Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-04-26 / 17. szám
18. oldal MIT NEM KELLETT VOLNA Egy ország, ahol nincs temető (Folyt, a 11. oldalról) Irta: SIMA FERENC Egy nagyon régi kalendáriumban okos cikket találtam arról, hogy mit kellene még feltalálni és miért. Az ott emlegetett találmányok azóta __ ... sorjában meg is valósultak, ami örvendetes volna, ha utóbb nem következett volna szinte mindig a nagy kisiklás atekintetben ,hogy a találmány mire használódik fel valójában, eredeti céljától eltérően, sőt gyakran éppen azzal ellentétben. Ismeretes Nobel Alfréd svéd vegyész esete, aki hosszas kísérletezés után feltalálta a dinamitot, azzal a céllal, hogy a bányászatban, ut és vasútépítésnél a munkát ezerszerte megkönnyitő eszközt adjon az emberiség kezébe. Nobel jót akart, azt hitte, hogy találmánya áldás lesz, ha elterjed a világon. El is terjedt, a szabadalmat minden ország megvette, Nobel dúsgazdag lett belőle és — látnia kellett, hogy találmányát elsősorban hadászati célokra, tömegpusztító, gyilkos eszközök gyártására használják fel mindeSIMA FERENC nütt. A derék svéd kétségbeesve látta, hogy találmánya nem áldás lett, hanem könnyes átok.. Keseregve mondogatta, hogy nem kellett volna feltalálnia a dinamitot, mert többet árt, mint használ. Dehát visszacsinálni már nem tudta. Mit tehetett ? A dinamitból nyert roppant vagyonát alapítványul hagyta a Nobel-dij formájában azoknak, akik a tudás különböző ágazatiban legnagyobbat tesznek évente az emberiség javára. így akarta Nobel legalább részben jóvátenni, amit szándékával ellentétben az emberiségnek ártott. Akárcsak a dinamit, sok más egyéb találmány is annyit árt a mire-történő felhasználásával az emberiségnek, hogy a sok vétek egyedüli jóvátétele az volna, ha vissza lehetne csinálni a feltalálását. Sajnos, ez nem lehet, igy hát csak leszögezzük utólag, hogy a könyvnyomtatást sem lett volna szabad feltalálni mai szemmel nézve, mert az ember már restel odanézni, hogy miket nyomtatnak ki azzal a találmánnyal, amelynek eredeti célja a Biblia és az imádságos könyvek minél gyorsabb és olcsóbb, tömeges előállítása volt. Az első nyomdák a jóerkölcsöt akarták terjeszteni és az ocsmány pornográfiát árasztják a mai rotációs gépek. Hát ezt látva nem lenne jobb, ha nem volna nyomda ? Ha a tengernyi bűn és annak minden mesterségbeli fortélya nem kapna sajtót és nem áradna szerte a világon mindenüvé, fertőzve és utánzásra csábítva főleg az ifjúságot! Inkább vállalnám, hogy ismét körmöljük a tisztességes mondanivalót, terjesszük kézzel Írva, mint hajdankorban. Történelmi tapasztalat, hogy az ocsmányságok szerzői-terjesztői erre lusták, ők nem állnak neki körmölve termelni ‘müveiket’, inkább lemondanak azoknak terjesztéséről. A kézírásos pornográfia nem virágzott a könyvnyomtatás előtt, ám annál inkább az erkölcsös irodalom. Diákkoromban sokat olvastam róla, hogy menyyi áldást várhatunk attól, ha majd az ember úrrá tud lenni az atomerő felett. Egy pohárnyi viz hidrogénatomjainak felhasználásával napokon keresztül hajtani tudjuk a világ minden óceánjáróját és vonatj át, működtetni a világ minden villanytelepét. Pedighát mi egy pohár viz az óceánok irtózatos víztömegéhez képest? Mérhetetlen mennyiségben tudjuk tehát előállítani örök időkön át szinte ingyen az energiát a fűtéshez, világításhoz, a gépek hajtásához: ez lesz az áldott aranykor bekövetkezése az emberiségnek. Csak megtaláljuk egyszer az atombontás titkát! . . . Hát én sóvárogva kívántam, hogy találjuk meg. Na és aztán egyszercsak megtaláltuk. És rögtön következett Hiroshima, Nagasaki, ártatlan japán civilek és gyermekek tömeghalála, rombaomlás, könny, vér, üszők, gyász, szörnyek szülése, szörnyethalások még évek múlva is . . . átkok jogos átka az atombonntás feltalálására. És azóta? Rettegve élünk az atomháborus világvégének árnyékában: ezt jelenti a bekövetkezett atomkorszak az emberiség atomáldásos aranykorszaSa helyett. Az atombombát egyre tökéletesítik, egyre több ország gyártja titokban, állítólag már Izrael és India is, mindegyik hajszolja tudósait, mert elég erős akar lenni a félvilág, vagy önmagán kivül az egész világ kiirtására. Arról nincsnek hírek, hogy az atomkorszak hogyan válik a boldogság korszakává. Nem az már a cél, hogy az atom segítségével jólétre virradjon az emberiség, hanem az, hogy jobb létre szenderüljön tőle. Szívből kívánom hát, hogy ne találták volna fel az atomibontás titkát. Amikor a lézersugár feltalálására folytak a kísérletek, egy orvos ismerősöm lelkesen magyarázta, hogy ezzel eljutottunk a rák gyógyításához, mert ezt a sugarat hajszálpontosan lehet beállítani a rosszindulatú pontok elégetésére a szervezetben, anélkül, hogy a közbeeső ép részeknek bármit is ártana. És én kívántam, hogy sikerüljön minél hamarább egészen feltalálni azt az áldásos lézersugarat. Aztán meglett a lézersugár és olvastam, hogy ennek a segítségével még a cikcakos betonakadályon is hajszálpontosan célba lehet irányítani a bombát, nincs ellene védekezés, igy az emberirtásban ez egy korszakalkotó találmány. És én vártam, hogy no, akkor hát mi lesz azzal a gyógyíthatatlan rákkal, vége-e neki is? Azóta mindig várok, már több mint egy éve, hogy olyan jól tud ölni ez a lézer, de egy sort sem olvastam arról, hogy a rák ellen is tökéletesítették volna. Ha ez a csodasugár is csak az emberirtás tökéletesítésére vált alkalmassá, akkor ezt is kár volt feltalálni. Arról olvastam én, hogy valahol a Csendesóceánnak, a hajóutvonalaktól nagyon messzeeső pontján van egy kis sziget és valami 150 évvel ezelőtt egy süllyedő francia hajó utasai ott találtak menedéket. Azóta nemzedékek követték ott belőlük egymást, boldogan élve a modem technika minden vívmányának teljes ismerete nélkül. Tavaly valahogyan odavetődött egy hajó és a szigetlakok egyrészét elvitte Európába. A szigetlakok igy megismerkedtek a telefonnal, autóval, rádióval, repülőgéppel, televízióval és a két világháború történetével. És ez elég volt nekik, hogy szépen megkérjék “megmentőiket”: vigyék őket vissza az elhagyott szigetükre. Amivel megismerkedtek, abból nem kívánnak odavinni semmit, és csak egy kívánságuk van: hagyja ott őket békén a világ. Kérésük a 150 éve élt fehéremberek, mondhatnánk ükapáink ítélete korunk felett. És felelet arra is: mit nem kellett volna feltalálni, hogy boldogabb legyen nélküle életünk. Nos, talán mégse mindent, de kevés híján mindent abból, amit az elmúlt másfél évszázad “haladása” adott az emberiségnek .. . siklanak hegyeskalapu férfiakkal, nőkkel. A csónakban ananász, banán, papa ja hegyek. Néha megáll egymás mellett két csónak és a bennülők arcjátéka, gesztikulálása, nevetése után Ítélve elpletykálgatnak vidáman, akárcsak a mi bőszoknyás parasztasszonyaink, ha összetalálkoznak valahol a piacon. Hiba volna a parton látható, sárga vizinövényekkel borított, pálmákkal övezett házikókat viskóknak nevezni. A viskó szó mellé nyomor, rosszul öltözöttség, szegénység kívánkozik, holott itt minderről szó sincs. Tarka ruháikban tiszták, ápoltak, vidámak ezek a finom csontu thai nők és férfiak. Mellettük mi európaiak és amerikaiak tenyeres-talpasoknak hatunk. Virágkertészet mellett siklunk el. A növények nem a földben, hanem a levegőben vannak elhelyezve: dróthálókon lógnak a szinpompás orchideák, bóditó illatú ismeretlen növények a viz fölött, mint természetes girlandok egy soha nem fáradó karneválban. Ahogy szélesedik a klong, úgy ritkulnak az árusok csónakjai és annál több a turista-bárka. Közeledünk a nagy attrakcióhoz, a Hajnal Templomához, amely kisebb-nagyobb pagodák gyűrűjéből emelkedik ki tarka mozaik díszítésével. Csak viziuton közelíthető meg a csodálatos alkotás. — Mintegy háromszáz évvel ezelőtt Sziám régi fővárosát, az északabbra fekvő Ayudhaajt a burmaiak megtámadták, a lakosság nagyrészét legyilkolták.és a várost lerombolták. A királynak, I. Rámának sikerült elmenekülni és ezen a helyen csatlakozott hozzá seregének megmaradt része. Uj hadsereget szervezett és megverte a burmaiakat. E' csata emlékére emelték a Hajnal templomát és ekkor kezdték építeni az uj fővárost, a mai Bangkokot. Egy-egy kisebb oltárnál égő pálcikák árasztják ámbra-illatukat, parányi tálakon hal, gyümölcs, rizs, friss főzelék. így emlékeznek a hívők a kedves halott évfordulójára. Ha nem fogyasztja el estig a neki hozott lakomát, akkor az adakozó napnyugta után fogja, hazaviszi és vacsorára maga eszi meg. A hagyománytisztelet egyáltalán nem zárja ki a praktikusságot. A templom előtt hatalmas kőfigurák, démonok, sárkányok, stb. Kínai kereskedők szállították ide valamennyit a régi-régi időkben. Ezekkel a mázsás kövekkel rakták teli a bárkák fenekét, hogy simán ússzanak a tengeren. Hazafelé rizs és egyéb értékes áru került hajóikra, a koloncokat pedig, minthogy nem volt rájuk többé szükségük, otthagyták a thaioknak. A templom főkapuját a királyi család emblémája díszíti: Garudát ábrázolja, az esőistent. Madárfejü emberalak, két kezében kígyóval. Ez az embléma látható mindenfelé egész Bangkokban. Hajón visszakanyarodik a Chao Phyara. Elhaladunk egy hatalmas hangár előtt, amelyben a királyi aranyozott diszbárkák láthatók. Csak nagy ünnepeken vannak használatban. Közeledünk a hajóállomáshoz, ahonnan kora reggel elindultunk. Gyerekek tűnnek fel a csónak orránál, már-már azt hisszuk, hogy elgázoltuk őket, amikor nevetve, vizes testtel, ragyogó fogsorral fent teremnek a fedélzeten. Kezükben rézharang, azt szeretnék eladni, ami sikerül is nekik, persze a felével is megelégszenek annak az összegnek, amelyet eredetileg kértek. Időközben olyan forróság borítja el a várost, hogy az ember csak kábultan szédeleg és attól fél, hogy menten megfő, ha az utkeresztezőnél túlságosan sokáig piros a lámpa. De aztán annál jobban esik elmerülni a szálloda zöldcsempés, tiszta vizű medencéjében. PADÁNYI ZSUZSA
