Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-22 / 12. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ BEM APÓ Be az utcákba, a falhoz! (Folytatás) E tervének végrehajtásához fontos lett volna a nemzeti gárda lovassága, amely gyors rajtaütéssel utat vágott volna a diák- és munkáscsapatok előtt, amelyeknek feladata az lett volna, hogy az ellenséget két tűz közé szorítva menekülésre kényszerítsék. Az ármánykodás azonban ezt meghiúsította, sőt Bemet árulással vádolták. Október 23-ára bezárult az ellenséges gyűrű Bécs körül és Windisehgraetz még ugyanezen a napon felhívással fordult a lakossághoz, hogy 48 órán belül önként adja meg magát. Másnap azonban mégis megindította az ostromot. Bécs ostromállapotban élt. A védelem legfőbb irányítója Bem József tábornok. Október 26-án újabb felhívás érkezett Windischgraetztől, amelyben követeli, hogy szolgáltassák ki Bem tábornokot, Pulszkyt, a magyar minisztérium volt államtitkárát, Schütte doktort és Latour gróf hadügyminiszter gyilkosait. A tárgyalások ilyen követelések után megszakadtak. Bécs népe felkészült a végső ütközetre. Október 28-án kezdődött meg a döntő ostrom. A támadók tüzérségi tüze rombolta a barrikádokat. Bem szinte mindenütt ott volt. A védők kénytelenek voltak kiüríteni a végső barrikádokat. Amikor látta, hogy az egyik ágyukezelő megsebesült, maga állt oda az ágyú mellé, közben segédtisztjének osztogatta a parancsokat. A több mint két órán át tartó ágyutüz után sem tudott az ellenség rohamtámadásba előre lendülni. Repültek a gránátok, a házak lángokban álltak. A délutáni órákiban került sor a Csillagbrigád ostromára. Itt vívta leghősiesebb harcát Bem tábornok. Egész nap az utcán tartózkodott, maga irányította be az ágyukat. Bem az ágyukezelőket az első sánc ágyúihoz vezényelte. Az ostromlók rávetették magukat a sáncra, akkor a védők hatalmas kartácszáport zúdítottak rájuk. Bem egy tábori székre ült le a barikád mellett és a legnagyobb nyugalommal a sűrű golyóesőiben biztatta embereit. Ő maga sebezhetetlennek látszott. Ugyanakkor igy szólt a katonákhoz: — Védjétek életeteket, arra valók a barikádok! A bécsi munkások, amikor látták, hogy Bem haláltmegvető bátorsággal közöttük vezényli a csatát, hogy fáradhatatlan, hogy Ugyanúgy harcol, mint a katonái, hallani sem akartak arról, hogy a barikádok mögé rejtőzzenek. Az ostromlók 12 fontos ütege is felvonult a barrikád ellen és gyilkos golyózáport zúdított rá. Bem menteni akarta katonáit. Amikor látta, hogy minden ágyú csöve a barrikádra irányul, kiadta a parancsot': — Amikor az ágyúgolyók becsapódtak, néhány perc múlva ismét elfoglalták helyüket a munkások, a nemzetőrök és most ők árasztottak tüzet a rohamra induló császári katonákra, akik megtorpantak, visszahúzódtak. Vér áztatott minden talpalatnyi helyet. A roham többször is megismétlődött. A védők elszántan védekeztek. A Csillagbarikád omladozott a szakadatlan ágyutüztől, de a védők hallani sem akartak feladásáról. Ám hiába volt minden. A rettenetes túlerővel szemben nem bírtak. Különben is a bécsi burzsoázia már titkos tárgyalásokat Bem lovasképe folytatott a megadás feltételeiről. A védősereg visszavonulóban volt, de Bem és a hősiesen védekező bécsi proletariánus egy talpalatnyi földet sem engedett át az ellenségnek harc nélkül. Padlásról, pincéből gyilkos golyózápor zudult az ellenségre. — minden ház csatatérré változott. Engels írja: “Ha tekintetbe vesszük egyáltalán nem kielégítő védelmi eszközeiket és a katonai gyakorlat vagy szervezettség tökéletes hiányát soraikban, a bécsiek rendkívül hősies ellenállást tanúsítottak. Sok helyen a még Bem parancsnoksága idejéből kelt parancsot, az őrhelyet az utolsó emberig védelmezni, szó szerint végrehajtoták. De a túlerő túlságosan nagy volt. A hosszú, széles utcákon, amelyek az elővárosok forgalmának erei voltak, egyik barikádot a másik után seperte el a császári tüzérség és a második csatanap estéjén az óvárosi Glacis házsora a horvátok kezére jutott.” Bem az utolsó pillanatig harcolt. A kapitulációt aljas árulásnak tartotta. Ő az utolsó, aki a Csillagbarikádot elhagyja, miután megsebesült. Az elsősegélyhelyen értesült arról, hogy a barikádokat egymás után foglalják el a császári csapatok, hogy a megfogyatkozott védősereg menekül s az áruló vezetők feltétel nélkül teljesítették Windisehgraetz követeléseit. Bem tábornoknak tapasztalnia kellett a bécsi barikádokon is, hogy a fiatalok, a diákok és a proletárok harcos elszántságára számíthatott, hogy a polgárság és a hatalmukat féltő nemesi osztály, az első pillanattól kezdve riadtan figyelte a forradalom eseményeit, s ha látszólag mellé is álltak, mint például a polgári lovascsapat, nem akarnak harcolni, Ugyanúgy, mint a lengyel forradalom időszakában. De tapasztalnia kellett Bemnek azt is, hogy a forradalomban döntő jelentősége van a gyors cselekvésnek. Ha a bécsiek rögtön segítségül hívják a magyar csapatokat, akkor másképpen alakult volna a helyzet, a forradalmárok — közös erővel — biztosan győzhettek volna az ingadozó császári csapatok felett, küilönösen akkor, ha megakadályozzák, hogy egyesüljenek. A halogató politika a bécsiek és a magyarok számára is óriási vreséget jelentett. A magyar segítségben Bem nagyon reménykedett, mert Kossuthnak átadott emlékirataiban is azt irta: “Minden percben vártuk a magyar sereg jöttét. Ha idejekorán jő, úgy egy támadó mozdulattal párosult kitörés történhetett volna. Auersperget megverni, őt Linz felé nyomni, s azután a Rúna balpartjára átszállott Windischgraetzet is le lehetett volna győzni, ki Morvába benyomult. Mindez szerencsésen megtörténhetett volna.” Minderre azonban nem került sor. A bécsi forradalom elbukott. Megkezdődött a forradalom vezetőinek lemészárlása. A kivégzések egymást követték. Bemre is halál várt. El kellett hagynia Bécset, nem volt számára más választás. Hamis iratokkal a zsebében, magyar barátai segítségével, sebesülten jutott át a határon és érkezett meg Pozsonyba. Bem József hadvezéri pályája a magyar szabadságharcban emelkedik a legmagasabbra, s az 1848—49-es téli, tavaszi és nyári hadjáratok a népek tavasza harcosa életének legragyobóbb fejezetei. Az osztrolenkai hős, a bécsi Csillag-barikád védőjének, katonai veeztő egyénisége ezekben a hadjáratokban, csatákban bontakozik ki a legcsodálatosabban. Bem akaratát megacélozza az a tudat, hogy a magyar nép szabadságának kivívása hozzásegíti őt a szabad lengyel haza visszaszerzéséhez is. “Az ellenséget ott kell megverni, ahol éppen kéznél van” — irta az emigrációban, s most nyolc hónapon át egyetlen percnyi nyugalmat nem hagy a függetlenséget, szabadságot tipró ellenségnek, csapást csapás után mér a császári seregekre. Erdélyből kiűzte az ellenséget, és, mint Kővári László, a szabadságharc egyik résztvevője Írja visszaemlékezésében, Bem neve “nyolc hónapon át a szeretet, a bámulás, istenités tárgyává lett, kit még ellensége is becsült”. (Folytatjuk)
