Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-06 / 27. szám
8. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 6, 1972 M A R L E A Irta: HALÁSZ PÉTER Közel tiz esztendő után először Marlene Dietrich ismét itt van Londonban: a Queen’s Theatreben lép fel s két hétig adja minden este egyszemélyes kétórás műsorát. Hogy mit jelent Dietrich Londonnak, azt eléggé bizonyítja, hogy a Queen’s Theatre-ben két hétre előre minden jegy elkelt. Azt hinné az ember, hogy főként a középgenerációt és az idősebbeket érdekli, akikben a nagy Marlene nosztalgikus emlékeket ébreszt — mennyire nem igy van! Fiatalok állnak sorban a pénztárfülke előtt s azután minden egyes előadószám után ugyanazzal a szinte hipnotizált és túláradó és ujjongó rajongással tapsolják Dietrichet — tapsolják és tartóztatják s nem engedik le a színről, mint az idősebbek. Mi Marlene Dietrich titka? — töprengek magamban, amint nézem a törékeny, hosszú estélyi ruhába és fehér prémbe burkolt asszonyt, akinek széles és hófehér homloka még mindig egy csodálkozó gyermek ártatlan kíváncsiságát árasztja és énekel a Kék angyalból és énekli, hogy hová lettek mind az ifjúság szép virágai s hogy “falling in love again . . s La Vie En Rose . . . Hogy nekem mit jelent, azt igazán könnyű megmondani, harmincöt esztendővel ezelőtt szerettem bele, amikor mint ötödikes gimnazista ültem az Omnia mozi nézőterén s néztem könnyeimen keresztül, amint a Marokkó cimü filmben levette magassarku estélyi cipőjét és elindult a sivatagba Gary Cooper után, akit kötelessége az idegenlégióval való menetelésre szólított. Harmincöt év igazán hosszú és állhatatos szerelemnek tekinthető, az én számomra Marlene azóta egyfolytában bukdácsol selyemharisnyában a sivatagban Gary Cooper után, aki természetesen nem Gary Cooper, hanem én vagyok, s gondolom, hogy ez Marlene titka, hogy a nézőtéren egytől-egyik mi vagyunk azok, akikről Marlene énekel, mi vagyunk az ifjúság szép virágai, akiket elsodor a háború végzetes vihara, mi vagyunk az öreg tanár, aki halálosan és gyógyithatatlanul beleszeret a “Kék angyal” Lolájába . . . egyszóval Marlene úgy jelent valamit szerelemből, sejtelemből, vágyódásból és önfeláldozásból, ahogyan rajta kívül senki más . . . Garbó talán tehette volna, ha akarja, de Garbó légies maradt, könnyű, áttetsző, tovalebbenő, fátyolos. Marlene azonban selyemharisnyában szaladt Gary Cooper, a légionista után a sivatagban és mi vagyunk a légionisták és a szivünk mélyén hisszük, hogy egyszer majd valahol, valamilyen váratlan oázison találkozunk vele. A korok változnak és természetesen ennek megfelelően változnak a filmek, regények, színmüvek és képek, amelyek a korról szólnak, de egyvalami változatlan, ez a hosszú és végetnemérő emberi menetelés a sivatagban és ez a reménytelen, selyemharisnyás futás a homoktengeren át, oázisok és délibábok felé és a férfiak mindig és minden korban úgy menetelnek a sivatagon át, hogy a szivük mélyén azt remélik, valaki selyemharisnyában szalad utánuk és az asszonyok is a szivük mélyén mind selyemharisnyában futnak a maguk légionistája után, és remélik és hisznek benne, hogy ott, ahol a délibáb és a képzelet egyesül a láthatár realitásával — csakugyan találkoznak és boldogok lesznek mindörökre. Marlene azt jelenteti meg nekünk a szinpadon, ott egyedül állva a rivaldafényben, estélyi ruhában és fehér prémben és áttetsző és csodálkozó homlokkal és kerek és ártatlan szempárral, meszszire nézőn, ezt a különös és misztikus és kortalan csodát. A sajtókonferenciái sohasem sikerülnek, megsértődik az ujságirók kérdéseitől és az újságírók megsértődnek a rövid és ironikusan elutasító válaszaitól, mert az ujságirók olyasmire követelnek magyarázatot, amire nincs magyarázat. Most itt van Londonban és két héten át minden este zsúfolásig megtelik a Queen’s Theatre nézőtere és cinikusok és a nosztalgikusak, az öregek és fiatalok, a középkorúak és a serdülők egyszerre törnek ki tapsba és kérik, hogy énekeljen még és még s aztán elindulnak hazafelé, összevont tekintettel, át a sivatagon, mint Gary Cooper és visszalesnek egy óvatlan pillanatban: fut-e utánuk a különös asszony, aki elhajította cipőit, fut-e utánuk át a sivatag homoktengerén és utóléri-e őket valaha . . . rekkori emlékek muzsikálhattak benne, amikor még nagyapámmal kocsizott a rábaközi jegenyesorok között Csornára a malomba. A Balaton-part lágy pasztell-szinekbe takaródzott. Ökörnyál úszott a rétek fölött és a szőlőkben, a présházak körül zsongott az élet. Folyt a szüret. Felsőörsnél azt mondta az apám: — Látod, ott a viharágyu! — s egy rengeteg nagy csőre mutatott. — Micsoda? — csodálkoztam. — Viharágyu! Ezzel kergetik el a zivatart, meg a jégesőt! — mondta mosolyogva az apám s valami nagy melegség volt a mosolyában. Ijedten pillantottam az iromba vascsőre. Milyen hatalmasat durranhat, mikor a felhők közé lőnek vele! Nem csoda, ha elűzi még a felhőkön lovagló Garabonciásokat is! (Egyszer, úgy emlékszem, egészen kis koromban láttam is ilyen Garabonciást.) Keskeny düllőuton kapaszkodtunk fel Csopak után a szőlőhegyre, Várady Pista bátyám pincéjéhez. , A gazda már várt bennünket. Ma is előttem van pirospozsgás, szögletes magyar arca, szigorú szemöldöke, kusza bajusza, nevető, huncut mongol-szeme s kék köténye. — Ahogy beszélt, kimondta a szavakat, szinte mindegyiknek ize, zamata volt. — Hát te is eljöttél? — nevetett rám, s megsimogatta a fejem. — Majd megkóstolod a mustot! — Pifta, ifol-e muftot! — tréfálkozott nevetve apám. Jó kedve kerekedett, mintha feloldódott volna ebben a szép őszi aranyló verőfényben. A fiákker a fák árnyékába állt. A lovakat kifogta Jóska bácsi, legeljenek kedvükre. Ő maga leült a pince elé egy nehéz fapadra s nézte a méhkashoz hasonló hegyoldalt, meg mélyen alattunk a csillogó Balatont. Végigjártuk a présházat. Volt látnivaló elég. Az eresz alatt kukorica-csövek sárgálltak. A présből már csordogált az édes must. Üvegpohárral kóstolgattuk. Apám ugyan épp csak belenyalt, tudta már, hogy milyen bor lesz belőle. Én elkalandoztam a szőlőbe. Letéptem egy-egy fürt szőlőt, néztem a Balatont, futkároztam a szőlőtőkék között és hallgattam a szüretelők danáját. Délben apám kurjantása hivott vissza a présházhoz. Birkapörkölt volt valóban. Nekem nem nagyon ízlett, irigykedve gondoltam a kosárban szunynyadó rántott csirkére. Apám annál derekasabban evett belőle. S ivott is, Várady bátyámmal együtt, nem mustot, hanem aranyló arácsi bort. Soha nem láttam apámat még ilyennek! Anekdotázott, tréfálkozott Várady bátyámmal, nagyokat nevetett. Koccintottak, kortyolgatták a bort, s mikor délután, ki tudja honnan, cigányok kerültek elő és stimmelni kezdték a hangszereikét, apám is stimmelni kezdte a — hangját. Igaz, csak halkan, dünnyögve énekelt. Nem mulatott; nem kui'jongatott, s nem is énekelt mást, csak az ő nótáját: “Kint lakom én Kisperjésen ...” A jótékony balatoni este terítette ránk köpönyegét, amikor hazafelé indultunk az arácsi szüretről. Szőlőt is vittünk, mustot is egy kis demizsonban. A fiákker lámpája sejtelmesen imbolygott az estében, mig leértünk a düllőuton a hegyről. Apám már ismét szótlan volt, ám én még mindig hallottam a nótáját. Mintha az esti szél énekelte volna. Magammal hoztam, s őrzöm azóta is. Az arácsi szüret óta. AZ ARÁCSI SZÜRET Irta: KUTASI KOVÁCS LAJOS Apám szótlan, szigorú ember volt. Gyerekkoromban ritkán láttam csak mosolyogni, hangosan nevetni, vagy énekelni pedig sohasem. Egy szép őszi nap aztán meghívott bennünket Várady Pista bátyám, apám jó barátja arácsi szőllejébe szüi'etre. Apám szivesen vette a meghívást és engem is magával vitt. Kora reggel indultunk Arácsra. Fiákkeren. Apám nem szerette a gépkocsit, nem is nagyon bízott benne. Sokkal jobban kedvelte a kocsit és a lovat és azt hiszem, legszívesebben maga vette volna kezébe a gyeplőt — éppúgy, mint azon a nyári kiránduláson, amikor a nagyapám bricskájával és Kese nevű lovával Vöi'ösberénybe kocsikáztunk. Anyám elemózsiát csomagolt be, mert már biztosak lehettünk abban, hogy Várady bátyámnál nagy trakta lesz, birkapörköltet főznek a bográcsben, ahogy szüreten illik, s apám különösen kedvelte ezt a szüreti étket, a biztonság kedvéért vittünk magunkkal hazait is. Ha netán útközben megéheznénk, jól esik majd a sült csirke. Apám vadászruhájába öltözött. Felvette a bőr lábszárvédőt is, amely megjárta az első világháború csatatereit; fejére csapta a zöld vadászkalapot, s csak úgy, panyókára vetette a zöld H ubertus-kabátot. Elindult a fiákker s jóanyám hosszan integetett utánunk, mintha ki tudja milyen veszedelmes és hosszú útra mennénk. Csendesen poroszkáltak a lovak. Jóska bácsi, a fiákkeres egyenes derékkal ült a bakon, néha pattintott az ostorával. Apám szótlan volt ugyan, mint mindig, de ahogy kiértünk a szederfákkal szegélyezett balatoni útra, egyre jobban felderült az arca. Az ősz már keverte ki színeit a nagy palettán, az erdők bámulni, vörösödni kezdtek. A lágy lankák felett — amelyek megmerevedett hullámoknak tűntek — őszi illatok úsztak. Apám mosolygott a bajusza alatt. Régi gyeKulasi Kovács Lajos Haláss Páter
