Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-22 / 8. szám
18. oldal SIRONTULI BARÁTSÁG Irta: VÁRKONYI ANDOR — Mit ir Feri barátunk Pestről? Feri valóban barátunk volt, mindkettőnk barátja, Edéé és az enyém, sok-sok évvel ezelőtt. Esztendőkön át együtt jártunk tabáni kisvendéglőbe, együtt vadeveztünk a Dunán, együtt rándultunk ki a budai hegyekbe. Később én elsodródtam az együttesből, de Ede, — aki velem együtt került ide ki az Egyesült államokba — továbbra is fenntartotta Ferivel a Várkonyl Andor kapcsolatot. Az én barátságom most már mindössze abból állott, hogy valahányszor felkerestem Edét, a bucsuzás előtt öt perccel megkérdeztem tőle: “Mit ir Feri barátunk Pestről?” Legutóbb a feleségemnek irt — kuncogott Ede — s arra kérte őt: az ő nevében is helyezzen el egy szál virágot a síromra. — Óh, szegény Feri! — csóváltam a fejemet - ki hitte volna, hogy ez a derék fiú végülis elmegyógyintézetbe kerül. — Miért került volna elmegyógyintézetbe? Szó sincs róla! Éppen olyan normális, mint te vagy én . . . azaz hát, ha egészen precíz akarok lenni, nem egészen . . . De hát mutass nekem egy embert, aki teljesen normális. Feri változatlanul éli világát, dolgozik, s ma is annak az állami vállalatnak a főkönyvelője, amelynél vagy húsz év óta rontja a levegőt. — Dehát akkor — hápogtam —, miért ir a feleségednek és miért akar virágot tétetni a sírodra? Házőrző komondor legyek Bugacon, ha értem ezt! — Well, nem is csodálom, hogy nem érted. De azonnal megérted, hogy mi váltotta ki belőle a nemes gesztust, ha elmondom a sztorit. Figyelsz? — Kézzel-lábbal, öregem.- Nos ,azzal kell kezdenem, hogy évek óta átlag minden hónapban váltottunk egy-egy levelet. Hosszú ideig a levelezés szokásos mederben folyt; ő is, én is beszámoltunk a körülöttünk zajló élményekről, közös barátainkról. Ismerőseinkről. Egyszer aztán — körülbelül egy évvel ezelőtt — hirtelen irányt változtatott. Tömjénzni kezdte önmagát. Hogy milyen kitüntetéseket kapott, hogy neki van Pesten a legszebb kisautója, hogy ő milyen szakértő festményekben, hogy milyen egészséges, stb., stb. És soha egyetlen szóval nem kérdezte, mi van velem ,hogy van a családom, élek-e, vagy halok. Ez az egyre terebélyesedő nárcizmus végre az idegeimre ment. Nem akartam megsérteni őt, de valamiképpen észre akartam téríteni: szálljon le a koturnusról ,s térjen vissza a régi vágányra. Röviden: én is magamról kezdtem neki mesélni, de — ellenkező előjellel. Néhány hónappal ezelőtt megírtam neki, hogy a napokban elájultam, orvos térített eszméletre, most is kutyául érzem magam. Erre azt válaszolta, hogy ne vegyem komolyan a dolgot, csináljak úgy, mint ő: fussak naponta 20 kilométert. Legközelebbi levelemben megírtam, hogy ágyban fekszem, már csak hálni jár belém a lélek, s a levegő már olyan hiánycikk nálam, mint námár gyártják a csengetős pelenkát; erről jut eszébe, hogy neki olyan fütyülős palack-gyűjteménye van; hogy csodájára jár egész Pest. S luk a csengetős pelenka. Válaszul azt irta, hogy milyen érdekes véletlen: a pelenkagyár vezéfigazgatójával tegnap együtt vacsorázott az Intercontinentalban. Ezekután nem maradt más hátra: megírtam neki, hogy kihallgattam a kezelőorvosom beszélgetését a feleségemmel. A doktor azt mondta nejemnek, hogy legfeljebb két hetem van még hátra, készüljön hát fel a tragikus eseményre. Feri barátunk erre kioktatott: nem illik hallgatózni, ő még Rotschild Klára estélyén sem hallgatózott, pedig ott volt többek között a perzsa sah szárnysegédje is, s ha egy kicsit fülel, sok érdekes dolgot tudhatott volna meg. Vagy valami ehhez hasonlót, az ördög emlékszik már a pontos adatokra ... Ezzel be is telt a pohár, s úgy döntöttem, hogy a további ömlengések elől átköltözöm a másvilágra. így is tettem. A legközelebbi levelet már elváltoztatott írással — emékezhetsz rá, remekül tudtam, és tudok ma is különféle Írásokat utánozni — feleségem nevében írtam. Ez a levél körülbelül igy hangzott : “Igen tisztelt Matusek ur! Fájdalomtól megtört szivvel közlöm önnel, hogy szeretett férjem ,az ön Ede barátja, folyó hó 10-én visszadta nemes lelkét Teremtőjének. Utolsó szavaival arra kért, hogy Írjam meg önnek: ő nincs többé az élők sorsban. Kívánságát ezennel teljesítem. Éljen boldogul. Tisztelettel: özv. Letenye Edéné.” — Értem. És erre irta nejednek, hogy tegyen az ő nevében is egy szál virágot a sírodra. így* volt? így. De nem csupán ennyit irt. Azt is közölte, hogy barátságunk sirontuli barátság és nem szakadhat meg azzal, hogy én már nem élek. Arra kérte nejemet, most már ő Írjon férje helyett és ő éppen olyan hűségesen fog válaszolni, mint ahogy nekem válaszolt. Gyásza jeléül fekete tintával fog írni, egy olyan tollal, amelybe ha belenéz az ember, a csillagos eget látja. Ilyep tolla egyedül neki van az egész országban. HAJNAL GÁBOR: Noteszlap X. Kemény a szó Nem haragszom senkire ámde semmit sem felejtek megbocsátó énekeknek hazugság a veleje. Gőgös ellenség nekem nem dicsőül meg halálban amíg élt ütését álltam nem gyűlölöm megvetem. * Nem diadal nem siratás konok tűnődés semmi más közel a Styx leemény a szó tényeken nem változtató. Rezignáciö A végén úgyis egyremegy győző s legyőzött ugyanott rohad szétfolyik semmivé tedd dolgodat mondd igazad. Évszázadokból génjeid (őket ki nem cserélheted) hozzák végzeted örököd nem bújhatsz el sorsod elől a végén úgyis egyremegy. — És ezzel a levelelezés véget is ért, nemde? — Nem. Még egy utolsó levelet eresztettem meg hűséges nejem nevében. A levél igy szólt: “Ign tisztelt Matusek ur. Kérésének őszinte sajnálatomnak nem tehetek eleget. A helyzet ugyanis az, hogy rövidesen levetem az özvegyi fátylamat és férjhez megyek egy amerikai úrhoz. Azt pedig — ugye, ezt beláthatja — nem lenne ildomos, hogy egy olyan úrral levelezzek, akit soha életemben nem láttam. Vőlegényem félreértené a dolgot s ebből beláthatatlan bonyodalmak származhatnának. Ápolja tehát továbbra is egyedül elhunyt férjem emlékét, s ne Írjon többé nekem, mert levelére nem válaszolhatnék. Éljen boldogan, a csillagos eget mutató tollal ,az emberi kor legvégső határáig. Búcsúzom hát és szeretettel üdvözlöm, övz. Letenye Edéné.” PETŐFI-ANEKDOTA Huszesztendős volt Petőfi, amikor Székesfehérvárt, szinészkorában, egy disznótoros meghívás alkalmából, előre megírta Disznótorban című tréfás költeményét. A vers a házigazdák és a vendégek között nagy sikert aratott. A következő évben, 1843-ban, Petőfi, mint a kecskeméti szinésztrupp tagja és szinlapkihordozója, be akarta sorolni ezt a verset abba a füzetkébe, amelynek kinyomtatásával és a közönség között való szétosztásával, némi mellékjövedelemre szeretett volna szert tenni. Ám a Disznótorban a szinlap-füzetbe nem kerülhetett bele, mert a kecskeméti cenzor, bizonyos Sembera Calasantius József piarista atya, mélységesen felháborodott az utolsó két versszakon : S életünk fölé ha A halál Romboló torát meg- Ülni száll: Egy gömböc legyen a Magas ég. S mi a gömböcben Töltelék! Gömböc, vagyis ahogy ma mondjuk: Disznósajt! A cenzor keményen ráförmedt Petőfi egyik barátjára, aki a költemény kiadatásának engedélyezésére akarta rábírni. — Mit?! — dörögte. — Hát követhetett volna el a verzifikátor nagyobb és botrányosabb vétket, mint midőn olyat mer kívánni, hogy az ég gömböc legyen és mi abban töltelék! Majd bizony én legyek töltelék és az ég meg gömböc? Horrendum! Én ennek a versnek kiadását nem engedélyezem. így szegény Petőfi Kecskeméten csak kézírásos másolatokban árusitgatta disznótoros versét, de hamarosan mégis kinyomtatta Pesten a kor jelentős irodalmi folyóirata: az Athenaeum. NAIV KÉRDÉS- És mondja, rendező úr, ezen kívül még fizetést is kapnak? T
