendő, ami drága, és akkor az sem baj, ha tetszetős. Az a magyar, aki 50 dolláros cipőben lép a New York-i Kennedy repülőtéren az Egyesült Államok földjére, megadta a császárnak, ami a császáré ... A mi viszonyunk vendéglátóinkhoz, és az övék hozzánk azonban valóban szívélyes volt. Amikor megtudtuk, hogy a kórust amerikai útja során családok látják majd vendégül, először olyasfajta érzésünk volt, hogy majd kegyelemkenyéren élünk, ágyrajáróként alszunk. S különben is: az hivott vendéget, akinek nem esett különösképpen nehezére. Vagyis olyasvalakik, akiknek volt mit megmutatniuk, volt milyen vízcsapot elmagyarázniuk, és akik szeretik a zenét és akik szeretnének hozzájárulni az országok közötti kapcsolatok erősítéséhez. S hogy miért éppen velünk, magyarokkal barátkoztak? Hát azért, mert éppen mi jártunk arra. A legtöbbjük, amikor igent mondott a szervezők felkérésére, nem nagyon tudta még azt se, hogy hol van Magyarország. Mi viszont büszkék lehetünk rá, hogy az egyetemi kórus keltette fel az érdeklődésüket. Őszinte kíváncsiság ébredt vendéglátóinkban és azokban az ezrekben, akik a 13 koncerten rendszerint zsúfolásig megtöltötték a nézőtereket, egy ország iránt, amelynek ilyen zenéje van, és ahol egy amatőr énekkar ilyen magas művészi produkcióra képes. Némelyek, akik készültek a vendégfogadásra, és kerestek könyveket »amelyekben megtalálták Magyarország leírását, megjegyezték, hogy bizony a kórustól egykét nap alatt jóval többet tudtak meg a magyarokról, mint a fellelhető kézikönyvekből. Hogy Kansas az igazi Amerika, azt a kansasbeli Manhattanban élő Bill Moore után megerősítette kansasbeli Emporiában élő Don is, akihez sorsam Mr. Jahnsonnak, az empor iái college karnagyának, ottani fő házigazdánknak jóvoltából vezérelt. Jöhnsor ur nemcsak kitűnő karnavy — hallottuk a kórusát énekelni — és kitűnő szakács — ő maga sütötte a. finom marhahúst a könyvtár kertjében rendezett “Steak Fry”-n, vagyis afféle ökörsütési népünnepélyen—, hanem remek szervező is. Az emporiai fogadtatás minden képzeletet felülmúlt A mi házigazdánk például finom, hideg sörrel várt bennünket, no meg pop-comnal, ami nemcsak egy táncszám, hanem (Folyt a 13. oldalon)
