Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-31 / 22. szám
GONOSZ PISTA, A SPENÓT MEG ÉN Irta: SIMA Életemet Gonosz Pistának köszönhetem, akivel kölcsönösen utáltuk egymást. Igazából Balog Szabó Pistának hivták, a “gonosz” ráadásnevet én adtam neki. Ennek oka pe* dig- a háromkerekű bicikli volt, amelyet Weinberger Gábor műszerész kirakatában meglátnom és megszeretnem pillanat müve volt, sétám során a Mamával és 24 órába se telt, hogy megvételét is sikerült kibömbölnöm jó szüléimből. Bár meg kell vallani, ennek elérésében a kitartó bömbölésemen kívül döntően segített az a körűimén^, hogy szüleim megigértették velem: ha megkapom a háromkerekű biciklit, akkor ezután megeszem a spenótfőzeléket. Megígértem és megkaptam a háromkerekű biciklit. A diplomáciai gyakorlat ismeretének akkor még teljesen híjával voltam ugyan, de azért annyi diplomáciai érzékem ösztönösen is volt, hogy ígéretemet már a rákövetkező első spenótetetési kísérlet alkalmával megszegtem, azzal a kifogással, hogy - macskaize van. Igaz, hogy macskát még nem kóstoltam, de viszont hallottam egyszer, amikor a keresztapám mesélte a kertben, hogy az olaszok megeszik a macskát és köpött hozzá egyet. Ebből következtettem, hogy a macska ize nagyon rossz lehet, igy hát alkalmas a spenótra is, amelyet ezzel az ürüggyel szintén ki lehet köpni. Fő, hogy a háromkerekű biciklit már úgyis megkaptam. Diplomáciai szószegésem kétségbeej tette jó szüléimét, akik már mindent elkövettek, hogy a spenótot megetessék velem, mert sápadt, csenevész gyerkőc voltam, gyenge szervezetű, emiatt megbetegedésekre hajlamos. A jó öreg háziorvosunk, Zukermann doktor bácsi és népes rokonságunk orvosai szerint ennek egyedüli hatásos orvossága a spenót. Vegyük figyelembe, hogy ez csaknem 60 esztendeje történt, amikor a vitaminokat még nem használták.) Ezirányu meggyőződésem eszközeiből a verés kimaradt, mert babusgatott egyetlenke voltam. Ehelyett ilyesmikkel igyekeztek hatni rám: “Anyuka nagyon szomorú lesz, ha nem eszed meg . . .” Vagy: “Apuka nagyon örülne, ha jó kisfiú lennél és megennéd...” Nodehát én önző és komisz voltam, mint minden hátulgombolós kölyök: azzal, hogy szüleim örülnek-e, vagy búsulnak, annyit se törődtem, mint amennyit kedves olvasóm törődik például a mohamedán vallás ünnepeivel. Spenótfőzeléket tehát továbbra sem ettem és girhesen, de vidáman száguldoztam háromkerekű biciklimmel az utcánkban, ott a házak előtti aszfaltjárdán. A járókelőkre szilajul rácsöngettem, hogy térjenek le előlem a kocsiutra, vagy gázolok! Enyém volt a világ. De legalábbis a járda belőle. Ám az én boldog biciklizésem vidámságának zavartalansága nem tartott sokáig. Csak amig a mi oldalunkon három házzal odébb lakó Balog Szabóék Pistája fel nem figyelt viharzó száguldozásomra és neki is kedve nem támadt hozzá. Neki azonban nem volt háromkerekű biciklije, ezzel szemben nálamnál valami két évvel idősebb volt, majd egy fejjel magasabb, tömzsi, pirospozsgás gyerek, kijött a kapuba és amikor ott robogtam volna el előttük, elkapta a galléromat s már emelt is lefelé az igy megállásra kénvszeritett bicikliről. FERENC Én azonban nem engedtem el a kormányt. Pista erre a másik kezével megmarkolta a fülemet és megszorította: — Szállj le rögtön! — Nem szállók! Ez az én biciklim! Hagyj békén! Gonosz Pista csavart nagyot a fülemen: — Szállj le, vagy lecsavarom a füledet és a kutyának adom! Erre már bőgve leszálltam, mert féltettem a fülemet. Pista a gonosz pedig felült háromkerekű biciklimre és viharozva nyargalászott vele fel és alá a járdán. Méregtől reszketve rohantam be a házba, mozgósítani a mamát Gonosz Pista ellen. A mama jött is, lecibálta Gonosz Pistát a biciklimről, visszaültetve rá engemet. De negyedóra múlva Pista megint elszedte a biciklimet, ahogy az imént. , Szaladtam bőgve megint a mamáért. Amig csak belé nem unt és azt mondta, hogy nem enged ki az utcára, biciklizzek a kapun belül, mert neki ebédet kell főzni. De bent a kertben nem volt hely biciklizni. A homokban nem is gurult úgy a bicikli, mint az aszfaltjárdán. És ez most már napról-napra igy ment. Ha kimerészkedtem az utcára: jött Gonosz Pista és már emelt is le a biciklimről, fülemnél fogva. A szülei nem avatkoztak bele. Úgy vélték, hogy olcsóbb megoldása ez a Pista biciklizési vágyának, mintha biciklit kellene neki is vásárolni. Forrt bennem a tehetetlen méreg. Apám is megtudta hamarosan, csakhogy ő mindjárt kitalálta, hogy ez mire jó. Azt mondta: — Te Ferike, hiszen ezen lehet segíteni! Ha mindig szépen megeszed eztán a spenótot, olyan erős leszel tőle nemsokára, hogv a lelket is kipofozod abból a Gonosz Pistából. Akarod? ? Akarom! feleltem elszántan. Már aznap este spenótfőzelék volt vacsorára. És én mi az, hogy megettem? Faltam tányérszámra. Mindig, attólfogva. És már nem is volt macskaizü. Megállj csak, te Gonosz Pista! Szüleim és a rokonság pár hónap múlva boldogan állapították meg, hogy a régi nyeszlett nyápicból pirospozsgás, izmos kis vasgyuró lett. Azért mégsem láttam elérkezettnü®k az időt, hogy kipofozzam Gonosz Pistából a lelket. Mert csak nagyobb volt nálam. Aztán jöttek az őszi esők és vége lett n kinti biciklizésnek. A következő év 1918 volt. Rosszemlékű nyarán dühöngött a spanyol náthajárvány, pár hónap alatt több halottja volt, mint amennyit a világháború követelt. Milliószámra kaszált le gyengébb szervezetüeket. Én is beleestem. Életveszélyben is voltam. De sok spenótevéstől felerősödött szervezetemmel végül mégiscsak átvészeltem. így mentette meg az életemet Gonosz Pista, akivel azonban minden fellelkesülten nekiszilajodott spenótfalásom ellenére se tudtam leszámolni! Soha. Csak évek múlva tudtam meg, hogy miért. ő is spenótot evett. SIMA FERENC BUDAPEST MÚLTJÁBÓL . . . HÁRFÁSOK, CITERÁSOK, GITÁROSOK... Késő téli estén vígan vannak a Szövetség utcai Pokol-kocsmában. Akkora a lárma, a kurjongatás, hogy kihallatszik a Kerepesi útra, amit majd néhány esztendő múlva, 1906-ban Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmával Rákóczi útnak fognak elnevezni. A Pokol nem valami finom szórakozóhely, hanem nagyon is kétes lebuj. Publikuma a pesti alvilág nehéz legényeiből és könnyű hölgyeiből verbuválódik — bűnözőkből, jasszokból, utcalányokból, kocsmaringyókból, selyemfiukból és sipistákból, akiknek számát elég gyakran ritkítja véres verekedés, késelés, s a mindezeknél veszélyesebb razzia. A díszes vendégkoszorut egy vak hárfás szórakoztatja, valamint egy megviselt, kopott hangú, kopott bársonymellényt viselő énekes, akinek szivet szaggató előadásmódjából, hatásos megjelenéséből jobban gyanítható, hogy lába valaha a világot jelentő deszkákat taposta, ha csak a kórus utolsó sorában is. A Hárfás és az énekes tulajdonképpen másodállásban produkálja magát a Pokol-kocsma közönségének. Főfoglalkozás szerint a vak hárfás és az egykori ripacs: “Udvari: “Udvari zenész és udvari énekes”, csakhogy csikorgó hidegben, éjnek évadján nem lehet odaállni a pesti bérházak udvarába, hiszen a hárfát pengető ujjak a hurokra fagynának, az énekre tárt torok végképpen berekedne. A Pokolban viszont meleg van, jó pálinka- és hagymaszagu, dohányfüstös és pacsuliszagos, áporodott meleg, s a zsebesek, tolvajok, betörők, egy-egy sikerült “meló” után könnyen odapenderitették a forintot, sőt odavágták a bankót is a muzsikus tányérjába. A két “művésznek” tehát a Szövetség utcai csehó biztos téli menedék, amig egy nagyobb rendőri “kapdova” hetekre szét nem ugrasztja a vendégeket. A meleget razzia után is élvezhetik, de a forint meg a bankó elapad a kézből vagy a kocsmáros jóvoltából kell kitartani tavaszig, midőn megenyhül a lég, vidul a pesti határ, s ki lehet indulni az utcára és az udvarokba . . . Amikor a rádió, a lemezjátszó, a magnetofon utópisztikus regények képzelgéseiben is alig ködlött fel, amikor még nem találták fel a tölcséres ősgramofont és elődjét: a viaszhengeres fonográfot — a legegyszerűbb pesti köznép zenés szórakoztatásáról az állandó helyükön működő utcai, és házról-házra járó udvari hangászok gondoskodtak. A kávéházak, vendéglők cigányzenekarainak muzsikájához degeszebb tárca adott csak belépőt, utcán-udvaron nótát hallgatni viszont ingyen élvezet, vagy krajcáros mulatság volt. Ami azt is jelenti, hogy az utcák-udvarok harmonikásai, hárfásai, citerásai ,sipládásai és énekesei a társadalmi ranglétra sokkal alacsonyabb fokán állottak, mint a neves, vagy akár közepes cigánybandák tagjai, bizonytalan keresetük csupán csekély töredéke volt a cigányzenészek többé-kevésbé egyenletes, s nem ritkán mesésen magas jövedelmének. Mit kereshettek vajon a pesti utcaszögletek muzsikuskoldusai, az elaggott vagy világtalan hárfások, akik hangszerük stílusához simulva, mélabus menüetteket, vagy kábító keringőket játszottak,' a Szűz imáját pengették, s csupán végszükségben, a járókelők teljes érdektelenségének leküzdésére fanyalodtak rá a Körösi lányra, vagy a Csicsónéra ... ? Kik lehettek ezek a gyötört, de többnyire értelmes arcú, idős férfiak, akiknek zeneszerszáma (Folyt, a 15. oldalon)
