Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)

1972-08-03 / 31. szám

12. oldal MAGYAR' 'HIRABÓ L'VV. í :•> Thursday, August 4, -1972 ÖHAZAI SZÍNFOLTOK: Érettségi találkozó IZMAIVAL MAT SIKERT A VOLT PESTI ARTISTANŐ “Az osztály” 1914-ben szü­letett, abban az esztendőben, amelynek nyarán I. Ferenc József megüzente a »háborút. Tíz évvel később nyolcvanné­gyen beiratkoztunk a fehér­vári Szent István reálgimná­zium első osztályába s újabb nyolc esztendő múlva letet­tük az érettségit, átvettük a pergamenpapirra nyomott érettségi bizonyítványt s “ki­léptünk az életbe” — negy­­venketten. Felére apadt az osztály létszáma, mert na­gyobb volt a lemorzsolódás, mint az évenként ismétlődő feltöltődés, 42-en vettük át a pergamenokiratot. Egy emberöltő jó kétharma­da pergett el azóta — 40 év — újabb világégéssel, forra­dalmakkal, tovább apasztva a “történelmi osztály” létszá­mát, amelyről B., a derék ta­­nárember oly pontos kimuta­tást vezetett* mint egy mér­legképes kettős könyvelő. Az érettségi napjának kitűzése aligha okozott fullasztóbb iz­galmat és feszengőbb kíván­csiságot, mint a negyven­éves érettségi találkozóra szó­ló meghívás; a készülődés, váratlan esti telefonhívások az ország távoli sarkaiból, hogy “jövök, fiuk, számítsa­tok rám”, az utazás a millen­niumát ünneplő városba, ta­lálkozás az ógimnázium bronz­veretes kapuja előtt, amelyen már nem léphettünk be, mert lánykollégium lett az Alma Mater s borzas bakfisfejek hajoltak ki az ablakokon, ame­lyek mögött Cicero zengzetes körmondataival bajlódtunk. A Számvetés gyorsan vég­bement, de a viszontlátás örö­mét egy pillanatra lehütötte egy meghökkentő törvénysze­rűséggel csökkenő képlet: nyolcvannégyen kezdtük, 42- en fejeztük be s eljöttünk huszonegyen. — Semmi baj, fiuk — mondta B., a derék és jókedvű tanárember —, negyyen év alatt a felére csökkent a lét­szám, nem számítva azokat, akik elkerültek az országból, vagy nem jöttek el, igy leg­alább harmincán élünk a negy­venkettőből . . . öt papunk közül négyen be­öltöztek a misére, az ötödik, aki templomi kórusigazgató egy dunántúli püspöki város­iban, a kóruson az orgonához ült, játszani és énekelni kezd­te az évfordulóra Írott misé­jét, amelynek partitúráját va­csora közben kiosztotta a fiuk között. Mert egyszerre me­gint csak “fiuk” lettünk mindahányan, a nagy tekin­télyű kórházi főorvos, a világ­járó geológus, a minisztériumi főosztályvezető . . . — Gyerünk, fiuk! — mond­ta mise után a főszervező s. felnyitották a kripta ajtaját, lebotorkáltunk a csigalépcsőn, tisztelegni halott tanáraink előtt, akik sorra ott pihennek fehér márványtáblák mögé falazva, csontkoponyájuk bol­tozatába zárva a latin gram­­matica szabályait, a francia rendhagyó igéket, a differen­ciál- és integrálszámítás gyöt­­relmes törvényeit. Nézegettük a fej táblákat, megilletődötten és szorongva, amikor valaki halkan megszólalt: — Ugyan hol pihen a Gess­­ler? Kegyetlen természetű, zsar­noki szigoruságu német taná­runkat Schiller Teli Vilmosá­nak fordítása közben a nép­­itélet gyors és fellebbezhetet­­len egyhangúsága ruházta fel a gonosz helytartó nevével, ki­­viva ezzel szálfa termetű tör­­ténelemtanuárunk néma elis­merését aki megátalkodottan gyűlölte a Habsburgokat . . . — A Gessler, a Gessler — emlegettük a zord német ta­nárt s egymásután bukkantak fel a gyöngéd szemtelenséggel alkotott tanárnevek, valami­képpen pezsegni kezdett a ré­gi “áj er”, mintha most nyom­tuk volna le az utolsó tételt, az elillant ifjúság szénsavas buborékai száguldottak a me­szesedé eredkben. Valaki elol­totta a villanyt s a vak, szó szerint siri sötétségben né­hai osztályfőnökünk hangját utánozva megszólalt: — Készültél, kedves ifjú? Az étteremben ezalat meg­térítették a hosszú asztalt, virággal és az ezeréves vá­ros címerével ékes tányérok­kal, a csöndes szorongás ol­dódni kezdett az első butéliák pukkanásával, az első koccin: tásokkal s elkezdődött a má­sik, a vigabb-szomorubb számvetés, a keresgélés az emlékezett lanyhuló redői kö­zött, elmosódó arcok felidézé­se. Ugyan szőke volt-e vagy barna az a fiú, aki másodikos korunkban a Rózsás-kerti uszoda vizébe fulladt s ki volt a legmagasabb, az orvos, akit 1945-ben, egy amerikai hadi­­fogolytáborban tévedésből le­­teritett az őrszem puskago­lyója, vagy Z. a stréber, aki­ből katona lett s a fronton kegyetlenül megfektette a sár­ban hadapródi rangot viselő osztálytársát, mert lazán tisz­telgett ? Micsoda eleven pataksod­rással törtek elő . az emlékek s micsoda lasu, megondolt höm­­pölygéssel az életsorsvallomá­sok micsoda vizsga szemekkel méregettük egymást, vajon felfedezzük-e . az élelmiszer­vegyészet országos kiválósá­gában az egykori trénönkén­­test, aki esténként kardját csörtette a korzón s hová tűnt K., a gyógyszerész, aki a vá­rosban él rej tekezve, mert a cimére küldött leveleket a pos­ta rendre kézbesíti, de akit senki sem látott negyven éve s ugyan mitől sértődött meg a sebészorvos, aki azt üzen­te, hogy megszakít velünk minden közösséget ? — Hová lett R., a vadem­ber? — kérdezte az ügyvéd s B., a derék tanárember ka­pásból válaszolt: — Farmer Venezuelában. — Neki sikerült — sóhaj­tott a kék szemű geológus, aki nyolc évig a farmeri pá­lyára készült, megtanult egy tucat nyelvet, végül geológus lett s vizet kutatott Mongóliá­ban, ércet a Tien San-hegy­­ségben, de a sóhaj elárulta, hogy ma sem közömbös előtte a farmeri pálya, mint holmi ifjúkori szerelem. A főkönyvelő, aki az ország másik végéből autózott el a találkozóra, szomorú mosoly­­lyal hárította el a felhívást egy baráti kortyra: — Nem lehet, fiuk, a gyom­rom miatt . . . Mintegy vezényszóra, or­vosságra üvegcsék kerültek elő, titokban lapdacsokat nyel­tek a fiuk, szemérmes mosoly­­lyal, mások részletesen be­számoltak vérnyomásukról s messzes gócaikról, az asszo­nyok gyógyfürdőket és gyógy­módokat ajánlottak egymás­nak. A legjobb utón voltunk, hogy átalakuljunk halkan pa­naszkodó öregurak gyülekez­­tévé, mintha néhány órával korábban nem álltunk volna peckesen* csaknem viháncolva az Alma Mater kapujában, lu­bickolva a délutáni fényben, amíg fényképezőgépek csat­togtak s mi úgy néztünk szembe a masinákkal, mint negyven éve, amikor gyöngy­virággal a gomblyukban ki­vonultunk az utcára, az életbe, tele kíváncsisággal és szom­júsággal. Ezutóbbit még az­nap este kielégítettünk a Ma­gyar Király Szálloda külön­termében, az érettségi banket­ten, a fogason függő sétapál­cákra kacsingatva, ugyan ki­nek csontfogantyus. Megszólalt a zene, rikoltoz­­va és bömbölve, mi lassan cihelődni kezdütnk el ebből a zajos közegből, ami zavarba ejtett és elnémított. Lassan kihörpöltünk poharainkat s egyenként kio3ontunk a hü-GENF, SVÁJC - Érdekes magyar karierről számol be a “Thibune de Geneve” cimü svájci lap. Kemény Ilona 1956- ig akrobatikával foglalkozott Budapesten, noha mint szi­­nészgyerek szinésziskolát is végzett. De mivel a hobbija az akrobatika volt, partneré­vel betanult egy nehéz számot és azzal dolgozott előbb ma­gyar, majd külföldi varieték­ben, televíziókban. A forra­dalom külföldön érte és nem tért már vissza Magyaror­szágra, hanem Svájcban tele­pedett le. Ott ismerkedett meg jelenlegi férjével, akihez hosszas bürokratikus huzavo­na után feleségül ment és je­lenleg három gyermekük van. A francia nyelvű lap azonban nem ezért szentel az egykori akrobata-hölgynek hatalmas cikket, hanem foglalkozása miatt. Ilona Knoepfel-Kemény (most igy hívják) ugyanis az első és egyedüli női készítője az úgynevezett duplapadló­nak, amilyent újabban a leg­modernebb épületekben rak­nak le. Ez a dupla-padló ma­gában foglalja a kábeleket, a ventillációt, sokszor a fűtést, a csatornákat és más hasonló dolgokat, amelyek elhelyezé­se, rendkívül nehéz. Genfben, ahol az egykori szinészakroba­­tanő működik, eddig ez kife­jezetten férfimunkának szá­mított, sőt Svájc egész terüle­tén. Kemény Ilona az egye­düli, — felcserélve a balettci­pőt és a csipkét a durva mun­karuhával és vastagtalpu ba­kanccsal — aki ilyen szak­munkát végezhet. Az újság­író kérdésére elmondotta, hogy a nehéz munkát azért tudja csinálni, mert az akro­batika révén kitűnő izmokkal rendelkezik, a szükséges tech­nikai tudnivalókat hozzá Zü­richben és Rotterdamban sze­rezte meg az ottani szakisko­lákban. Persze, Svájcban, ahol a nőket még mindig nem haj­landók egyenrangú felekként elfogadni, nem ment a dolog könnyen. Először a férfi­munkások nem voltak hajlan­dók utasításait elfogadni, csak vös szabadba, a vidéki város éjszakai csöndességébe. Meg­öleltük egymást és fogadkoz­­tunk, hogy most aztán sűrűb­ben, fiuk, mert fut az idő s eszünkbe jutott, hogy elfelej­tettük elénekelni a Gaudea­mus igiturt ... és a Ballag már a vén diák busongó stró­fáit, de már későn volt, ilyenkor már nem illendő a csendháboritás ... Baróti Géza akkor már, amikor többizben meggyőződhettek, hogy a csi­nos, szőke, kékszerü magyar hölgy nemcsak tervezni, raj­zolni, de dolgozni is úgy tud, mint valami férfi . . . Ma már büszkén dicsekedhet a genfi atom kutatóintézet központjá­nak, Genf városának compu­terberendezésének precíz mun­kát követelő padlójának ter­vezésével és elkészítésével. Az egykori színésznő napi prózai munkája mellett egy nagy háztartás gondjaival is meg­birkózik ; gyermekeket ne­vel, macskákat, kutyákat gon­doz ... A lap megjegyzi, hogy kitünően beszél a magyaron kívül németül, franciául és angolul. HUMOR FALUSI TÖRTÉNET Falun kezdi, meg működését egy fiatal orvos. Bizony, ne­hezen szokj a meg az uj kör­nyezetet, másrészt azonban igyekszik megfelelni a spe­ciális helyi követelményeknek és minden jelenséghez jó-ar­cot vág. Egyik nap hajnali fél négy­kor kopognak a háza nagyka­puján. Az orvos nagykeserve­­sen feltápászkodik, pizsamá­jára nagy kabátot ölt és ki­megy. Ott áll az ajtónál egy parasztember, aki tegnap ná­la járt délután, a rendelésen. — Mi a baj ? — kérdi tőle álmosan. — Semmi — mondja az atyafi —, a vizsgálatra jöt­tem, hiszen berendelt a dok­tor ur. — De ilyen korán? — Azt mondta a doktor ur, hogy reggeli előtt jöjjek . . . FELBOMLOTT AZ ELJEGYZÉS — Hallom, felbontottad Mi­­rivel az eljegyzésedet? — Igen. — Miért? — Először is azért, mert ki­csit elhízott. Másodszor* a vo­násai sem tetszettek nekem. Harmadszor, kiderült, hogy nem is olyan gazdag. Negyed­szer : megállapítottam, hogy nem olyan bájos, ahogy kez­detben tűnt nekem. Ötödször: férjhez ment valaki máshoz. Ezeket a szempontokat meg­felelően mérlegeltem és arra afelismerésre jutottam, hogy legjobb, ha felbontom az el­jegyzést ... >V»*WW*WWWWWWWWWWA'M Terjessze lapunkat!

Next

/
Thumbnails
Contents