Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-27 / 30. szám
Thursday, July 27, 1972 MAGYAR HÍRADÓ 9. OLDAL LELKI KLINIKA (Folytatás a 8-ik oldalról) jébe! — Átélte mind, kevés ismerte fel — s bárhol fogod, mindenkit érdekel.” ☆ ☆ ☆ TANÁCSOT KÉREK — Kedves Miss Homoki, fél éve udvarol egy fiú, mindketten komolyan vesszük a dolgot és már megbeszéltük, hogy nemsokára házasodunk. A vőlegényem New Yorkban dolgozik, Lt is lakik, a szülei azonban Connecticutban élnek az özvegy nagymamával. Kivitt hozzájuk és bemutatott nekik. Nagyon kedvesen fogadtak, azóta már négyszer voltunk náluk weekenden. Az utolsó látogatásnál azonban nagyon kellemetlen érzésem volt. A fiú 24 éves, én 28 vagyok, de fiatalos a megjelenésem és nem látszik rajtam, hogy négy évvel idősebb vagyok mint ő. Mikor utoljára a szülőknél voltunk, ebéd alatt mindenféléről beszélgettünk és a nagymama valakivel kapcsolatban azt mondta, hogy a férfinek nem szabad elvenni egy nála idősebb nőt, mert az csúnya dolog és a végén mindig baj van belőle. Nagyon zavarban voltam, láttam a fiun, hogy ő is zavarba jött, de gyorsan másra terelte a szót és az már nem derült ki, hogy jövendőbeli anyósomnak és apósomnak mi a véleménye erről. Az utón hazafelé beszélgettünk erről és kiderült, hogy a fiú nem mondta meg a szüleinek, nem akarta, hogy tudják, hogy idősebb vagyok, mint ő. Mi a véleménye és tanácsot kérek. VÁLASZ — kezdjük azzal, hogy négy esztendő jóformán szót sem érdemlő különbség. Teljesen felesleges letagadni. Ennél nagyobb differencia sem számit. Mindenesetre azonban helyesebb lett volna, ha a fiú megmondja a szüleinek. Akkor nem került volna sor a maga jelenlétében erre a zavarbahozó témára. De ha már elmulasztotta, most utólag pótolja. Semmi értelme, hogy eltagadja. Márcsak azért sem, mert ha a szülök mástól hallják, biztosan rosszulesik nekik, hogy sem a fiuk, sem maga nem mondták meg. A nagymama nagyon konzervatív lehet, a papa-mama azonban nyilván liberálisabb felfogású ebben a kérdésben. Maga pedig semmiesetre se haragudjon a nagymamára. Szerintem még jó is, hogy felvetette ezt a problémát, mert ezzel akaratlanul figyelmeztető jelt adott a vőlegényének a kérdés tisztázására. N-E-V-E-S-S-Ü-N-K NEM SZÉGYEN AZ . . . Egy fiatal hölgy az orvoshoz készül, de nagyon fél és a mamáját is magával viszi. Már a várószobában vannak, azonnal sorrakerülnek, de a fiatal hölgy még mindig remeg. — Miért félsz, kislányom, az orvostól nem kell félni! — mondja a mama. — Csak a vetkőzéstől félek, drága mama. — Attól sem kell félni. Azért mert orvos, azért ő is csak éppen olyan férfi, mint a többiek... BÍRÓSÁGON A biró szigorú hangon formed a vádlottra: — Maga ismét itt van! Nem megmondtam a múltkor, hogy többé nem akarom itt látni?! — Biró ur, én igazán sajnálom — magyarázkodig a vádlott —, jól emlékszem minden szavára, s mondtam is a rendőrnek, aki idehozott, hogy a biró ur nem kiváncsi rám, de mit csináljak, anynyira makacs volt... VÁLOGATÁS Egy műsor főszereplője másnap megkérdezi ismerősét : — Nos? — őszinte véleményemet akarod hallani magadról, vagy mondjam azt, hogy nem láttam az előadást ? A MOZI-GÓBÉ (Folytatás a 6-ik jldalról) mikus elemezhetetlen elegyítéséhez. Elsősorban szórakoztatni akar s minthogy a filmizgalom szórakoztatja a nézőt és a komikus nevetésre fakasztja, filmjeinek palettáján kikeveri a groteszk iszony színeit és a nézőből sikolynak és feszültségteljes (olykor bosszús) kacagásnak hangjait kényszeríti ki. Nem merném azt állítani, hogy mindebben nincs bizonyos cinizmus. De a góbéskodás sincs híján egészséges cinizmusnak. Ez jellemzi Hitchcock legújabb filmjét is, melynek eredeti cime: “Frenzy”. Magyar fordításban: “őrjöngés”. A tongue in cheek, a rejtett irónia már a film indító-jelenetében érvényesül. Egy londoni képviselő a Themze partján a bejelentést nagy tapssal méltányló közönség előtt fejti ki, hogy a városi tanács döntő küzdelemre indul a Themze vizének tisztaságáért, a folyó vizének megvédése minden ipari szennyezés ellen — s miközben beszél, egy női holttestet sodornak a folyó hullámai a part felé, s vetik, mintegy végszóként a rakpart lépcsőire. A holttest mezítelen, nyaka körül a nyakkendő, amellyel megfojtották. A pillanatokkal előbb még a folyó tisztaságát tapsoló közönség most már ott tolong a korlátnál a lélekdermesztő látványra. A képviselő is utat tör magának. — Teremtőm! — nyögi — remélem, hogy nem az én klubom nyakkendője . . . Az iszony és az irónia azonnali fölvillanása. A “nyakkendős gyilkosnak” tehát újabb áldozata van — mert most már megtudjuk, hogy egy kéjgyilkos garázdálkodik Londonban, aki áldozatait nyakkendővel fojtja meg, a Themzéből partrasodródott holttest már nem első áldozata. A következő jelenetben aztán megismerünk egy meglehetősen izgága és összeférhetetlen fiatalembert, aki csaposként dolgozik a Covent Garden piacán levő söntésben és akit éppen most rúg ki állásából a kocsma tulajdonosa, egyrészt, mert kiállhatatlanul pimasznak és megbízhatatlannak véli, másrészt pedig mert a csapos túlságosan jó barátságban volt a kocsma pincérlányával, aki a kocsmárosnak is tetszik. Az állásából kidobott csapos dühöngve távozik a piac egyik nagy gyümölcs-raktárházának tulajdonosa, egy végtelenül rokonszenves fiatalember, aki törzsvendége a kocsmának, azonnal fölajánlja a munka nélkül maradt csaposnak, hogy bármikor, bármiben a segítségére lehet — készséggel és örömmel áll rendelkezésére. De a csaposnak egyelőre nincs szüksége pénzre, megkapta végső heti fizetését, de a jóindulatú segítőkészségért természetesen nagyon hálás. De valamit azért kezdenie kell az életével. Felsiet elvált felesége irodájába — a fiatalasszonynak házasságközvetitő cége van, sikeres és j ólmenő, azért megy hozzá, hogy egy kicsit kipanaszkodja és kidühöngje magát. A dialógusból hamar kiderül, hogy ez a szerencsétlen-természetű fiatalember valójában csak lobbanékonysága, összeférhetetlen és túlzottan szókimondó ingerültsége miatt sodródott a csapos-mesterségbe, mert egyébként tanult ember, diplomás, többre hivatott. De mint ahogyan a házasságuk, ugyanúgy egzisztenciája is felborult rossz tulajdonságai miatt. Most is kifakad, dühöng, az elvált feleség, a cégtulajdonos, restelli titkárnője előtt a jelenetet és igy a leányt — “köszöni, ma már nincs rá szüksége” — hazaküldi. De a titkárnő hallotta az indulatos ember dühöngését, tanúja volt a kínos jelenetnek. Arról nincs szó, hogy az elvált, egykori házastársak megpróbálnák mégegyszer újrakezdeni házaséletüket—az asszony elégedett és boldog a maga függetlenségével és sikeres cégével. Vacsorázni hívja férjét egy vendéglőbe, s aztán később, észrevétlenül még pénzt is csúsztat a zsebébe. Másnap délben — amikor a titkárnő éppen ebédideje alatt — távol van az irodától, feljön a csinos tulajdonosnöhöz a gyümölcsnagykereskedő, a kedves és jóindulatú és jólöltözött és kiváló modorú fiatalember. A házasságközvetitő cég tulajdonosnőjének arca elborul: — Sajnos — mondja —, mint már többször közölte, az iroda nem tud foglalkozni ügyével, nem tud olyan házastársat keresni számára, mint amilyet ő igényel ... Ez egy tisztességes és nagy reputációjú iroda, speciális igények kielégítésével nem foglalkozik. A kedves és rokonszenves gyümölcskereskedő azonban mind követelőzőbbé válik s végül bevallja, hogy neki éppen a tulajdonosnő tetszik, éppen ő az esete, erőszakoskodni kezd, dulakodik a szerencsétlen asszonnyal . . . és . . . kell-e tovább mondani? Az őrjöngő jelenet csúcspontján leoldja a nyakkendőjét és megfojtja az asszonyt. Azután távozik. Percekkel azután érkezik az irodához az elvált férj, meg akarja köszönni a pénzt, amit az asszony az este észrevétlenül zsebébe csúsztatott... az irodaajtó azonban zárva, kopogtat, csönget, aztán elmegy. De amikor kifordul a kapun és nekivág az utcának, akkor jön vissza munkahelyére az ebédszünet leteltével a titkárnő s megpillantja az elsiető férfit. Most jön a Hitchcocki pillanat. Az üres utca, a házak, kapuk, ablakok, itt-ott egy járókelő s mi az idegeinkkel várjuk a nagy sikoly pillanatát. És a sikoly föl is harsan a feszültség pontosan beidőzitett csúcspontján. Hitchcock képlete tehát készen áll: mig mindenki más az izgága fiatalembert védi, a nyakkendős gyilkosnak és megindul ellene a hajsza — egyedül mi tudjuk, mi, a nézők, hogy ki az igazi gyilkos. Ettől kezdve tehát elképzelhető a feszültség, amelyet az okoz, hogy az ártatlanul űzőbe vett fiatalember s az ő ártatlanságában egyedül bizó pincérlány éppen ennek az igazi jóbarátnak, a gyümölcskereskedőnek az oltalmát keresi . . . Ami meg is hozza a várt eredményt: a pincérnő a nyakkendős gyilkos áldozata lesz, a fiatalembert pedig a gyümölcskereskedő a rendőrség kezére juttatja. De ettől kezdve már nemcsak mi, a nézők tudjuk, ki az igazi gyilkos, hanem a rács mögé került fiatalember is, akit az esküdtek bűnösnek találnak és a bíróság életfogytiglani börtönre Ítél és ettől kezdve tudjuk, hogy a fiatalember megtalálja a módját, hogy kiszabaduljon a börtönből és megbosszulja magát az igazi gyilkoson. Ez Hitchcock módszere: mindent tudunk, mindenre felkészülünk és a nagy feszültséget az teremti, hogy amit tudunk, az hogyan válik köztudottá és aminek meg kell történnie az igazság kiderülése érdekében, hogyan fog megtörténni. Természetes, hogy a bűnös megbünhődik és az ártatlanul meghurcolt ember visszanyeri szabadságát — a bravúros játszma éppen az idegfeszültséggel és annak — ismét csak tökéletesen időzített — feldolgozásával — két órán át lekötötte, szórakoztatta, riasztotta, megnyugtatta, fölkavarta és sajátosan sikolyos nevetéssel, csufondárosan, góbésan “átejtette” a nézőt. Mert Hitchcock mindig ezt teszi. Kiindulópontja: az. emberek azért váltanak jegyet a moziba, mert szórakozni akarnak. Filmje központjába bűnügyi történetet állít. A bűn, sajnos, az élet ténye. — Hitchcock lélektani háttereit keresi és tárja föl. A maga módján. “Tongue in cheek”. Arcán utánozhatatlan grimasszal. “A nagy varázsló mágikus trükkje töretlen!” — irta róla Russel Taylor, a Times-ban. Igaza van. A nyúl ismét előkerült a cilinderből. S a moziból távozva, abban sem vagyunk bizonyosak, hogy láttuk a nyulat. Valami elvillant, elcikázott. Komolyan vettük a tréfát, vagy tréfára a drámát? Hitchcock vállatvon. A döntést ránk bízza. Válasz /» “Nagy időket éltem, de semmi se tört le!” — Ettől még, úgy vélem, maradhattál törpe... HORVÁTH IMRE
