Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-26 / 17. szám
20. oldal MAGYAR HÍRADÓ BEM APÓ (Folytatás) — Zurück! Hátrálni! — rikácsolta dühösen. A tisztek tehetetlenek voltak. Tovább adták a visszavonulásra kiadott parancsot. De ezzel még nem ért véget Bem és a tisztek közötti viszály. A szemtanú Teleki részletesen beszámol erről a nevezetes ütközetről. Azt Írja: “A bécsi légiótól jön két legény, elővezettetik magokat a tábornokhoz. Megáll előtte a két virágszál legény, mint öntött vasszobor — s mintha Pygmalion lelket lehelt volna beléjök — szalutáltak. A vén ember összeráncolja homlokát és szemeivel kemény tekintetet lövell rájok, s durva, parancsoló hangon kérdi: — Mi kell? — Tábornok ur! mi megesküvénk, hogy hátrálni nem fogunk; előre megyünk, de hátra nem! Ezt akarjuk jelenteni. — És önök ma esküszegők lesznek! Mit tudja a kéz, hogy mit akar a fő? — Egy tiszt felé fordulva: — Vezesse elém a légiót! — önök kövessenek. Megindulának visszafelé. Mindenki káromkodott, s éktelenül szidták az öreget. Egy félórát hátráltunk, az ellenség hajtott bennünket. A keskeny völgy kanyarulatánál tágasabb helyre értünk, a tábornok előre lovgolt. Eközben a légió megérkezett; az öregur maga köré gyüjté őket, s ennyit monlott: — Meghalni könnyebb, mint engedelmeskedni! Honnan tudja a kéz, mit akar a fő? El vannak-e látva élelemmel? Bámulva nézett a légió; parancsnokuk durcásan felelte: — El. — Van-e pálinkájok? — Nincsen. A tábornok felém fordult: — Töltesse meg a légió kulacsait. — Falatozzanak, pihenjenek, estig nehezen fognak enni. Látja azokat a hegyeket? — meredekek és kősziklásak — meg tudják-e mászni? — Megkíséreljük. — Idehallgassanak, önök felmásznak a sziklákra, elrejtik magukat az erdőben, — hagyják az ellenséget, hogy üldözzön bennünket. Ha lehet — és ezt szeretném — kerüljenek a hátokba, ha nem sikerül, támadják oldalba. Ne lőjenek, előre a szuronyokkal! önöktől függ a mai nap győzelme. — Ha visszaverem őket: egyidejűleg érkezzenek velük Tihucára, ha lehet, még előbb. S most mehetnek — In Gottes Namen — Isten hírével! A hályog lehullott szemeikről. , A légió lelkesülten elkiáltá magát: Vivát Bem apó! Hajtott a német bennünket, s mi hátráltunk hűségesen — nagy kedvünk telt benne. Egy völgykanyarulatnál megállt az öregur. A sereg mogorván, kelletlenül, szomorúan, szégyenletesen haladt el mellette. Mi tudtuk a hadicselt, ők nem is sejtették. Midőn az ágyuk e helyre értek, magához rendelő az ütegparancsnokot. — Látja ön azt a helyet ott? — Látom — felelt a tüzértiszt rosszkedvűen. — A négy utolsó ágyút állítsa ott fel, amennyire csak lehet, rejtse el őket, kettőt jobbra, kettőt balra, ott a domb alján — ez a leghosszabb távlat az utón, ide vágytam, Vegye célpontul az országút közepét, abban az irányban, ahol az a fa áll; töltessen kartáccsal. Elmehet! A sereg hátrált, az ellenség diadalmasan üldözött... . . . Odasántikált az ágyukhoz, fenyitá a lőszerládákat, beléjük nézett,—s mint édes jó anya ,rég nem látott gyermekének hazatérését az anyai szeretet boldog mosolyával üdvözli, s elmereng tekintetében, úgy nézte ő kedves magzatait, a négy darab hatfontos ágyút. Az öregur kezdett átszellemülni.. Busan íppdelt a negyedik század, ők szaladtak még és nem tudták, miért. . . Amint a tábornok mellett elhaladtak, lesütötték szemeiket. Hannibál serege Capuánál, a magyarok Várnánál. — Messze van-e az ellenség? — kérdé Bem. — Nyomban követ bennünket, gyors léptekkel hátráljanak, helyre van szükségem! — Sebesen hátráltak. Hallatszott a dobszó. Az ellenség üldözött keményen. Az osztrák-német verte a “Kossuth-kutyákat”! . . . Bem megszaladt! Éljen a gleichberechtigung . . . Kibukkantak az utkanyarulatból. Az öregur egyik ágyújára hasalt és halkan mondá: — Nicht sohiessen! — Nem kell lőni! Végignézett két ágyúján és közelebb intó a parancsnokot: — Egy gondolatnyival lejjebb — inkább a lábat, mint a főt, az talál! Hagyta őket jönni, közeledni. Mikor a célponthoz ért a hadoszlop közepe, elkiáltá magát: — Jetzt schiessen! — schnell laden! — Most lőni! Sebesen tölteni! A rézbika bömbölt, a hó porzott, a “kájzerlikek” hullottak rakásra, mint a kéve — az öregur magasztosult. A colonne megállott. habozott, nem tudta, előre-e, vagy hátra? — Egy tiszt kiugrott a sorból, s elkiáltá magát: —Faell das Bajonett — im Sturm! (Szuronyt szegezz, roham!) A négy rézbika egyszerre bömbölt, a füst elfedte a láthatórt, el az üteget, nem látszott semmi, csak egy rikácsoló hang kiáltó folyvást: — Sebesen tölteni és lőni! így volt ez percekig a sötétben, csak a közelgő dobpergés hallatszott — mind közelebb, mind közelebb. A rikácsoló hang újra hallató szavát: — Alexanderek! Szuronyt szegezve, előre! S megindult az ember-kőfal. Hallottuk a csata rivalgását, ropogását, a szuronyok pengését, az ágyuk mennydörgését, a jajkiáltást és a káromkodást; — de látni nem láttunk semmit. Éjszaka volt nappal és sötétben ment a gyilkolás, árnyékban a mészárlás, sürü füst és ködben az öldöklés. És ez tartott jó ideig! Végre a szél lecsapott a havas ormáról s magával vitte a füstfelleget; a Nap kisütött, s a láthatár fényben ragyogott, s mint ködfátyolképen, elénk tárult egy nagyszerű, egy irtózatos, egy borzasztóan szép jelenet. (Folytatjuk)
