Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-31 / 22. szám

4. oldal LONDONI RIPORT: CHURCHILL SZOBRA A PARLAMENT TÉRÉN A második világháború el­ső hónapjainak egyik regge­lén, német bombázógépek kon­centrált és egyik legpusztí­tóbb éjszakai támadása után, Winston Churchill, Nagy Bri­tannia akkori miniszterelnö­ke ott állt kíséretével a lon­doni Parlament-tér északkele­ti sarkában és szemrevette a rombolást. London egyes ke­rületeiben még tüzek égtek és fekete füstcsikok kígyóztak az ég felé. Churchill vastag átmeneti kabátot viselt, haja­donfőit volt, a jobbkezében tartott sétabotra támaszko­dott és szótlanul jártatta kö­rül tekintetét a tájon. Széles álla makacsul előre­­ugrott, ajkát keskenyrevon­ta, ez volt az a bulldog-kifeje­zés, amelyet akkor kezdett megismerni a világ és amely a háború befejezéséig jelképe maradt az angol eltökéltség­nek. Esztendőkkel később, amikor már béke volt és ami­kor Churchill mégegyszer visszatért a kormány élére, Churchill a Parlamentbeli szo­bájában kereste fel a minisz­terelnököt, hogy jóváhagyá­sát kérje a színhelyhez, aho­vá Smuts tábornagy szobrá­nak fölállítását tervezték. A miniszter a tér távoli, észak­keleti sarka felé mutatott. Churchill gondolataiba mé­­lyedt egy pillanatra, aztán megrázta a fejét. — Úgy hi­szem — mondotta — hogy oda másvalakinek a szobra kerül! A párbeszédet Eccles meg­őrizte emlékezetében, később megírta és most a londoni la­pok fölidézik abból az alka­lomból, hogy Churchill szob­ra rövidesen odakerül a Par­lament-tér északkeleti sarká­ba. Kevés kétely lehetett felő­le akkor is, hogy Churchill a saját szobrát szánta a nagy térnek abba a részébe. A szo­bor modellját, a tér makett­jét e hét végétől kiállítják a Városházán, ahol a londoniak megtekinthetik és ellen javas­lattal élhetnek. A törvény ér­telmében a város lakosságá­nak beleszólási joga van abba, hogy hol és milyen szobrot emelnek — ezt a törvényt még 1854-ben hozták, a vik­toriánus kor szertelen szobor­­állitási kedélynek rendszabá­lyozására : a környezetügyi minisztérium előterjeszti a tervet a városi tanácsnak, a tanács a szobor és a színhely módellját kiállításon mutatja be a nagyközönségnek és csak miután jogosnak Ítélt ellen vetés föl nem merül, adja hoz­zájárulását a minisztériumi tervhez. A Churchill-szobor esetében ilyen ellenvetésre aligha kell számítani. A három méternél valami­vel magasabb szobrot Ivor Robert-Jones szobrász készí­tette, kétméteres gránit emel­vényen áll majd és szabad tér veszi körül. Robert-Jones két esztendeig dolgozott a szobron, a suffol­­ki kertjében lévő stúdiót át kellett alakítania ahhoz, hogy elférjen hatalmas agyag­szobrával, emelőket használt, mechanikus liften közlekedett a talapzattól a fejig. A mü elkészült, az agyag­szobor a jövő hét elején uta­zik a bronz-öntődébe. Nem messze a színhelytől, ahol majd a Churchill-szobor lesz — áll Smuts tábornagy szob­ra. Smuts, a második világhá­ború egyik legkiválóbb stra­tégája, jóbarátja volt Chur­­chillnek, azzal tehát, hogy a miniszterelnök az északkeleti sarkot fenntartotta önmagá­nak, Smuts személyének je­lentőségét semmiképpen sem akarta csökkenteni. Az északkeleti sarok azon­ban az a pont, ahonnan a Churchill-szobor szemmeltart­­ja a Parlamentet- és amely pont a Parlament figyelmé­nek is mintegy fókuszában áll. Az idei ősztől kezdve te­hát Winston Churchill ismét ott áll a londoni Parlament terén, vastag átmeneti kabá­tot visel, a jöbbkezében tar­tott sétabotra támaszkodik, széles álla makacsul előreug­­rik, ajkát keskeny revon ja, ez az a bulldog-kifejezés, amely a második világháború évei alatt jelképe volt az angol el­tökéltségnek. Amikor Chur­chill kinézett a Parlament ab­lakán, valószínűleg ezt a szob­rot látta maga előtt. Szembe­nézett utókorbeli önmagával. Vándor Péter VILÁGUNK: Pert vesztett a szenzációhaj hász lapkiadó HAMBURG, Ny. Németor­szág. — A Hanza-városok év­századok óta Hamburgban működő ítélőtáblája rendkí­vül figyelemreméltó Ítéletet hozott.Éz az ítélet tartalmá­nál is, a per szereplőinél fogva is érdekes. A pernek ugyanis két felperese van: az egyik Bernhard herceg, Juiana hol­land királynő férje, a másik pedig Irén holland hercegnő, a királyi pár leánya. Az alpe­res egy nyugatnémet kiadó­­vállalat, amely több ismert képesmagazint ad ki. Az egyik magazinban, amely 1,100,000 példányban jelenik meg, folytatásos cikksorozat jelent meg arról, hogy “Irén hercegnő már házassága előtt másállapotba került, ezért szülei, a királynő és férje, a Hollandiában rendkívül szigo­rúan bűntett törvénytelen or­vosi beavatkozásra, tiltott műtétre bírták rá.” Az alpe­res kiadásában 660,000 pél­dánylapban megjelenő másik hetilap az előző magazinra hi­vatkozással későbbi időpont­ban megismételte az előző cikksorozat állításait. A magas rangú felperesek arra kérték kötelezni a kiadót, hogy fizessen részükre fájda­lomdijat és ugyanezekben a magazinokban jelentessen meg nyilatkozatot, amely sze­rint a cikkekben foglalt tény­állítások valótlanok voltak. A kereset benyújtása után foly­tatott tárgyalások eredménye­ként a kiadóvállalat a kért nyilatkozatot közöltette lapjai­ban, a fájdalomdij követelése elől azonban elzárkózott, igy a per tovább folyt. A herceg és hercegnő követelésüket az­zal támasztották alá, hogy a kiadóvállalat csak akkor fog tartózkodni a jövőben az ő és más hasonló magas rangú sze­mélyiségek magánéletébe való törvénytelen beavatkozástól1, ha a bíróság megfelelő, nagy összegű fájdalomdij megfize­tésére kötelezi. Figyelembe veendőnek tartották azt a kö­rülményt is, hogy Juliana ki­rálynő a maga részéről külön kártérítést nem követel, hol­ott a magazinokban közzétett rágalmazó tényállítások az ő személyére is kiterjedtek. A felperesek szerint nincs je­lentősége annak a körülmény­nek, hogy a szóban forgó he­tilapok Nyugat-Németország­­ban és nem Hollandiában je­lennek meg, mert az ő szemé­lyük egész Nyugat-Európá­­ban közismert, tehát a valót­lan tényeket valamennyi nyu­gat-európai országban megis­merték ; egyébként ezek a he­tilapok minden holland újság­árusnál, aki külföldi lapokat terjeszt, megszerezhetők. Hozzátették ehhez még azt is, hogy az ő és velük együtt a királynő megrágalmazása, ilyen magas személyiségek­nek törvénytelen cselekmény elkövetésével való megvádo­lása az egész holland nép be­csületét is megsértette. Hi­vatkoztak arra is, hogy a cikksorozat közlése nyilván szenzációhajhászás eredmé­nye és főleg a nagyobb haszon elérése miatt történt. Az ilyen sajtótermékek kiadója álta­lában magas honoráriumokat fizet az újságíróknak, ezért ugyancsak magas kártérítési összeget kell fizetnie, ha va­lótlan tényeket terjeszt. Mindezek figyelembevételével a herceg és a hercegnő együt­tesen félmillió, de legalábbis 200,000 márkát követelt. A kiadóvállalat képviselője azzal védekezett, hogy a cik­kek közlése előtt széles körben tájékozódtak azok tartalmá­nak valósága felől és csak ak­kor közölték a cikkeket, ami­kor az abban foglaltakat több oldalról megerősítették, sőt arról is tudomást szereztek, hogy ki volt az az orvos, aki a tiltott műtétet végrehajtotta. Egyébkén a közleményért fe­lelős főszerkeszőt közben azonnali hatállyal minden fel­mondási idő nélkül elbocsátot­ták. Arra is hivatkozott a ki­adó, hogy a nyugat-német bí­róságok a személyiségi jog­nak sajtó utján történt meg­sértése esetén soha még 30,- 000 márkánál magasabb kár­térítési összeget nem ítéltek meg. így például Willy Brandt javára 30,000 márkát, Franz Josef Strauss javára pedig 25,000 márkát Ítéltek meg a velük szemben sajtó ut­ján elkövetett rágalmazás mi­att, holott az említett politi­kusok a közéleben lényegesen fontosabb szerepet töltenek be, mint a holland királyi csa­lád tagjai és az ő politikai pá­lyafutásukat az általuk jogo­san kifogásolt sajtóközlemé­nyek lényegesen súlyosabban veszélyeztették, mint azok a cikkek, amelyek a királyi pár leányáról, és szüleiről megje­lentek. Bemard herceg ugyan­is, mint a királynő férje sem­miféle politikai funkciót nem tölt be, és csupán reprezenta­tív kötelezettségeket teljesít, Irén hercegnő pedig, aki köz­ben férjhez ment és Spanyol­­országban lakik, egyszerű ma­gánszemély. A bíróság végül is fejen­ként 50,000 —tehát összesen 100,000 — márka kártérítés megfizetésére kötelezte a kia­dóvállalatot. A bíróság állás­pontja szerint a kiadóvállalat és a cikkek szerzője durván megsértette az újságírókra kötelező gondosságot, hiszen még a per során sem sikerült megtalálniok és tanúként a bíróság elé állitaniok azt az orvost, aki az állítólagos til­tott műtétet végrehajtotta. Egyébként is állította, hogy az újságok a valóságnak megfe­lelő tényeket közöltek és csak a per későbbi szakaszában próbálkozott meg a bizonyítás­sal, de eredménytelenül. Figyelembe vette a bíróság azt a körülményt is, hogy a közleményekben arról is szó esett, hogy az állítólagos magzatelhajtás miatt a her­cegnőnek nem szülhetet gyer­meke, erre azonban rácáfolt az a tény, hogy mialatt a per folyt, a hercegnő egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ezért a bíróság súlyos jog­sértésnek minősítette a kiadó­­vállalat eljárását, amelynek egyedüli célja — szerinte is — kizárólag szenzációhajhá­szás volt. DR. TÍMÁR ISTVÁN Évforduló Lindsay polgármester vezeti a felvonulást a Brooklyn Bridge 90 éves jubileuma alkalmából. A felvonuláson a nemzetiségi csoportok is képviselve voltak,

Next

/
Thumbnails
Contents