Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-06 / 27. szám
10. oldal MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 6, 1972' PÉTER-PÁLI SÉTA Búzamezők árnyékában Sokszor gondolok arra, vajon hasznos vagy haszontalan dolog, ha itt messzi idegenben, érzések, visszaemlékezések lepik el az embert. Lám, mint most is. Amint a. Second Ave.-n teszem későesti sétámat. Mint annyiszor, az elmúlt másfél évtized alatt. Mindig, valami ugrásszerű változásra várva, úgy a háttérben. Legyen az anyagi természttü kifutás, révbeérkezés, vagy csak éppen az, Ihogy mégsem lep itt be véglegesen sorsom. S talán más égtájak felé lendít még ... így,hallgatom a tarka nyelvű társalgásból a kibuggyanó magyar szavakat, a mellettem elmenők ajkáról. Így nézem a régi ismerősök arcát. Rajtuk, velem együtt, az eltelt évek alatti változást, •őszülő hajjal, szarkalábakkal h szemhéj körül. És igen, valóságos lábakkal.. Amelyek lendületükből való vesztettsé■güket csak akkor árulják el, amikor gazdájuk hirtelen fordul. A gyümölcsárus portékája körüli válogatás közben. Mind lassabban, mind megfontoltabban, mind hosszabb tétovázás után. Hogy a pirosbelü görögből vegyünk-e egy szeletet. Vagy ama ananászos fajtából. Mivel űzhetné el az ember ilyenkor, az évek súlyos “h i m”-porát, mint azzal, hogy belsejében rábízza magát, a voltakra. Az ifjú időkből. Igen. Ezért nem lázadozom, a már emlitett visszaemlékezéstől. Akár jó, akár káros. És amint megyek az utcán, febfeltekintve a csillagos éjszakába — mert ott mindig meg lehet találni a valamiféle •ember és sorsösszehajlás lényegét — arra gondolok, hogy éppen Péter-Pál napja van. Csupa olyan tárgyakba ötlik szemem, csupa olyan hangokat hallok ki belőlük, amik hosszu-hosszu évek alatt egészen elkerültek. Már szinte kipusztultak lelki rejtekeimből. A napsugártól perzselt mezőt. Amely hajlott kalászaival aranysárgára váltotta tegnap még zöld kosztümét. A kisvárosi piaci hajnalt. A templom előtt összesereglett napszámosokkal. Dolgos kéz áruba bocsátására. Akik között nem egyszer, vendéglőből kijövő aranyifjak, hetyke kedvükben pénzt dobáltak. Azzal a feltétellel, hogy menjenek haza, úgy is többet ke-Irta: IVÁNI ZOLTÁN restek, mintha estig-vakulásig dolgoztak volna. Mert valamilyen formában, de mindig igy marad. Tegnapi vagy holnapi számbavevéseknél. Hogy aki dolgozik, annak nincs ideje pénzt keresni. És aki ilyesmiket emleget, annak Iváni Zoltán minden időben az élet rövidebbjével kell megalkudnia. Mert rendnek kell lenni. Ami sajnos, igaz is. Lám, a dús kalászok láttán, de tovább menve, a kasza, a csöcsös korsó, a marokszedők szoknyatarkaságán túl, a nagygazda, Róka Szűcs Károly arcát is látom. Amint vörös képével, duzzadt kezeivel, az aratás eseményében hadenász, kiáltoz, rendelkezik. Hogy a felfogadott sereg búzát arat vagy árpát kaszál az napra. Az élet emberi “sajnos igazát” azonban akkor lelem meg legtalálóbban, amikor a Rezes Jánoska arca kerekedik ki előttem. ő is napszámos volt ilyenkor. Mint a többi. De mégsem úgy . . . Szinte példázta a “dolgozó pénztelenségét” vagy a “szemesnek áll a világ” ilyenolyan hirdető szólam ábrándjait. Úgy cáfol ón és igazolón. ő egész életét úgy igyekezett irányítani, hogy előforduljon valahol. Télen, disznóölésnél. Nyáron, mezei munkánál. Esküvőnél, temetésnél, harangozásnál, hársfavirágszedésnél, tűzvész vagy hadüzenet idején kürtöt fújni. Mivel üthetném el itt, esti sétámban, az emlékezés rámrakott és még mindegyre rámrakodó árnyait mással, mint az ő alakjával. Bizony senki sem tudta őt hámba fogni. S mégis jobban élt, mint mások. Legalább is úgy “félkegyelmű” alapon. Amit úgy látszik szívesen vállalt. Dehát mondom, amint aratásra fújta riadóját a háromszéki zsiros föld, azon kell nevetnem, — itt a hontalanság utcáin — hogy Jánoska hogyan járt túl Róka Szűcs Károlyon. (Pedig ő sem ok nélkül kapta előnevét.) Hogy Jánoska, amikor ilyenkor felcsapott napszámosnak, hányszor suhintott kaszájával, hányszor kötözött kévét, hányszor emelte meg a súlyos buzászsákot cséplésnél — a többiekhez viszonyítva — bizony alig ha tudnám megmondani. De azt igen, hogy amikor a termésidény learatása és begyűjtése lezajlott, félannyi munkával, kétszer annyit zsebelt be. Rövid három hónapon. Reggel mentek a munkára. Este jöttek haza. És megálltak Róka Szűcs gazda tornácán a fizetésért. A. napi munka szünetében, az ebédnél, egy tálból merítették az árpáskása levest. Mindenki a maga kanalával, amint kiosztotta köztük lovas kocsiján az ételthozó gazda. Jánoska első alkalommal felfigyelt a kanálra. És zsebébe csúsztatta. Jó lesz az ilyen alkalmatosság majd otthon, tél idején. Mit számit a gazdának ? Amikor pedig úgy nyár derekán, azon panaszkodott Róka Szűcs Károly, hogy fogynak a kanalai, odasugta neki: “Hozok én gazduram, nagyon jó csiszolt példányokat.” És a gazda megvette saját kanalait. így zárta a dologidő első felét Jánoska. A pénz, amit kapott érte, meghaladta az addigi napszámot. A gazda sem fogott gyanút. Mert Jánoska télidőben harangoz, belet mos, tekintélyes emberek küldönce, ideoda, s miegymás. És mi történt a nyár, az izzadt homlokok szorgos munkájának másik felében? Elárulom, de ne kövezzenek meg érte. Egy nap, Róka Szűcs Károly éktelen haragra lobbant. Úgy fizetésnél, a tornácon állva, napszámosztogatás közben. És kijelentette, hogy ezentúl csak annak fizet, aki ugyanakkor ott nyomban a kenalat is beszolgáltatja. Nem történt ekkor sem ribilió. A fáradt arcok, magyar ajkak, még el is mosolyogtak, miközbe; kiáltozták: Tessék, itt van!.. Jánoska is igy tett. Ez alkalommal. De azután. A többi napokon az őszi idényig, ha ki is vonult a mezőre a többiekkel, alig múlt egy-két óra, eltűnt, lefeküdt egy boglya tövébe. Azután estére, miután jól kialudta magát, hazavonult a többiekkel. És bemutatta kanalát. És a gazda fizetett érte. Semmi mással nem törődve, akkori indulatában. Bizony ma, amint Péter-Pál napján ilyesmik eszembe jutnak, bizony nehéz eldönteni, hogy Jánoskát hová tegyem. Politikusnak, vagy napszámosnak véljem? A sok napbarnitotta szent álarcban dolgozók között. Akikről Móra Ferenc az “Ének a búzamezőkről” eimü regényének előszavában igy emlékezik, éppen Péter-Pál napján, Abbáziában befejezet regényének előszavában: “De azért csak szeretlek titeket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei”... És akinek e kitételéért, a szegedi szobrát felavatni nem volt hajlandó az akkori 1939-i Baross Szövetség. Ó gondok! És e gondokban felelet?!... Szeretnék e Second Ave.-i séta alatt Jánoskával együtt kaszálni. Izzadtság és okoskodás ügyében. MADRIDI KÉPESLAP: A bikaviadal Tombol a közönség Madrid legnagyobb arénájában: felugrálnak,kendőket lengetnek, szitkozódnak, öklüket rázzák. A plakátok szerint ez év legnagyobb viadalait láthatja ma, a Győzelem Napján az érdeklődő publikum, a legjobb torrerókkal és persze a legkitűnőbb bikákkal ... A Franco-rezsim a spanyol köztársaság leverésének évfordulóját ünnepli. Délelőtt a katonák parádéztak, most este pedig a torreádorok ... A közönség nemtetszése, úgy látszik, határtalan. Néhányan a körülöttem ülők közül még rám is rosszalló pillanásokat vetnek, hogy milyen értetlenül bámulom ezt a roppant erejű dühkitörést. Akkor mit keresek itt? Mert a bikaviadalokat igazán nem a külföldieknek rendezik, még ha szép számban vannak is jelen minden hasonló eseménynél ... Valóban nem értem, miről van szó, hiszen még csak most futott be a bika, még hozzá sem nyúltak. Hirtelen újabb bikákat engednek az arénába, a nyakukén kolomp, körülveszik az előző bikát és szép együtesben kivonulnak. Ekkor értem meg a tombolás okát: “rossz” volt a bika! A körülöttünk ülők megmagyarázzák: hibás a lábtartása, ilyen bikával “nem művészet” megvívni... A közönség tehát győzött. A bikák Escorialban nevelkedtek — mert Escorial nemcsak a palotájáról, hanem a bikaneveldéjéről is hires —, kifejezetten a sárga és a piros színekre vadítva, mégpedig úgy, hogy csak akkor támadjanak, ha ezek a szines leplek mozognak. Így aztán biztonsággal fordíthat hátat a bikának a torreádor, noha maga mögött tartja a sárga, majd a viadal perceiben piros leplet; a bika mozdulatlan marad, nem támad. Ennek ellenére veszélyes mesterség a torreádoré, főképp azért, mert ha nem elég kecses, a kardja nem elég pontos és az asszisztenciától előzőleg már jól kivéreztetett bika a torrero harmadik szúrása után is' állva marad — ezen áz estén két nagy hirü torreroval is előfordult — a leghíresebb viador is könnyen kiesik a,, közönség kegyeiből. Kifütyülik, pfujolják, öklöt ráznak feléje, s oda a korábban szerzett hírnév. Amikor először jön be a bika, tétova, szinte ijedt. Lengetik előte a sárga lepleket, ingerük, de az állat inkább kimenne, mintsem hogy viaskodjon. Ekkor speciális.- vastag védőmellényekbe öltöztetett lovakon pikadorok jönnek, hosszú lándzsákkal jó 6 incses szúrásokat ejtenek a bika gerince mellett. Először bugyog, majd ömlik a vér! De ennek az ingerlésnek álcázott kivéreztetésnek még nincsen vége ... Rövid, szines, nyilszerü dárdákat vágnak a bika hátába, kétségkívül kecses, inkább cirkuszi mozdulatokkal körítve. A bika gyengül, bár arnyi ereje még bőségesen van, hogy a színen megjelenő . torreádor ingerlésére ismét támadjon. És a torrero ráadásul mellészur, nyilván a gerinc fogja fel a tőr hegyét. Iszcoyatos fütyülés .. . Újabb célzás, Torros, az errefelé hires viador megint csak nem döfött pontosan. Pedig a bika áll, lészegzett fejjel, s csak nagy nehezen indul újabb támadásra. Ki tudja, mennyi vért vesztett már? A harmadik döfés sem precíz, ezt a laikus is megállapíthatja. A, bikát a segéderők terítik le, és most a torreádor megy leszegzett fejjel, a közönség füttyétől kisérve — kifelé. Most, amikor a kövétkező (Folytatás a 11-ik oldalon)
