Magyar Hiradó, 1972. július-december (64. évfolyam, 27-52. szám)
1972-07-06 / 27. szám
6. OLDAL MAGYAR HÍRADÓ Thursday, July 6, 1972 SZlYROll A U Irta: VÁRKONYI ANDOR wm Várkonyi Andor Junius második hetében egyszerre két jóbarátunkat vesztettük el. Mindkettőjüket — talán pillanatok alatt — szívroham ölte meg. Az egyik egy kitűnő praxissal rendelkező orvos, a másik egy nyugdíjas özvegyasszony volt. Haláluk még legközvetlenebb hozzátartozóikat is váratlanul érte. Sem az orvos, sem az özvegy nem panaszkodott a szivére, nem is kezeltették magukat. Ha a szív időnként adott is vész jeleket, — nem vették komolyan, s nem is beszéltek arról senkinek. Tudatosan, vagy velükszületett könnyelműségből — ki tudja? — úgy éltek, mintha szivük tökéletesen egészséges lett volna. És ha csak úgy éltek volna! ők — ellenkező előjellel — úgy rendezték be életüket, mintha szivük vasból, acélból lett volna. A hatvanötéves orvos ugyanis — véleményem szerint — halálra dolgozta, az özvegy pedig halálra szórakozta magát. Ezzel távolról sem mondom azt, hogy azt, amit tettek “öngyilkossági szándékból’’ tették. Egyszerűen nem tehettek mást: ilyen volt a természetük. A hangya sem yzért szorgalmas, mert úgy nevelik, hanem mert ezzel az adottsággal születik ... Az orvosnak komoly vagyona volt már évekkel ezelőtt, nyugodtan csökkenthétté volna praxisát. Ehelyett azonban egyre növelte azt. A régi, kevésbé elegáns rendelőt felmondta, s olyan épületbe költözött, omelynék már a külseje is ámulatba ejtette a pácienseket. Az uj “rendelő-intézet” minden szobáját a lehető legnagyobb fényűzéssel rendezte be; úgy tűnt, mintha nem csupán néhány esztendeig, ha-Az NAACP nevű civil rights szervezet a közelmúltban tartotta konvencióját Detroitban. A konvenció előtt Roy Wilkins, a szervezet országos igazgatója, a következőket mondotta az újságíróknak: Gyakran kételkedem abban, hogy a civil rights mozgalom az elmúlt 10 évben helyes irányban haladt Amerikában. Ha az elmúlt tiz esztendő alatt többet tanultunk volna, ezt senki nem vehetné el tőlünk és ma tovább tartanánk. A civil rights mozgalom elérte azt, hogy a feketéket tisztelik, mint emberi lényeket, nem érte azonban el azt, hogy munkához is jussanak. Sevillában (Spanyolország) nemrégiben különlegesen érdekes és látványos esküvőre került a .sor. A 26 éves Alexander, jugoszláv királyi herceg, aki száműzetésben él, feleségül vette az ugyancsak száműzetésben élő, 25 éves brazil királyi hercegnőt, akinek neve Dona Maria da Orleans Braganza. Az esküvőn, szerte Európából, cöbb, mint 500 arisztokrata vett részt. Alexander az angol hadsereg sibajnoka. Dona Maria pedig lakberendező Madridban. Lord Harlech (London), aki valamikor Anglia nagykövete volt Washingtonban, táviratot intézett az amerikai Bevándorlási Hivatalhoz, amelyet arra kér, hogy John Lennon, volt Beatleenekest engedje Amerikában letelepedni. Az amerikai Bevándorlási Hivatal azért ellenzi Lennon letelepedését Amerikában, mert 1968-ban marijuana-rejtegetésért elitélték. San Franciscóban a szimfonikus zenekar Beethoven-estet edott, a zongora-szólista Phylli3 Diller, az ismert komikusnő volt. A kritikusok szerint elsőrangú koncert-zongorista. nem még néhány évtizedig akarja folytatni gyógyító tevékenységét, az emberiség üdvére. S nem azért, hogy tetemes vagyonát növelje, —, semmiképpen sem. (Hiszen alig élvezte a vagyon nyújtotta lehetőségeket: egész életében mindössze kétszer töltött el néhány hetet zavartalan pihenésben ; egyizben Európában, másodszor pedig Mexicoban.) A munka megszállottja volt; valami félelmetes erejű, nyughatatlan motor hajtotta, akár akarta, akár nem. Olyan volt, mint az, aki egyre meredekebb lejtőn fut lefelé: képtelen volt megállni. Ebben természetesen közrejátszott az a tény is, hogy szerette hivatását és talán az is, hogy nem szerette — az otthonát. Feleségét még abban az időben vette el, amikor pályája kezdetén állott. Akkor hasznos segítőtársnak bizonyult. Később azonban az asszony valahogy “elmaradt” mellőle, nem tudott társadalmilag lépést tartani vele. így azután teljesen munkájának élt, mániákusan küzdött a további előrejutásért. Betegei egyre magasabb társadalmi osztályból kerültek ki, s számára ez volt a fontos, nem pedig az, hogy ezzel párhuzamosan a tiszteletdijak összegei is emelkedtek. Néhányszor megpróbáltam a lelkére beszélni, fejére olvastam saját tanácsait, amelyeket nekem és másoknak adott: kevesebbet dolgozzék, többet pi-' henjen. “Nem engednek a betegeim” — rázta a fejét és máris valami tégely után nyúlt. Biztos vagyok abban, hogy ő, mint orvos, tudta, hogy a szive nincs rendben. Tudta, de titkolta még legjobb barátai előtt is, nehogy erőszakkal távolítsák el rendelője megszokott, bűvös légköréből. Ha egy elcsépelt, hazug frázist akarnék használni, azt mondanám most, hogy “hivatásának lett az áldozata”. De ez nem igaz. Ő már igy született —, mint a hangya. Ha nem orvos, hanem — mondjuk — építészmérnök lett volna belőle, bizonyos, hogy egy tervrajz készítése vagy egy épülő ház ellenőrzése közben érte volna utói a gyors, könyörtelen halál. Másik barátunk, az özvegyasszony nem a munkába volt szerelmes — azt addig sem szerette túlságosan, amig kénytelen volt dolgozni — hanem az életbe! Korán elhalt férje után némi vagyont örökölt, éppen annyit, amennyinek kamataiból és a nyugdíjból kényelmesen élhetett. Egyetlen lánya és annak családja az ország másik felében lakott, s kezdetben ez a tény indította arra, hogy utazgasson. Később egyre jobban megszerette a helyváltoztatás nyomán kínálkozó örömöket —, az utazás vérévé vált. Átrepült Európába, onnan a Közel-Keletre, majd egyre távolabb, újabb és újabb tájakat keresve fel. Amikor a költséges: túl magasra szöktek, uj közlekedési módot talált: teherhajókon utazgatott, olcsón. Igaz, az utazás nagyon lassú volt, de számái-a nem az volt a fontos, hogy gyorsan jusson el az egyik helyről a másikra. Magát az utazást élvezte, azt, hogy nem állt egyhelyben, mint ahogy a Föld is szünet nélkül forog, őt is valami lázas, türelmetlen, belső motor hajtotta, mint az orvost, de ellenkező irányba! Ki tudja, talán úgy érezte magát, mint egy megelevenedett kariatida; amig “kőből” volt, oly sokáig tartotta vállán az erkélyt, amelyen családja szemlélte a világot, hogy végül is megunta a dolgot. Most, néhány éven túl a hatvanon, pótolni akarta mindazt, amit örömben, élvezetben, szórakozásban, élmények gyűjtögetésében eddig elmulasztott. És nem tudta, hogy szervezetének legfőbb ura: a szive, nem képes már lépést tartani vele. A szív mindent megbocsát, de semmit sem felejt. Megőrzi a legkisebb fájdalom emlékét is, semmi sem múlik el fölötte nyomtalanul. S az évek múlásával, ahogy egyre sűrűsödnek az izgalmak és a gondok, mindegyre kopik, forgácsolódik, fáradékonyabb lesz, — mig egy napon minden erejét latbavetve sem tud többé megmozdulni. S vele együtt nyugodni tér a test minden sejtje; az élet lángja kilobban. Mindkét barátunknak azért kellett aránylag fiatalon (még tiz-tizenöt évet élhettek volna) meghalni, mert nem tudták élvezni a pihenés, a semmittevés örömeit. Ahogy Maupassant jellemezte egyik novellájának két hősét: . . . “hajtotta őket a járás legyőzhetetlen kényszere”. Csak igy, ebben a formában tudták elviselni az életet, s ez az életforma, a legtöbb esetben hasonlóan tragikus következményekkel jár. Hogyan is mondta József Attila <sKései sirató” cimü gyönyörű versének utolsó két sorában: Ha küzd hát abba, ha pedig kibékül ebbe fog belehalni. A SÜLLYEDŐ VÁROS Irta: PAPP VARGA ÉVA Az európai hírek némelyikét akkor is fájó szívvel olvassuk, ha azok nem épp a mi szülőhazánkra vonatkoznak. Nekünk — régi amerikásoknak —, emlékeinket, tehát fiatalságunkkal összefüggő éveinket idézi egy-egy hírlapi közlés. így valahányszor Velence pusztulásáról olvastam, mindig úgy érintett, mintha tulajdonomat fenyegetné veszély, pedig de régen volt, amikor utoljára láttam . . . Másodszor mentem a csodálatos mesevárosba és akkor irtani róla egy hangulatszülte cikket a budapesti “Ujság”-nak, a vasárnapi szám “Asszonyoknak” cimü rovatába, amelynek mottója volt: ‘-Menyasszonyok álma . . . asszonyok emléke . . . vajon más leszel-e most, amikor józanul látlak...?” Most nem olvastam a fenyegető veszélyt, hanem olyan valakitől hallottam róla, aki a mentés lehetőségéért “dolgozni” is hajlandó ... A TV minapi előadásán láttuk a nemrég felfede-VARGA ÉVA zett Anna Moffo-t, akiről úgy Írnak a lapokban, hogy a világ legszebb énekesnője. Ami a szépségét illeti, tény, hogy nagyon dekorativ jelenség, de hogy “a világ legszebbje”, azt nehéz lenne eldönteni. A szépség ízlés dolga és egy operaénekesnőnél amugyis csak másodsorban fontos, első a hang-anyag . . . Hogy azonban széplelkii nő, azt bizonyítja, amiket mondott: “Az emberiség bűne lenne pusztulni hagyni azt a várost, amely rengeteg embernek okozott gyönyörűséget, felejthetetlen élményt. Én sorozatos fellépéseket, hangversenyeket szándékozom adni, amelyek jövedelme a mentés célját fogja szolgálni és amilyen fejlett manapság az építészet, hiszem, hogy ez sikerülni fog ...” A művésznő kiváló voltát és elismerését nemcsak eddigi szerepléseinek sikere igazolja, hanem az is, hogy élelmes olaszországi üzletemberek már elkezdték gyártani bizonyos cikkeiket “La Moffo” védjeggyel. Ez a beérkezés kétségtelen jele .. . Mikor a program végétért, elővettem féltve őrzött olaszországi nagy albumunkat, hogy legalább igy gyönyörködjem a velencei művészeti (Folytatás a 7-ik oldalon)
