Magyar Hiradó, 1973. január-június (65. évfolyam, 1-26. szám)

1973-02-15 / 7. szám

f. oldd 1973, február hó . . . Normandia egy kicsiny fa- PÁRISI LEVÉL: lujára különös szerencse kö­szöntött. Szerencse kétségte­lenül, mert olyan kincs van birtokában, amiért az or­szágban, de még a határon túl is sok gazdag nagyváros irigyli. Ugyanakkor különös is. Vagyonában ugyanis nem­hogy semmi öröme nincs, ha­nem csak egyre szaporodik vele a gondja. André Gibon, a falucska tanácselnöke na­gyon őszintén hangzó szavai szerint, a sajnálkozó együtt­érzése — no meg némi jóin­dulatú segítségre — sokkal jobban rászolgáltak, mint az irigykedésre. A falucska, Bois-Anzeray, csak a legrészletesebb térké­pen van rajta, azon is leg­apróbb hetükkel. Huszonkij­­lenc házikó, egy piciny temp­lom, és 155 lakos — ennyi a falu. Kenyeret, nagyon szű­köset, a szomszédos erdő ad: a felnőtt férfiak oda járnak fát vágni napszámba. És van a falunak egy festménye, amely 6 millió frankot ér! Majdnem 200 éve ott függ már a kis templom falán. Sen­ki sem tudja pontosan, ho­gyan került oda. Valószínű, hogy a francia forradalom idején hozták el a királyi csa­lád valamelyik kastélyából, és mert vallásos tárgyú — Szent A SZEGÉNYEK KINCSE Sebestyén vértanút ábrázol­ja, amint hívei egy fáklya fényében ápolják —, a temp­lomban helyezték el. Ismeret­len spanyol művész alkotásá­nak hitték 1945-ig. Akkor fe­dezték fel, hogy Georges de La Tour, az 1600-as éviek nagy festőjének a müve. Georges da La Tour nevét három évszázadon át csak a müvészettö r t é n e t tartotta számon. Mindössze három festményét ismerték a többi elveszettnek hitték. A két vi­lágháború között, francia szakértők egy lelkes csoport­ja — köztük a kitűnő Pierre Landry, Georges Parisét és Paul Jamot — néhány képen, amit addig Velazquez, Zurba­rán, Vermeer és más spanyol meg németalföldi mesterek­nek tulajdonítottak, minden kétséget kizáróan felfedezte La Tour kézjegyét. La Tour 32 képét ismerik jenlenleg. New Yorkban, Mi­lánóban, végül a nyáron Pá­­risban rendeztek kiállítást a megragadóan szép festmé­nyekből. A kiállítás minde­nütt óriási sikert aratott, az Tömegesen vándorolnak vissza az öreg amerikai lengyelek •« VARSÓ, Lengyelország — Megindultak Chicagóból, De­­troitból, Pennsylvania és West Virginia szénvidékeiről, New York keleti részének apró üz­letéiből az idős lengyelek, hogy visszatérjenek szülőha­zájukba. Legtöbbjük gyer­mekkorától él az Egyesült Ál­lamokban, de még mindig jobban beszél lengyelül, mint angolul, lengyel-lakta város­részekben éltek és rokonsá­guk, barátaik utján állandó összeköttetésben maradtak az óhazával. A lengyel kormány előnyös feltételeket biztosított a visz­­szatérőknak és számuk egyre növekszik. Eddig már valami 5000 lengyel hagyta el Ame­rikát, hogy öregkorát szülő­földön élje le. A vissza ván­dorlás oka: pénz. Mégpedig két részről. A lengyel kor­mánynak szüksége van dollár­ra és a Social Security csek­keket azonnal be kell váltani a Lengyelországban használa­tos zlotyira. Hogy ezt a be­váltást mégis megédesítsék, a hivatalos 22 zlotyis árfo­lyam helyett 66 zlotyit fizet­nek ki egy dollárért. A másik oldalt nézve: az öregek is jól járnak, mert már egy 100 dolláros Social Security csek­kért 6600 zlotyit kapnak és az átlag fizetés havonta Len­gyelországban 2,500 zlotyi. Casimir Novaczki, aki New Yorkiból már tavaly visszate­lepedett Varsóba, elmondja, hogy kényelmes, 3 szobás la­kásban lakik Varsó belváro­sában, melyért évi 431 dol­lárt fizet, miután elköltött rá jó pár száz dollárt, hogy a megszokott “amerikai stílus­ban” rendezze be a lakást. De New Yorkban legkevesebb 100 dollárt csak a lakásért kellene kiadnia havonta. Az élelmiszer sem drága Lengyel­­országban, meg a ruházat sem. Az egészségügy viszont állami kezelésben van, ami fontos főleg idősebb embe­rek részére. Egy jó opera­jegy 2 dollár, az autóbusz­­jegy 4 cent. Amellett a bűnö­zési ráta is alacsony. 1971- ben az egész országban nem követtek el annyi gyilkossá­got, mint New Yorkban fél év alatt. A fő az, hogy életünk utol­só éveit nyugalomban, béké­ben és kényelemben töltsük, fejezte be nyilatkozatát Mr. Novaczki. újra felfedezett művész való­ságos reneszánszát hozta. Kü­lönösen sok csodálója akadt a bois-anzerayi templom kincsé­nek, a Szent Sebestyént áb­rázoló gyönyörű festménynek. Ennek a képnek külön törté­nete is van: XIII. Lajos ki­rály annyira megszerette, hogy minden más festmény rovására, egyedül ezt hagyta meg szobájában, alkotóját pe­dig udvari művészévé fogad­ta. A hogyan az ilyen “felfe­dezéskor” lenni szokott: Georges de La Tour képeinek ára csillagászati magasságok­ba emelkedett. December kö­zepén egy müve Londonban 1 millió dollárért cserélt gaz­dát, egy másikat a francia ál­lam vett meg a Louvre részé­re, 10 millió frankért (2 mil­lió dollárt). Ez volt eddig a legmagasabb ár, amit egy képért a francia állam vala­ha is fizetett . Jelentkezett egy magángyüjtő Bois-Anze­­ray tanácsánál is: megveszi Szent Sebestyént 6 millió frankért. Bois-Anzeray izgalmas na­pokat, a falu tanácsa pedig olyan viharos üléseket élt át, mint még soha. Akárcsak mindenütt Normandiában, az itteniek is vallásosak. Sokan hallani sem akartak arról, hogy megváljanak a templo­mi képtől. A csábítás: 6 mil­lió frank, azonban mégis igen nagy volt. Kiszámították: ennyi pénzből megépíthetné­nek egy fűrésztelepet meg egy farostlemezgyárat, és ez a falu egész életét megváltoz­tatná. A többség ezért józanul úgy vélekedett, hogy egy sze­gény normandiai falu, néhány tucat nincstelen favágó nap­számos mégsem engedheti meg magának azt a fény­űzést, mint XIII. Lajos király. Nem ragaszkodhat a képhez a falu jövőjének az árán. Vé­gül a tanács a kép eladása mellett döntött. Már majdnem létrejött az üzlet, amikor kiderült, hogy a falu a képet csak az állam­nak, vagy valamely központi állami múzeumnak adhatja el. Pontosan benne van ez abban az írásban, amelyet 1945-ben kapott a falu arról, hogy a festményt, miint La Tour al­kotását, védetté nyilvánítják. Mostanáig azonban, amig a képnek nem lett ekkora ára, és az eladása fel sem merült, ezzel senki sem törődött. A magángyüjtő kénytelen volt visszalépni. A falubelieknek azonban már nehezükre esett lemondani az annyiszor meg­álmodott és most váratlanul reális közelségbe került fű­résztelepről. “Akkor vegye meg az állam!” — hozta meg a döntést a tanács. Az állam és a Louvre igazgatósága azonban azt válaszolta, hogy nincs pénze, ezért “a fest­mény megvásárlását nem ter­vezi”. Néhányan a faluban tit­kon még örülnek is, hogy Szent Sebestyén képe a temp­lomban maradt. A többség azonban — most, hogy a falu különös szerencséjének hire ment — tartani kezdett a Franciaországban az utóbbi időben aggasztóan elterjedt képrablásoktól. Nem kímélik a jól őrzött képtárakat sem, hogyne lenne csábitó egy ilyen kis falusi templom, ahol ekkora kincs van! Emlegetik a kelet-franciaországi Colmar esetét. Egy esztendeje, hogy a város XIII. századi székes­­egyházából ellopták Martin Schongauer világhírű Madon­náját, amelyet a művészettör­ténet “az elszászi Mona Lisa” néven tart nyilván. Azóta sem került elő. Pedig Colmar vá­rosi tanácsa felajánlotta: megfizeti a váltságdíjat, amit a képrablók kérnek. Miből fizetne azonban Bois- Anzernay, ha az ő Szent Se­bestyénjüknek lába kelne? A képrablók váltságdíjban nem reménykedhetnének, vevőt is nehezen találnának, hiszen a kép túlságosan ismert. Végül, hogy a bűnjeltől megszaba­dulnak — ahogyan az na­gyon sok hasonló esetben már megtörtént — talán még meg is semmisítenék a fest­ményt. És akkor oda lenne a szentkép, oda a fűrésztelep, és oda a falu becsülete is . . . ■ Kétszer megsürgették már kérelmüket a kulturális ügyek minisztériumban: kapjanak kivételesen engedélyt Georges de La Tour festményének el­adására. Páris azonban — úgy látszik — messze van, csak nem jön a válasz. Addig a falubeliek egymást váltják a templomban, hogy a kép egy pillanatra se maradjon őri­zetlen. Vigyáznak Szent Se­bestyénjükre. Amig megvan, addig van remény: egyszer talán mégis megvalósul a fű­résztelep hirtelen testet öl­tött, de éppoly hirtelen tova is tűnt álma. Fábián Ferenc KIVÉGZÉS FEKETE STÍLUSBAN Balról jobbra: Wardell McCree, Vernie Wright és Rodney Miles chicagói lakosok, akik úgy látszik szembekerültek a fekete terroristákkal. Mindhármat a fekete maffia stilusá ban tarkón lőtték. MI LETT RIÓBÓL? , RIO DE JANEIRO — Ci­­dade Maravilhosa, vagyis Cso­dálatos Város. Nemcsak fek­vésének párját ritkító szépsé­gével vívta ki magának ezt a jelzőt, hanem lakóinak ked­vességével, barátságosságá­val, udvariasságával is rászol­gált. Nos, az utóbbi alaposan megkopott. Legalábbis erről panaszkodik a Jornal do Bra­zil. Az egykori főváros lakói — irja a lap — uj abban elvesz­tették humorukat, tréfás jó­kedvüket. Épp olyan szoron­gás kerítette őket hatalmába, mint amilyenre sok más met­ropolisban panaszkodnak. Rió­ban is divatba jöttek a pszi­chiáterek, a pácienseik száma nőttön nő.Aki pedig hosszabb idő után tér vissza a cariocák, vagyis Rió lakói körébe, fur­csa változásra figyel fel. Egy ismert zeneszerző a Jornal do Brazil szerint igy nyilat­kozott: “Annak a Riónak, amelyet én ismertem, semmi köze a maihoz. Lakói alapo­san megváltoztak: agresszí­vekké váltak, szeretnének mindenben tultenni a mási­kon.” Guanabara orvostudományi egyetemének egyik professzo­ra hasonlóképpen vélekedik. Szerinte Riót pszichikai be­tegség gyötri. Hogy miért? Sokan úgy vélekednek: az öt éve felgyorsult technikai ha­ladás velejárója mindez. Az emberek tudat alatti énje fel­lázad a technika ellen, amely korlátok közé szorította, kép­letesen szólva kalitkába zárta. A Cidade Maravilhosa ag­­ressziv várossá vált. S a ke­délyes barátságos cariocából ideges, türelmetlen városla­kót nevelt a benzingőzös met­ropolis.

Next

/
Thumbnails
Contents