Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-05-17 / 20. szám

0. oldal ‘ÍGY ÉG EL AZ EGÉSZSÉG”. . . AZ EMBERISÉG FEL ES RETTEGVE TOVÁBB DOHÁNYZIK ezt azért teszi, mert szüksége ' arra, hogy megkapasz­kodjék valamiben. De lehet-e kevésibé szilárd támaszunk e néhány grammos dohányru­dacskánál, amely percek alatt füstté válik ujjaink között? Neukum Lea A világ cigarettafogyasztá­sa két esztendeje lépte túl az évi 3000 billió darabot, ami azt jelenti, hogy minden em­berre — a csecsemőket is számítva — évente 1000 ci­garetta jut. A gyártásiban az USA ve­zet: 20 százalékkal részese­dik a világ cigarettatermelé­sében. A fejlett országokban évente 4-5 százalékkal nő a termelés és a fogyasztás, a fejlődő országokban pedig még gyorsabban: évi átlag­ban 10 százalékkal. A dohányipar tehát rendít­hetetlenül fejlődik, annak el­lenére, hogy világméretű pro­paganda folyik a dohányzás ellen. Mindenki tudja már, hogy a dohányzás ártalmas, hiszen nincsen olyan nap, hogy az ember kezébe ne ke­rülne egy-két cikk a legújabb riasztó adatokkal. És mi az eredmény? Az emberiség fél — és rettegve tovább do­hányzik. (Amikor I. Jakab, Stuart Mária fia trónra lépett, egyik első dolga volt, hogy e sza­vakkal forduljon alattvalói­hoz: “Kedves polgártársak! Hagyjátok végre abba ezt az őrültséget, amely a testi egészséget gyengíti, a va­gyont kikezdi, a nemzet mél­tóságát elhomályosítja . . . szaga undorító, káros az agy­velőre, és a fekete füst kigőzölgése leginkább a po­kol fortyogásához hasonlít.” I. Jakab 1603-ban irt röpira­­ta természetesen pusztába ki­áltott szó maradt. S akinek nem használt a szép szó, an­nak nem használt a bot sem. IV. Murad török szultán például halállal büntette a do­hányzókat, s a pipázók a go­nosztevőkkel azonos elbírálás alá estek. Alig van ország, ahol az Amerika felfedezését követő egy-két évszázad fo­lyamán be ne tiltották volna a dohányzást, és mégis “a tilalmi rendeletek után a do­hányzás még inkább elter­jedt”.) A dohányipar virágozni is fog mindaddig, amig jó üzlet marad. Ahhoz, hogy ne ma­radjon jó üzlet, az egész tár­sadalom magatartásának kel­lene megváltoznia. E cél ér­dekében nem egészen egy év­tizede indult meg a szerve­zett akció. 1964-ben az ame­rikai orvosok szakbizottsága közzétette a 400 oldalas Terry-jelentést, amely fel­tárta a szoros összefüggést a cigarettázás és a tüdőrák kö­zött. Nem sokkal később az angol orvostársaság Sir Ro­bert Platt vezette csoportja is publikálta 3 éven át folyta­tott vizsgálatainak eredmé­nyét. A 60 oldalas Platt-je­­tés statisztikai adatokkal bi­zonyította, hogy a cigaretta­­füst a tüdőrák egyik okozója, és hogy szerepe van a szív­ás érbetegségek keletkezésé­ben is, valamint hátráltatja a gyomor és a patkóbél feké­lyének gyógyulását. A két je­lentés felkavarta a világ köz­véleményét; Amerikában zu­hanni kezdett a dohányrész­vények árfolyamra, Angliában visszaesett a cigarettafo­gyasztás — néhány napra. Az eredmény mindössze annyi, hogy a dohánygyárak hirdeté­seit korlátozták (azóta itt-ott, például Olaszországban, be is tiltották), s némelyik ország gyártmányainak dobozán megjelent a felirat: “A ciga­rettázás ártalmas lehet az ön egészségére.” Azok a kísérletek, hogy más, ártalmatlan anyagokkal helyettesítsék a dohányt, ed­dig minden esetben kudarcot vallottak: az emberek nem hajlandók megelégedni pót­szerekkel; ha pedig kevesebb nikotint tartalmazó cigaret­tát adnak nekik, akkor többet szívnak, hogy fenntartsák szervezetükben a megszokott nikotinszintet. A kutatók en­nek ellenére reménykednek, hogy sikerül előállítaniuk olyan cigarettát, amely élve­zeti szempontból teljes érté­kű az eddigiekkel, de nem tar­talmaz annyi mérgező anya­got. Angliában, Amerikában, Franciaországban, Bulgáriá­ban, Svájcban, Japánban és másutt is már készülnek olyan cigaretták, amelyekben a két legveszélyesebb anyag, a niko­tin és a kátrány csak mini­mális mennyiségben találha­tó, áruk azonban oly magas, hogy nem versenyképesek. Az orvosok alaposabb és egzaktabb kísérleteket sürget­nek, mert az eddigiekben nem vették figyelembe a külöféle betegségekre való hajlamot, a genetikus tényezőket. Vilá­gos és egyértelmű eredmé­nyekre van szükség. Ilyen volna például, ha dohányzó és nem dohányzó egypetéjű ikreken vizsgálnák az érbe­tegségek arányát. Hans Eysenck, a londoni egyetem professzora “Do­hányzás, egészség és szemé­lyiség” cimü könyvében azt írja, hogy a dohányzás talán maga is tünet; lehetséges te­hát, hogy a dohányzásnak és a neki tulajdonított betegsé­geknek közös okuk van vagy­is olyan emberek szoknak rá a füstölésre, akik különben is hajlamosak az érbetegsé­gekre. Az első feladat annak tisztázása, hogy kiből és mi­ért lesz dohányos; utána már könnyebb megtalálni a gyó­gyítás receptjét is. A pszichológusok megegyez­nek abban, hogy aki rágyújt, így ég el az egészség . . A KÖVETKEZŐ NAGY VITA TÁRGYA: AZ EUTHANÁZIA WASHINGTON — Most, miután a Legfelsőbb Bíróság legalizálta az abortuszt, uj probléma vár megvitatásra, amely az euthanázia alkalma­zására és az ehhez kapcsoló­dó morális-etikai kérdésekre vonatkozik. Az euthanázia definíciója a következőképpen fejezhető ki: “Fájdalom-nélküli halál elő­idézése azoknál a gyógyítha­tatlan személyeknél, akik szá­mára ez a cselekedet könyö­­rületességet jelent”. E meg­határozás rövidebb és köz­­használtabib szinonimája a “kegyelemhalál”. Az amerikaiak tetemes ré­sze hiszi, hogy egy felvilágo­sult társadalom tagjai ren­delkeznek az élet-halál fölöt­ti döntés jogával olyan ese­tekben, amelyek az emberies­ség szempontjából szükséges­sé teszik azt. Felhatalmazhat­ják az orvost, hogy fájdalom­­mentes euthanázia révén vé­get vessen egy gyógyíthatat­lan, kínlódó beteg életének, mondjuk egy súlyos állapotú és mindenképpen végzetes rákbetegségben szenvedő, gyötrődő személynek, akinek a halál megváltást jelent, vagy egy elmebtegnekr akinek agyi funkciói annyira redu­kálódtak, hogy élete nem egyéb mint a biológiai lét leg­alacsonyabb fokán való vege­tálás. Az euthanázia nem csak a gyógyíthatatlan, szenvdő beteget szabadítja meg a kín­tól, hanem egyúttal megöny­­nyebbülést hoz a családtagok számára is. Ugyanakkor a kórházak olykor agyonzakla­­tot gyógyászait — orvosokat, áplókat — is megszabadítja egy fölösleges tehertől, s igy azok jobban tudnak koncen­trálni olyan páciensekre, akik­nek gyógyíthatósága nem re­ménytelen. Mindezeket figye­lembe véve nagyon sok ame­rikai elfogadhatónak, szüksé­gesnek és emberségesnek tartja az euthanáziát. Ezzel szemben ott áll a má­sik tábor, amely azt kérdi: “Na és mi lesz a Tízparan­csolattal? . . . Vajon nem ölés az, amit tenni készültök?” Mi, akik háborúkat visel­tünk, halálbüntetéseket osz­tottunk és legutóbb belemen­tünk abba is, hogy törvénye­sen legalizálva megöljünk meg nem született gyermeke­ket, amugyis eltorzítottuk már a “Ne ölj!” értelmét. Talán ez lenne a válasz. A kérdés azonban más irányban is kiütközik. Ki fog­ja eldönteni, hogy az eutha­­náziára egy adott esetben szükség van? Ki fogja vállal­ni a morális- etikai felelős­séget egy személy haláláért. Ki adhat utasítást erre? A beteg orsosa? Egy orvosi bi­zottság? Egy bíróság, vagy a kormány kijelölt szerve? A legközelebbi hozzátartozó?... És ez csak néhány azokból a kérdésekből, amelyek az euthanázia kapcsán megvita­tásra várnak. MEGLEPŐ HASONLATOSSÁG Ez a felvétel, amely a republikánus kormányzók konvenció­ján készült, meglepő hasonlatosságot mutat New Jersey kor­mányzója, William T. Cahill (bal) és New Hampshire kor­mányzója. Meldrin Thompson Jr. között. Mintha ikertestvé­rek lennének. A kritikus nők és a beképzelt férfiak RALEIGH, N. C. — Dr. Edward Clifford, a Duke Uni­versity orvosi központjának professzora 340 nőt és férfit kérdezett meg megjelenésük­re vonatkozólag és a tanul­mány alapján kijelentette, hogy a nők sokkal több gon­dot fordítanak megjelenésük­re, mint a férfiak. Sokkal kri­tikusabb, konzervatibbak és kevésbé megelégedettek kiné­zésükkel, mind, ahogyan ön­magukat látják, mind aho­gyan gondolják, hogy másik látják őket. A feltett kérdé­sek között ilyenek voltak: ho­gyan vagyok megelégedve fej­formámmal, súlyommal, ma­gasságommal, nevemmel, sze­mélyiségemmel, képzelőerőm­mel, milyen népszerű vagyok mások előtt, milyen intelli­gens vagyok. A nők válaszaiból kitűnik, hogy sokkal kritikusabbak ön­magukkal szemben, mint a férfiak. Ez részint azt is mu­tatja, hogy a férfiak többet gondolnak önmagukról, mint amilyenek a valóságban, ré­szint pedig, mert a nők job­ban tudják, milyen fontos sze­repet játszik a megjelenésük, mert, mint mondják: “a mi társadalmunkban a szépek, jómegjelenésüek részesülnek minden előnyben.”

Next

/
Thumbnails
Contents