Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)
1973-02-15 / 7. szám
/ 9. oldal HAZALÁTOGATÁS Irta: MIKES MARGIT Itt ül a Veronika kerthelyiségében, áldott jó hűvösvölgyi levegő veszi körül és kanalazza a húslevesét élvezetes sétája után. Ezek a kirándulások voltak hazalátogatásának főbb céljai 10 évi amerikai * tartózkodása után viszontlátja ft' a rég elhagyott helyeket. Tiz óv milyen hosszú idő és milyen hamar el tud múlni! Például nagyon szerette a Zugligetben azt az útszakaszt, amely Budagyöngyétől a hegyek közé kanyarodott. És még hány helyre csá- Mikes Margit bitják az emlékei, bár az óhaza képeskönyve kissé megfakult, talán az idő sztirkitette meg a színes oldalakat, Vagy inkább Amerika? De most élvezettel kanalazza a kitűnő húslevest, a következő tál étel borjupörkölt lesz galuskával. A magyar konyha! Nincs párja a világon! Mikor a ferihegyi reptéren megpillantotta a feliratot: Budapest, megdobbant a szive. Újra itthon! Viszontlátja régi barátait, akiknek örül, de nem ennek, akit most vett észre egy távolabbi asztalnál, Tomasek Edét, a nyugalmazott járásbirósági elnököt, aki valaha elhódította tőle a menyasszonyát. Szegény Boriska már kint nyugszik á farkasréti temetőben, elhunytáról az Amerikai Magyar Népszava halálozási rovatából értesült. Tomasek Ede is fölfedezte őt, fölcihelődik a székéről és egyenesen feléje tart. — No — gondolta elborulva —, csak ez kellett még . . . Persze az elhunyt felesége lesz az egyetlen téma . . . — Szervusz Jenő — üdvözölte őt Tomasek túláradó örömmel és leült a szemközti székre. — Hát hazalátogattál ? Igaza van a költőnek: a szivem csak azt mondja, jobb otthon . . . Közben a pincér hozta a borjupörköltet, a barna mártásban a fehér nokedli garmadájával az illatot párázó husdarabokkal. — Az amerikai lapokból értesültem szegény feleséged elhunytáról, fogadd őszinte részvétemet, nagyon lesújtott a hir. — Gondolom, hiszen valaha te is udvaroltál neki, tudom, hogy el akartad venni. Most te ülnél itt özvegyen. Ilyen az élet. Hogy hogyan történt? Még megvacsoráztunk együtt Boriskával, aztán kiment a konyhába és onnan szólt vissza: ezt a maradék töltöttkáposztát beteszem a jégszekrénybe. Ezek voltak az utolsó szavai. Egy pillanat alatt vége lett. így van ez, barátom, jön az a bizonyos pillanat . . . Négy éve kint fekszik a Farkasréten. De tudod, mit? Van egy jó ideám! Azt gondolom, ezek a gyönyörű napsütéses délutánon kisétálhatnánk a sírjához. — Nem, kedves barátom, azt már nem! — szólt Jenő ridegen és elszántan villantak meg a szemei. — Erről szó sem lehet! Tudod hányszor voltam már a különböző temetőkben? Hatszor! Először a volt háziorvosom sirjához mentem ki a farkasréti temetőbe, jó barátom volt, az özvegye vett rá. Aztán Gyurihoz, aki évekig a kártyapartnerem volt a kávéházban, ő a rákoskeresztúri temetőben nyugszik. Utána a Kerepesi temetőbe mentem, muszáj volt, ott meg a nagybátyám kapott diszsirhelyet már nem tudom miféle érdemei miatt. Aztán a következő nap a Géza barátomat voltam kénytelen meglátogatni a Farkasréten, húsz évig volt hivatali kollégám, ehhez hozzá kell venni a szüleim sírját vidéken, meg az apósomét újólag a kerepesi temetőben. Itt fogadtam meg, hogy ez volt utolsó, végülis látogatóba jöttem haza, nem azért, hogy örökké a temetőiket járjam. Elég fájdalom volt, hogy a barátaim, kortársaim már mind kint fekszenek a különböző virágba borult kertekben a föld alatt. Ketten maradtunk itt, most már én következem . . . vagy esetleg te . . . — Én? — döbbent meg Tomasek. — De lehet, hogy előbb te. — Szomorúan nézett maga elé, valószínűleg a lehangoló lehetőség miatt, hogy ő kerülhet sorra. Jenő egy pillanatig ellágyult, megsajnálta. Ugyan mi lenne, ha mégis kimenne vele a Farkasrétre, ezt még hozzácsatolná a felgyülemlett temető-kontignensekhez. Képzeletében megjelent Boriska arca és szemrehányóan nézett rá: hát az én emlékem annyira kifakult, hogy már ezt a kis sétát is sajnálja tőlem? A régi séták a Halászbástyán jók voltak? Hiszen majdhogynem a felesége lettem, ha nem megyek ehhez a tohonya Edéhez . . . — Menjek? Ne menjek? — tűnődött Jenő. — Mondd csak Ede, te mikor voltál kint utoljára Boriska sírjánál? — Én? — Mikor is? — Körülbelül két évvel ezelőtt. — Te két évig kibírtad, hogy ne menj, én meg rövid ittlétem alatt olyan temetőkultuszt fejtettem ki, hogy az egyiptomiak is megirigyelhetnék ... — Fölállt, fizetett és odaszólt Edének; — Gyerünk! — Hát mégis csak jössz? Drága jó ember vagy! — Elindultak, a majdnem százkilós Tomasek egyre törülgette homlokáról az izzadtságot, a sir mellett lerogyott a padra. Jenő melléje ült és meglepetve hallotta Ede vallomását: — Bizony, meg kel mondanom az igazat, nem jól éltünk Boriskával. Tudod, uralomravágyó természete volt, magához ragadta a vezetőszerepet odahaza, mindenben keresztül vitte az akaratát, sok súrlódás volt emiatt közöttünk. — Hiszen akkor ez az ember valóságos jótéteményt csinált, amikor elvette előlem Boriskát! — gondolta meglepetten Jenő. Hangosan pedig azt mondta: — Pedig azt hittem, hogy a legnagyobb boldogságban éltetek. Aztán az elmaradhatatlan, szokásos filozofál gatás következett az elmúlásról. Jenő visszanyomott egy-egy ásitást, mert megállapította, hogy Tomasek üres közhelyeket, kliséket mond, nincs 'egy eredeti gondolata. A karórájára nézett és felkiáltott : — No, most már indulhatnánk! Nekivágtak a hosszú útnak a kijárat felé, szűk ösvényen a sírok közt haladva. Ekkor Ede vala hogy megcsúszott, megbotlott és egyensúlyát vesztve valahogy belezuhant egy frissen épült sírbolt sötét mélyébe. Jenő utánakapott, de a súlyos test majdnem magával rántotta. Nagyon mély volt a kripta, üresen várta uj lakóját. — Nem ütötted meg magad? — kiáltott le a kriptába. — Dehogynem, dehogynem — nyögött odalenn Tomasek. — De az a baj, hogy nem tudok kimászni. — Hogyhogy? — A sima falon nem tudok felkapaszkodni. — Várj csak, majd én lenyúlok, fogd meg a karom, kihúzlak. — Túl nehéz vagyok én ahhoz, — hörögte Ede. — Majd kiszabaditlak valahogy. Várjál — kiáltotta Jenő —, de még maga sem tudta, hogyan. Elindult a temető kapuja felé, látta, hogy a temetőőr is arra bandukol egy nagy kulccsal a kezében. — Persze, már záróra van, — szólt, amikor (Folytatás a 12-ik oldalon) HUMORESZK: A JÖVŐ SZÁZAD VISSZAEMLÉKEZÉSE... Én még éltem azokban a hősi időkben ... — motyogta az aggastyán. — Micsoda idők! Eíserkilencszázhetvenes évek . . . akkor még volt harc, küzdelem, érdemes volt élni . . . Akkoriban kezdődött a viadal a dohányosok és a nemdohányzók között. Személyesen ismertem a hősöket . . . Tréninger Ödönt, aki megszervezte a dohányosok első nagy kongresszusát. Ötezer cigaretta, ötszáz szivar és háromszáz pipa füstje szállt az égre . . . Ádáz harcot fogadtak a nemdohányzók ellen. — Persze azok se hagyták magukat. Titkos rohambrigádok alakultak: éjszaka leszerelték a vasúti kocsikból a hamutartót, mindenhová “Tilos a dohányzás” feliratú táblákat akasztottak . . . Harci jelvényüket, a koporsószöget, két marokkal szórták a dohányboltok elé. Micsoda idők! Micsoda hősök! — A ipafai pap beoson a nemdohányzók báljára és haláltmegvető bátorsággal rágyújtott a fapipára . . . Hajszál híján meglincselték, de ő csak füstölgött, pedig kergették. Válaszul a nemdohányzók apostola, Szuperfiit Ágost egy használt koporsószögét szopogatva sétált végig a dohányosok közgyűlésén a széksorok között, Öngyújtóval ütötték le! Másnap egy névtelen harcos háromezer röntgenfelvételt szórt le repülőgépről: a felvételek dohányosok eltorzult tüdejét ábrázolták. — A dohányosok hat vagon bűzös cigarettacsikket Elintettek el a város utcáin és gyufaszálakkal torlaszolták el a Nemdohányzók Szövetségének székházában a bejáratot. Hősi idők! A nemdohányzók pedig cigarettaalakú, vitamintartalmú rudacskákat szopogattak, csufolódva utánozták közben a dohányosok köhögését . . . — Minden dohányos hozzájárult a füstkutató intézet felépítéséhez. Nyolcvan láda egészségvédő szipkát törtek pozdorjává. Micsoda családi tragédiák voltak akkoriban! Emlékszem, egy nemdohányzó apa levetette magát a Brooklyn Bridgeről, mert mindkét íia rágyújtott. Egy nemdohányzó férfi beleszeretett egy cigarettázó nőbe. Az egész ország őket figyelte. Sohasem lehettek egymáséi . . . . Mindenki bőgött .... — Kulturális élet is támadásba lendült. Megszülettek korunk legnagyobb műalkotásai. Ki ne ismerné ma már a Bagózó ifjú szobrát vagy a cigarettát taposó Hős márvány alakj át? Még a tankönyvekben is látható a hires Nemdohányzó Szivart Utasít El cimü bronz dombormű. És a ver, sek, a regények! A filmek! Mindannyian láttátok már a hőskorszak legszebb filmjét, a Büdös szivart. Meg kell a szívnek szakadni . . . Színházaink ma is játsszák a Reggeli Köhögés cimü drámát. — A nemdohányzók az ezredfordulón feltalálták a tetanuszoltást helyettesitő füstöt, az A, B, C, D és Y vitamint tartalmazó szivart, s attól kezdve állandóan ezt szívták a dohányosok boszszantására. — A füstkutató hősi tudósai ekkor már nemcsak káposztából, hanem aszpirinből, sőt görögdinnyéből is készítettek dohányt. Ennek volt köszönhető, hogy a dohányosok tüdeje tiszta maradt, egészségi állapotukon többé nem csufolódhatott senki. — Kétezerötben született a nagy Rósejbni Gáspár, az emberiség megmentője. ő fedezte fel, hogy a nemdohányzók egészségrudjai és az aszpirincigaretta között nincs semmiféle különbség. A harc áldozatokkal szegélyezett útja véget ért. Az emberiség útja a saját karjaiba omlott, önkeblére borult. Azóta van világbéke. És igy maradtunk egészségesek. Flórián Zsuzsa
