Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-01 / 9. szám
§ okki A színhely szivet melegítőén szép: kis tó az Alpesekben. Az egész táj a múlt századbeli festőművészek képeire emlékeztet: nem hiányzik belőle a romantika egyetlen lényeges kelléke sem. Távoli havasok, körös-körül fenyves borította hegyodalak, a tó partjain magasba szökő sziklabércen középkori lovagvár; s a kék vízből sziget emelkedik ki viharvert templomtoronnyal. És hogy e szinte valószínűtlen festői motívumokból megtervezett kép még valószínűtlenebb hatást tegyen: a kis sziget templomában csaknem megszakítás nélkül szól a harang. De nem úgy szól, mint máshol: reggelt, delet, estét szelíden hirdetve, s nem is vészt jelző, komor szóval. Egyszer, szép, nagy kondulásokkal . . . majd szaggatottan, csendesebb, vékonyabb hangon . . . éppen csak megrezdülve, vagy hirtelen felbugva . . . , ahogy az erejéből futja a harangozónak. Mert a harangkötelet mindig más-más huzza meg. S akad közöttük: öreg, fiatal ; erős férfi és gyenge lány; sőt, gyerek is. Valljuk be becsületesen: mi is meghúztuk. A kis sziget a jugoszláv Alpokban fekszik, a bledi tó _ kellős közepén. Kedves és állandó kirándulóhelye a világfürdő vendégeinek. Szép napokon reggeltől estig tart a vidám turistanép vándorlása a sziget felé. Ki-ki kedvére bérelhet magának csónakot. De aki akar, felszállhat egyikére azoknak a szines bárkáknak is, melyek szakadatlanul közlekednek a sziget és a part között. Motoros hajó persze nem járhat ezen a csodálatos tavon. Helyette dereglyék suhannak a vizen, s ezek a sok mindenre, csak éppen hajóra nem hasonlító vizi alkalmatosságok is hozzátartoznak a táj varázsához; A leginkább velencei emlékeket idéző szines bárkák fölé csipkés szélű, csikós ponyvákat feszítettek ki, s ettől lettek a körhinta hajóinak, a századvégi szecessziós hintóknak és a gondoláknak valamely furcsa keverékei. Mert hát a nagy kalapos szlovén matróz is a hajó végében állva 'hajtja evezőjével a jókora alkotmányt, akár dalmát rokona a gondolát. Van valami elragadó abban, ahogy itt a méltóságteljes hegyek közé rejtőzött tengerszem vizét ilyen játékhajók járják. Úgy szeliditik ezek is a vadregényes tájat, akár a piros tetős házak, s a sziget az ódon templommal, melynél vonzóbb motívumot egyetlen hivatásos idegen forgalmár ALPESI KÉPESLAP: A BLEDI HARANGOK sem tervezhetett volna ebbe a paradicsomi tájba. A bárkák jönnek-mennek, hordják az utasokat. Az angol, francia vezetők egész csoportokat kommandéroznak. A világ minden részéből áradnak a turisták a szigetre. Harangozni. A sziget nem egyéb, mint a kék vízből kimelkedő, fákkal sűrűn borított sziklabérc. Kikötője néhány szál deszka, onnan pedig kilencvenkilenc széles és meredek lépcső vezet fel a templom udvarába. Évszázadokon át zarándokok rótták a lépcsőket. Most szines turistahad, miniszoknyás lányok, tiroli ruhás németek baktatnak felfelé. S miközben a vándor felfelé kapaszkodik ,közben folyvást hallja a harangszót. S mivel útikönyve nem árul el semmit erről, azt hiszi, ez itt furcsa helyi szokás, vagy az idegenforgalom varázslóinak valamely mesterfogása, amellyel még több turistát akarnak a kis szigetre csábitahi. Pedig hát elég ahhoz a kilátás, amely a dombtetőről elénk tárul. S maga a szép, öreg barokk templom, amely ugyan már egészen “fiatal” utóda e helyen állott őseinek. De hát ez csak bent derült ki, ahol a harangszó rejtélye is megoldódik. A falak csupaszok, mész, malter illata árad, szerteszét vödrök, ládák, kőmüvesszerszámok és deszkák hevernek. A szokott templomi berendezésből keveset látni. Az oltárok félig letakarva állnak, s csak a falak mellett meghagyott magasabb padlósávon lehet a képek, szobrok közelébe jutni. A templom padlóját felszedték: alatta rejtelmes sötét falak sorakoznak egymás mellé, fölé és alá. Láthatón régészek kutatnak az épületben. Ám a főoltár előtt a kopár mennyezetről hatalmas, vastag kötél lóg alá. Éppen egy fiatal, lastexnadrágos angol lány rángatja nagy igyekezettel, de nem nagy eredménynyel. A harang nehézen szólal meg. Végre mégis. Felzeng a harangszó, s a leányzó boldogan, megkönnyebbülten mosolyog. Helyébe máris lovagja: vállig érő hajú kék texasi nadrágos ifjú lép: nyakán aranylánc, csuklóin karkötők. Csak úgy csilingelnek, amikor a harangot huzza. Az egyik oldaltoltár mellett várunk a sorunkra, hogy mi is harangozhassunk. De hát miért?! A falon a templom történetét s műkincseit ismertető leírás azt is elárulja. Ha valaki a harangot meghúzza — olvassuk —, s közben kiván valamit: óhajtása teljesül. Most már hát könnyen érthető minden. Iletve, most lesz igazán érthető az egész. A kivánságharang, a “Wunschglocke” minden óhajt teljesít. S ez az ígéret, ez a remény elég ennek a sok-sok embernek?! Figyelem az arcokat. Van, aki gyermeki hittel, áhitatos arccal vár, van, aki türelmetlen, szeretne túl lenni az egészen; van, aki zavartan nézeget körül, mintha szégyelné, hogy ő is itt áll a kivánságharang kötelére várva, s akad, aki fennsőbbségesen mosolyog, ő csak a rend kedvéért huzza meg a harangot, ha már itt van a szigeten. S aztán azon tűnődöm: ki mit gondolhat, ki mit kiván ?! Ezt azonban nem lehet megkérdezni, s amúgy sem mondaná meg senki. A legenda “szabályzata”, ha elárulja valaki, mire gondol: nem ér az egész. Azt, hogy a menyasszonya mellett álló, elégedetten mosolygó fiatal angol mire gondolt, nem nehéz kitalálni.Ámbár itt vannak, maguk, kettesben, láthatóan boldogan a szigeten, s mit kívánhatnak még: autót, pénzt, házat, nyaralót. Ki tudja mi hiányzik még a boldogságukhoz, Azt, hogy az utánuk következő, idős belga házaspár mily vágy érdekében harangozik, már jóval nehezebb kitalálni. S amellett van némi pikantériája az egésznek. Mit kívánnak vajon egymásnak az emberek? S milyen nehéz dolga lehet az egymással ellentétes kívánságokkal a bledi harangoknak. S aztán az is eszembe jut, hogy hányán laktak, jártak, s hányán kívántak már valamit itt, a szigeten. A kivánságharang legendája is pár száz esztendős lehet, de a kívánságok sokkal-sokkal régebbiek. A régészeti kutatások, amelyeknek nyomait itt látjuk a lábunk előtt, azt bizonyítják, hogy már Zivának, a szlovének pogány istennőjének is temploma állott itt a hegyen, ahol a közelmúlt ásatásai mintegy háromezer esztendős települések nyomait tárták fel. A középkor román kápolnája már az ószláv falakra épült, s megkereszteltetésük idejéből származik. Talán maga Aquileai Pál, Nagy Károly kortársa téritette meg ebben az épületben a pogány őslakosságot. S vajon azok, akkor mit kívántak ?! És mit kívántak a brixeni püspökök későbbi jobbágyai és hűbéresei, akik a 12-ik században már háromhajós bazilikában imádkoztak?! Ókori, román, gótikus falakra épült a barokk templom, amely alatt most lelkes régészek kutatóárkai tárják fel a múltat, bizonyítva még e kis alpesi tó sziklaszigetén is az európai kultúráiét folytonosságát, állandóságát. És az emberi vágyak s kívánságok állandóságát. Hiszen e kis sziklaszigeten is évezredek óta mindig kívánt valamit az ember. A pogány Ziva istennőtől éppen úgy, mint az ég és föld más természetfölötti hatalmasságaitól. Hosszú életet, egészséget, boldogságot. A kívánságok teméntelen változatával tulajdonképpen mindig ezt a hármat. Hiszen a boldogságot a szerelem, az autó, egy szép ruha, vagy bármi más jelentheti. Kinek-minek mindenkori vágya, tetszése szerint. S hány ember hitt, hányféle jó, szivet nyugtató legendát, csak kívánsága teljesüljön. Harangszóval vagy anélkül. S most, ez űrhajókat kirepitő világban is állnak sorban a szigeten a harang előtt. A kis nemzetközi gyülekezet, sokféleképpen gondol kodó honpolgára türelmesen vár a sorára. Akad közte bizonyára hivő és “hitetlen”. Vidáman, bánatosan, fáradtan vagy szkeptikusan, de a legtöbben mégis meghúzzák azt a harangot. Lipták Gábor Nixon és a munkásvezér Nixon elnök megjelent az AFL-CIO Miamibon tartott vezetőségi ülésén. Az elnökről és George Meany munkásvezérről készült ez a felvétel. Meany a legutóbbi elnökválasztáson Nixont támogatta. TALLÓZÁS Copacabana — a Rio de Janeiró-i öböl vize a legpiszkosabb az egész világon — Írja a Jornal do Brasil című újság. A szakértők szerint az öiböl vizébe másodpercenként három köbméter ipari hulladók kerül: a város 5800 gyára ömleszti ide hulladékát s szennyvezét! A tenger állatvilágának 40 százaléka máris kipusztult, a viz világosbarna szinü a szennyeződés miatt. Az öböl partján hatmillió embert veszélyeztet a fertőzött viz. • A japán autógyártó ipar 1972-ben 6,294,438 jármüvet állított elő, 8.3 százalékkal többet, mint egy évvel korábban. Ezzel a termelési eredménnyel világviszonylatban az Egyesült Államok után a második helyen áll. • Hálókkal fogják be a világhírű, oly sokat fényképezett velencei galambok tízezreit, Veronába és Vitenbóba szállítják a madarakat. E két város — mint hírlik — szeretne több galambot, Velencének pedig sok a kétszázezer, mert a madárürülék súlyos kárt okoz az épületek márványában, és állandó fertőzési veszélyt a város százezer lakosának. Velencét állítólag 1204 óta hívják a “galambok városának”. A krónikák szerint ekkor történt, hogy postagalambok tudósították a város népét Enrico Dandalo nagy győzelméről egy keresztes hadjáratban. Hálából Velence “polgárjogot” adott a galammoknak. Azóta ugyanúgy hozzátartoznak a város képéhez, mint a gondolák. í I
