Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-15 / 7. szám
18. oldal VALLOMÁS EGY SORSKÉRDÉSRŐL Irta: FLÓRIÁN TIBOR Nemrég egy baráti társaságban arra kértek: mondjam el, mi történt velem az elmúlt hévben és vallj am be, hogy melyik az a probléma, ami a leginkább foglalkoztatott amerikai életem alatt? Néhány mondattal feleltem akkor, de a kérdés továbbra is bennem élt és arra kényszerit, hogy a nyilvánosság előtt tegyek vallomást róla: Az elmúlt évben kevés külső esemény történt velem, de tulajdonképpen nem is fontos, mi történik az íróval, a költővel. Ha nem mondanak ki fölötte halálos ítéletet, ha nem zárják börtönbe, ha nem veszti el legkedvesebb hozzátartozóját, és ha nem kell elhagynia hazáját ,a gyerekkora óta megszokott tájat, s emberi és anyanyelvi környezetét, akkor a külső események legfeljebb csak színezik, vagy megbénítják időlegesen, de nem emelkednek benne sorskérdéssé. Sajnos, én az utóbbi kategóriához tartozom, s a hazától és az anyanyelvi közegtől való elszakadás bennem olyan sorskérdéssé nőt, hogy két és fél évtizedes külföldi tartózkodásom alatt lényegtelenné törpitett körülöttem minden külső történést. 1:972 márciusában a venezuelai magyarok meghívására két előadást tartottam Caracasban. Az ott töltött 16 nap alatt egy más nyelvi közegben, és az amerikai magyarságnál jobb anyagi körülmények között élő magyar csoporttal ismerkedtem meg. E'zer méter magasban és állandóan kellemes, nyári melegben, életvidám színek és emberek környezetében ugyanúgy éreztem a fészekből kiesés, az életadó gyökerektől való elszakadás problémáit. És úgy láttam, hogy a caracasi magyarok közül az érzékenyebbek szintén nem voltak mentesek ettől a problémától. Volt, aki magyar népi szőttesek gyűjtésével, volt, aki könyvtárnyi magyar Írással, vagy óriási lemezgyűjteménnyel védekezett ellene. A venézektől átvett vidám felszin alatt is sok helyen megtaláltam. Tehát az történt velem 1972-ben is, hogy az amerikaitól teljesen elütő környezetben, más éghajlat alatt és más nyelvi közegben is magammal hordoztam sorskérdésemet: a gyökértelenséget és ezt a problémát: miként lehet alkotni külföldön ? Amig a költő a hontalanság légüres terében él, idegen földön, addig minden munkája csupán a fájdalom, a honvágy világgá kiáltása. Nappal és a kétségbeesés éjszakáin világosan érzi feladatát és kötelességét fajával és a távoli országgal szemben, de alkotni csak akkor tud, ha néhány kivételes órára sikerül kimenekülnie környezetéből, és az idegen tájról lelkileg hazatér. verset tudtam Írni. Már-már azt hittem, hogy örökre elnémulok, mikor végre egy Erdéllyel — hangulatában — rokon tájra bukkantam New England-ben. Ekkor kezdődött tehát az a korszakom, amelyben hosszú évek new-brunswicki, new-yorki és englewoodi gyökértelensége után egy connecticuti erdei ház segítségével — ahova minden hétvégen kijártunk — visszataláltam önmagamhoz és Erdélyhez. A connecticuti erdőben Erdély fái zúgtak, a tavak és a hegyek visszahozták az otthoni tájat. Úgy jártam New Englnd tavaszi virágai között, hűvös nyári éjszakáiban, színeinek őszi zuhatagában, telének tejfehér hótakaróján, ködlábu fák között, mintha Erdély földjén járnék. Gyökereim a hangulatában rokon talajban visszanyúltak ifjúságomig. Újra az otthoni föld éltető nedveit szívtam magamba, és úgy nőtt ki gyökeremből az uj fa, hogy annak minden levelében egyszerre zizzent föl New England és Erdély. így lett a connecticuti Millstone Ridge az én Transsylvania-m. így nőttem a new-englandi tájba, anélkül, hogy megszűntem volna erdélyi lenni, és úgy fogództam az amerikai talajba, hogy európai és magyar maradtam. Mást nem mondhatok tehát, mint azt, hogy külföldön minden költőnek meg kell találnia azt a tájat, ahol a legközelebb érzi magát otthonához. Ahol léggyökerei újra életképes gyökérré válnak, amelyen át az idegen földből is éltető táplálékot szívhat. A költő a tájban születik, él, növekszik és alkot. A kérdés az, hogy meg tudja-e találni az uj országban azt a tájat, melyen saját törvényei és hajlamai szerint élhet, és amelyből az otthoni föld éltető nedvei is táplálják? Hálát kell adnom a sorsnak, hogy megtaláltam. Ennek köszönhetem, hogy a hatvanas évek második felétől kezdve már nagyon sok uj verset írtam és jelentettem meg amerikai, kanadai, délamerikai és európai magyar lapokban és folyóiratokban. Most pedig második amerikai verskötetemhez hordom a kéziratok tégláit. Egy olyan kötethez, mely magyar szemmel ugyan, de távol minden politikától, a természetben élő ember sorskérdéseivel foglalkozik. Az életemet is eszerint alakítom, mert augusztusban családommal együtt kiköltözöm connecticuti Erdélyembe, egy hegyoldalra, ahonnan messzire és mélyen magamba láthatok. Ennek a vers-épületnek az alapjait raktam le abban a verskötetemben is, amely “Keserű gyökéren” címmel egy chicagói kiadó kezei között van már. ősze András 10 illusztrációjával együtt és ebben az évben jelenik meg. New York, 1973 február. EMBEREK ÉS ESETEK: A VÉGZETES HATOS A gyorsvonati fülkében kövér ember ült velem szemben és édesdeden aludt. Ütemesen hortyogott és fel sem ébredve, időnként szakavatott mozdulatokkal megigazította az orra hegyére csúszó szemüvegét. Én nem szoktam vonaton aludni és semmittevésemben egy képes folyóiratot lapozgattam, amikor észrevettem benne egy horoszkópot, mely különböző jóslatokat tartalmazott a jövőre nézve. Önkéntelenül fölnevettem. — Maga csak ne nevessen! — szólalt meg hirtelen a szomszédom. Felébredt és észrevette, mit olvasok. — Azelőtt én is nevettem a babonás embereken — folytatta —, mig csak olyasmi nem történt velem, amitől elment a kedvem a nevetéstől. — Igen, igen, elment a kedvem, egyszer és mindnkorra . . . . . . Egy izbn elbóbiskoltam, mint ma és amikor felébredtem, elfelejtettem mindazt, amit álmodtam. De bizonyára valami érdekes lehetett, mert éreztem, hogy vissza kell emlékeznem rá. — Ismeri ezt az érzést ? Az embernek úgy rémlik, mindjárt megragadja, emlékezetébe idézi álmát, de egyre csak kisiklik, elsuhan előle az utolsó pillanatban, mint valami roppant hal sikamlós teste. Az egyetlen dolog, amire emlékeztem, valamilyen hatos volt. Se nem nagy, se nem kicsi, se nem arab, se nem római hatos, de kétségtelenül hatos. Ekkor megcsendült az ébresztőóra. Odanéztem: este hat óra volt. Pontosan hat. A naptárra pillantottam: — április hatodika. Hm! — gondoltam, kimentem a fürdőszobába, lezuhanyoztam és elmentem hazulról. Hogy eljupssak a barátommal megbeszélt találkozó színhelyére, a hatos autóbuszra kellett szállnom. Jegyet váltottam. Szokásom szerint megnéztem a számát. Ne mosolyogjon: ez állt rajta — 66 666! Éreztem, hogy meg kell csípnem az orromat — hogy nem alszom-e. Megcsíptem, nem aludtam! A kávéházban, ahol az üzleti találkozót megbeszéltem, hat ember ült. Hatszor kellett hívnom a pincérnőt mig végül kegyeskedett az asztalomhoz fáradni. Fehér blúzán fémjelvény csillogott, rajta egy szám .... igen, igen: hatos. Az ég jelet kegyeskedett küldeni nekem; élnem kell az alkalommal. Barátommal kimentünk a lóversenyre, megszámoltam a pénzemet és megállapítottam, hogy a zsebemben pontosan 66 dollár van. Feltettem a hatos számú lóra a hatodik futamban. — És persze elsőnek futott be? — Dehogy. Hatodiknak! Miután ezt kimondta a kövér utitárs, a párnázott ülés háttámlájára dőlt és újra álomba merült. Kerekes Ferenc Flórián Tibor Álombéli tájon, otthon alkot ilyenkor, és egyre hontalanabbul tér vissza és egyre világosabban látja a feloldhatatlan ellentétet környezete és önmaga között. Ez már az énhasadás kezdete, és két ut marad számára: engedni az egyre ritkábban visszatérő alkotás kedvéért énhasadásának elmélyülését, vagy a menekülés, a túlélés útját választani. Kettétörni tollát, és maradék alkotókedvét létfenntartó munkára és egyesületi tevékenységre, gyerekeinek nevelésére fordítani. Ha most azt kérdezik tőlem, hogy melyik utat választottam, erről őszintén igy felelhetek: A hazám elhagyása óta eltelt több mint két évtized alatt a két ut közül hol az egyiken, hol a másikon bolyongtam kétségbeesetten és igy természetes, hogy csak ritkán akadt olyan órám, amikor HOL TANUL A GYEREK?- Ezt tanulod otthon?! — Ezt tanulod oz iskolában?!
